Legfrissebb történetek

Ne pánikolj! :o)

Téma címkék: Pánikbetegség  

Sziasztok!

Tapasztalt de már ABSZOLÚT GYÓGYULT ex-pánikosként :o) szívesen segítek a korábban átélt tapasztalataimmal mindazoknak, akik szeretnének kikecmeregni a pánik szorításából és újból élvezni szeretnék az életet! :-)

Higyjétek el, sokkal egyszerűbb, mint gondolnátok! :-)

Bár anno magam sem hittem el, hogy van kiút, és már olyan szinten voltam, hogy azt hittem, örökre "úgy" maradok... De nem így történt! :-) Visszakaptam önmagam, újra szabad vagyok, tiszta fejjel gondolkodom és most már furcsa visszagondolni "azokra" az időkre.

Szívesen segítek tehát mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy a "szakmában eltöltött 4 kemény évem után" :-) tudnék neki tanácsot vagy csak egy-egy bátorító gondolatot adni! Kérdezzetek tehát bátran. Nincs titok, nincs kényes téma, mindenre őszintén válaszolok!

A gyógyuláshoz pedig nem kell semmi extra dolog, csupán kitartás és akarat, hogy változtatni szeretnél! ;-) Ha pedig ez már megvan, akkor jó úton jársz! :-)

Üdvözlettel: Moncsi

2014.04.23 15:33 | FMoncsi Minden története

Semmi sem lehetetlen! :o)

Téma címkék: Cukorbetegség  

Kedves "Sorstársak"!

Talán érdekes lehet a történetem. Mivel igen hosszúra nyúlna a teljes, közel öt évnyi tapasztalatomat megosztani, ezért nagyvonalakban összefoglalnám a lényeget, de természetesen igény esetén minden kérdésre válaszolok, vagy részletesebben is beszámolok az "utamról", az eredményeimről!

2009 májusában egy rutin vérvizsgálaton kiderült, hogy igen magas a vércukrom. Éhomi érték: 23,00 mmol/l

Ezt követően elindult a szokásos tortúra (diabetológia, szemészet...stb), de kiderült, hogy a cukor mindkét szememre ráhúzódott, és sajnos a helyzet odáig jutott (bizonyos "kezelések" miatt), hogy a bal szememet elvesztettem, a jobb szememen pedig alig valamicske látásmaradványom maradt! S mivel mindez 1 - 1,5 hónapon belül zajlott le, így időm sem volt felfogni, hogy mi történik velem!

Kisebb depressziós időszak után aztán összeszedtem magam és kitartó munkával MOST OTT TARTOK, hogy

• már NINCS SZÜKSÉGEM INZULINRA, holott a diabetológus - akit időközben leváltottam - már napi 4x-i inzulinra akart ráátállítani,

• a megmaradt jobb szemem világát pedig még mindig nem vesztettem el teljesen, sőt ha mondhatom, javulás indult be rajta :-), pedig az orvosok épp az ellenkezőjével "kecsegtettek"!

Ja, és a lényeg: a vércukor értékeim szinte tökéletesek, a papírforma szerinti 4 – 6 mmol/l között mozognak! :-)

Szóval bárkinek sikerülhet, ha nekem sikerült!

Egy a lényeg: kitartóan és keményen meg kell dolgozni azért, amit szeretnénk elérni, de ez még mindig sokkal kevésbé fáj, mintha a saját esetemben pl. azzal kellene élnem, hogy vakon tengetem a napjaimat!

Várom tehát sok szeretettel a kérdéseket, és amiben csak tudok, segítek!

Hiszen együtt minden könnyebb! :-)

Üdvözlettel: István

2014.04.23 15:17 | FMoncsi Minden története

Újra és újra...

Téma címkék: Depresszió , depresszió kétségbeesés  

Megint a gödör fenekén...

Miért kell mindig visszazuhannom? Miért nem tudok csak előre nézni,és nem vissza-vissza tekintgetni? Miért nem tudok végre....továbblépni....

Írtam már, hogy vannak könnyebb és nehezebb napjaim... úgy tűnik a kezdeti lelkesedésem megint lankad,és kezd kicsúszni a talaj a lábam alól...

Könyörgöm valaki magyarázza meg nekem, ha van/volt egy személy,akihez ragaszkodtam,még annak ellenére is ha bántott,akár lelkileg,akár fizikailag,miért akarok visszamenni?

Nem vagyok hülye,felfogom azt, hogy a bántás rossz,és érzem is,fáj...nem is kicsit. De aztán újra és újra visszamennék...aztán újra koppanok és újra megalázva érzem magam....

Elegem van nagyon magamból,tényleg utálok panaszkodni,és nem is akarok. Csak rohadtul magányos vagyok,és nincs senki,akivel meg tudnám ezeket beszélni. Így maradt az, hogy kiírom magamból.

Elegem van abból, hogy szinte belém égette a kedves exem azt, hogy egy semmirekellő ember vagyok,hogy nekem nincs jogom boldognak lenni....

És az ilyen beszólásai miatt tényleg iszonyúan senkinek érzem magam....Nem akarok az emberekre nézni,nem akarom, hogy rám nézzenek....ha vannak vidámabb pillanataim,utána bűntudatom lesz,hogy hoppá hoppá én nem érdemlek vidámságot. Nekem bűnhődnöm kell,és okulnom egy életen át a tetteim miatt...

Felemészt ez az egész... megint rémálmok gyötörnek(már ha tudok aludni).. kimerült vagyok,a pulzusom is rendetlenkedik....

Nem tudom mit tegyek. Nem tudom már mi a helyes....nem merek semmit csinálni,nem merek senkivel beszélni,félek.....egyszerűen félek,hogy rossz emberek közé kerülök,hogy befolyásolnak,hogy rossz irányba megyek és ......

Ez egyszerűen nevetséges! Az Isten szerelmére 23 éves múltam! Hogy gondolkozhatok ilyen gyermetegen?

Úgy rettegek, mint egy kis taknyos! Rettegek az emberektől, nem bízom senkiben, egyedül az otthonom,a 4 fal között érzek biztonságot,csak a családomban érzem biztonságban magam.

Tudom tudom,fogjam be,és ne nyafogjak,álljak fel,küzdjek,blabla. Ismerem a járást,tudom mit kell tenni. De SAJNOS én is csak ember vagyok,érzésekkel,gyengeségekkel.... és senki nincs velem. Nincsenek barátaim,nincs lelkitársam,nincs "bizalmasom"....

Itt a családom,de nem merek velük ilyen mély dolgokról beszélni....nem értenék meg.....tudom....próbáltam már.....

Így én vagyok csak magamnak,aki seggberúgom magam,hogy na elég volt,fel kell állni,és nekem kell saját magamat kitoszigálnom abból a gödörből.....és saját gyengeségem miatt zuhanok vissza.....nem kapok erőt,nem kapok támogatást,csak magamra számíthatok.

Nem nyafogok. Csak nehéz. Néha.

Lehet fejemhez vágni bármit...állok elébe....ne kíméljetek....

 

 

A bőrkabát

Téma címkék: Depresszió  

Volt egy bőrkabátom. Régi, kopott darab, vastag szőrme béléssel. Új korában úgy gondoltam, sosem kell majd másik, vigyázok rá és mindig ezt fogom hordani. Zsebeit teleraktam kincsekkel, pótolhatókkal és pótolhatatlanokkal. Megéltünk együtt sok hófúvást, zivatart, fogcsikorgató hideget. Néha fáztam ugyan benne, de olyankor arra gondoltam, mennyi melegséget kaptam már tőle, és nélküle talán meg is fagynék. Teltek az évek, a kabátom kissé megkopott, a zsebein tönkre mentek a zippzárak. Elvittem, befestették, kijavítottam a zippzárakat és egy kicsit más lett ugyan, de mégis az én sokat próbált, kényelmes kabátom, csak kicsit más fényben ragyog. Úgy örültem neki, mint új korában. Féltett kincseimet még mindig őrizték zsebei, bármelyikbe nyúltam, találtam benne valamit amit máshol nem találhatnék. Egyik tél a másik után, s újra elvesztetlte pompáját. A kincseim sem tűntek már olyan nagy, pótolhatatlan értéknek. Egy zimankós napon aztán szétnyílt a zippzárja. Megáztam, megfáztam, dühös lettem. Miközben dúlva-fúlva siettem dolgomra, megakadt a szemem egy kirakaton. Szebbnél szebb kabátok kínálták ott magukat, jó áron, szuper akciósan, "minőségi garanciával!" Nekem sem kellett több, választottam is egyet. Az eladók helyeseltek, hogy milyen jól áll, mennyivel szebb mint az a kopott, régi vacak, és most még kedvezmény is van rá és ez kihagyhatatlan és ráadásul patentos, ezen nincs ami szétnyíljon, bla -bla -bla, és ebben az ócska zippzár nélküli "pongyolában" csak még jobban meg fogok fázni. Ígyhát, fellelkesedve, felbíztatva, dacosan és haraggal pislogva megviselt öreg társamra, belebújtam új kabátomba. Vidáman siettem tovább, hónom alatt a "feslett ronggyal". Egy idő után már nagyon bosszantott. Minek cipelem én ezt magammal? Cserben hagyott... meg is fáztam... mindenki engem néz, hogy mi a fenének cipelek egy kupac rongyot magammal... különben is, itt a gyönyörű új kabátom. Addig hergeltem magam, még egy utamba akadó kukában landolt az utálatos ócska hátmelegítő. Épp csak a tárcámat és a telefonomat vettem ki belőle, majd mérgesen téptem-gyűrtem bele, csak szabaduljak már tőle. Elégedetten, mosolyogva sétáltam tovább, megkönnyebbülve "nyomasztó" terhemtől. Eszembe jutottak féltve őrzött apróságaim, amik szintén a szemetesben végezték. Sebaj, új kabát, új zsebek. Új zsebekbe, új kincseket kell rakni. Apropó... Meg sem néztem hány zsebe van ennek a csodás dzsekinek... Csak kettő, és egy belső... és nem is valami nagyok... ugyanmár! Veszek új pénztárcát is, egy kisebbet. A telefonomat meg legfeljebb a táskámban hordom majd. Örömmel fogadtam el minden apró hiányosságát, hiszen megszédített az újdonság varázsa, és még elevenen élt bennem a pillanat, ahogy bőrig ázva, összefagyva beléptem az üzletbe. Teltek a napok, hetek és cseppet sem hiányzott kopott bőrzekém. Apró zsebeimben új kincseket szorongatva szaladgáltam tennivalóim után, míg egy nap hatalmas zivazar kerekedett. Szép új kabátom átázott kicsit. Mire megszáradt, a bélése csomókba állt és nagyon enyhe, de zavaró "illatot" árasztott. Én csak úgy nevezném: ázott kutya szag. Gondoltam visszamegyek az üzletbe, a kedves eladók biztosan segítenek, hiszen a "minőség garancia" mégis csak komoly dolog. Kedvesen fogadtak, amíg ki nem böktem miért is vagyok itt. "Ááá, hiszen azt nem is mondta senki, hogy ez a kabát esőkabát, a címkén sincs feltüntetve, hogy vízálló lenne, a minősége pedig kifogástalan. A patentjai még mindig jól zárnak, a varrásai még mindig erősen tartanak, a NEM RENDELTETÉS-SZERŰ HASZNÁLAT ellenére is. A színe sem fakult meg, nem úgy mint annak az elnyűtt kacatnak, amiben először beesett hozzánk! De vannak nagyon szép esernyőink, akciósan!" Köszönöm, inkább nem... Leszegett fejjel húztam be magam után a bolt ajtaját. Mikor először emeltem fel tekintetem a járda szürke aszfaltjáról, ismerős látvány tárult elém: egy hatalmas, narancssárga hulladékgyűjtő. Régi kopott kabátom vesztőhelye. Átvillant gondolatomban régi kincseim fénye. Hiányoztak kicsit. Igaz vannak újak, de mégsem olyanok. Elhesegettem az emlékeket és tovább indultam, mostmár emelt fővel. Két sarokra a gyászos helytől egy táblába botlottam. "NE DOBJA KI, MEGJAVÍTOM! Táskák, bőrkabátok javítása, festése garanciával. Zippzárcsere megvárható!". Nagyot szorítottam az "új" kabátom zsebében összegyűlt bélés-galacsinon, és tehetetlenül nyeltem egy nagyot. Arra gondoltam, ha azon az esős szeles napon még higgadtan kibírtam volna két saroknyit, és nem hagyom elbűvölni magam, az igazi, féltve őrzött kincseim még most is itt lennének. Szoríthatnám őket mindkét kezemmel és ők erőt adnának, fényt lopnának szívembe, nem úgy, mint az az összeállt vatelin-gubó amit most gyűrkélek...

 

Ja, a bőrkabát én vagyok... még nem a kukában ugyan, de a tárca és a telefon már nincs a zsebemben. A többi kincs közül pedig a legnagyobbak a 3 éves kisfiam nyugalma, és egy 10 éven át épített jövő.

2014.04.21 23:13 | balint Hozzászólásai

Anorexia

Téma címkék: Anorexia  

Segítséget szeretnék kérni! Van egy 18 éves fiam , anorexiás, és tisztálkodási kényszerrel. Nem fogad el segítséget. Kórház, pszichológus, pszichiáter, családterápia, orvosi segítséget már igénybe vettem, 2013 októbere óta sehol nem jelenik meg a fiam orvosnál, mert Ő maga nem akar változtatni semmin, és azóta még drasztikusabban lefogyasztotta magát. 187 cm 60,8 kg volt tavaj, most : 187 cm és kb:50 kg. Sokat könyörgök, még azért is, hogy 1 zsemlét vagy valamit elfogyasszon. Nem akarja felfogni, hogy a szervezete feladja a szolgálatot. Makacs, önző, önfejű kamasz. Én meg tönkre megyek már teljesen. Ő már átesett a rossz oldalra felfogással, nem fogad el semmilyen tanácsot, senki segítségét nem veszi figyelembe. Mit tudok tenni, hogy tudok ezen változtatni?

Kérem segítségüket, mert ennek nagyon rossz vége lesz.

 

Egy édesanya: Magyar Éva

2014.04.21 13:37 | eva1961 Hozzászólásai

Az érzéstelen

Téma címkék: Borderline  

 

 

Zuhanok, körülöttem minden sötét, és én csak zuhanok. Nem tudom hol vagyok, sem azt hogy ki vagyok, és én csak zuhanok. Nem érzek semmit, ha éreznék sem tudnám hova tenni, hisz nem tudom hogy ki vagyok és én csak zuhanok.

Látok egy fényt távol a messzi sötétségben, közeledik a fény, vagy én közeledek hozzá? Nem tudom megállapítani. Jobbra szegtem fejem és ahogy közeledett a fény olyan lett mint egy mozivászon és én voltam rajta. Én miközben egy szobában (teszem hozzá elég szép szoba volt, két kanapé, középen egy üvegasztal, festmények a falon) ordítoztam egy lánnyal, vagyis szerintem ordítoztam mert nem hallok semmit. A mozdulataimból tűnik úgy, mintha ordítnák vele. Vajon miért ordítottam vele? Ha jól megnézem a lányt nem csúnya, szép szőke haja van, tenger kék szeme és a bőre símogatóan puhának tűnik.

Hirtelen eltűnt a kép, de nem érdekelt, most inkább csak zuhanok tovább. Valami megint fénylik most a jobb oldalmnál, megint én vagyok legalább is azt hiszem. Kicsi vagyok, körül-belül 8-10 éves lehetek, épp egy biciklin ülök és próbálok tekerni, de nem sikerül. Jön valaki, egy férfi. Az apám lehet, elég magas, megbízható alkat. Megpróbál segíteni, fogja az ülést és én csak tekerek (boldog vagyok).

Ez a kép is eltűnt. Vajon ezek az emlékeim ? Vagy csak az agyam próbál meg víziókat létrehozni? Nem tudom és nem is érdekel, csak zuhanni akarok (ez olyan megnyugtató).

Hmmm.... már megint egy kép. Ezen egy kocsmafélében ülök 6 emberrel és sörözünk ( nem értem hogy ez miért jó, csak ülünk és iszunk, de mégis jól érzem magam).

Ez a kép is eltűnt. Vajon meghaltam és most végignézhetem az egész életemet? Vagy még nem is éltem? Kérdések amik belefúrták magukat a fejembe, de a zuhanás nem állt meg.

Újabb kép. Egy szobában ülök ( valószínűleg abban, ahol azzal a lánnyal veszekedtem) és sírok. Mint egy gyerek, ez vicces. Vajon miért sírok? Már megint egy kérdés. Ez nem tesz jót. Pihenni akarok és zuhanni. Az ahogyan a sötétség lágyan körbefogja testemet olyan megnyugtató.

Még egy kép jön, ezen már vagy 30 éves lehetek és egy kisbabát fogok a kezemben. Vajon az én kisbabám? Fura az a kisbaba, még semmit nem tud a villágról és saját magáról sem, de ahogyan rám mosolyog az olyan mint amikor egy nyári reggelen felkel a nap. Felmelegíti szívemet. Azt a kisbabát még nagyon sok rossz fog ja érni az életben és mégis mosolyog. Nem baj, én itt vagyok a semmiben és zuhanok.

Még egy kép jön ( már vége lehetne, pihenni akarok). Ezen a képen öreg vagyok, szerintem lehetek vagy 60 éves, az utcán sétálok egy sétabottal a kezemben. Büszkének tűnök és erősnek, de miért? Olyan öregen már biztos szenvedtem eleget és fáradt is lehetek de akkor miért tűnök boldognak? Nemértem. Az eddigiek alapján sokat szenvedtem. Élni nem lehet jó. Ez a kép is eltűnt, többet nem akarok látni csak zuhanni akarok, zuhanni és nem foglalkozni a az érzésekkel és magammal.

Mondanom sem kell hogy megint jön egy kép, ez fura, ezen is én vagyok. Most egy kisbaba vagyok lehetek pár hetes. Valaki a kezében tart, valószínűleg az anyám, mosolyog rám és én vissza mosolygok. Van ott még valak, a férfi a biciklis emlékemből vagy is az apám , gondolom én. Örülnek nekem. De miért? Biztos sokat szenvedtek miattam, a felnevelésemmel, de akkor miért örülnek? Biztos jobb lett volna ha meg sem születek.

Hevesen ver a szívem. Mi ez? Egy nyomást érzek a mellkasomban. A zuhanás gyorsul, pont ahogy a szíverésem. Ez a kép is letűnt és rögtön helyette jött egy másik. Ezen már nagyon öreg vagyok körülbelül 80 éves lehetek. Egy ágyon fekszek és hárman állnak az ágy körül. Az egyik a feleségem lehet, azt hiszem hogy ő az a szőke lány akivel vitáztam,(persze már ő is öreg) és a másik kettő valószínűleg a gyerekem. Nagyon szomorúnak tűnnek... Ááá már értem, haldoklom, ahogy látom már beszélni sincs erőm, és most becsuktam a szemem....meghaltam. A többiek az ágy körül mind sírnak. Valami folyik az arcomon, mi ez? Könnyek... sírok.. én sírok. A melkasom még jobban szorít és csak jönnek a könnyek. Beszélni sincs erőm, a hangom is remeg. De miért? Miért sírok? Aztán rájöttem. Tudni akarom milyen ha valaki boldog, vagy szomorú, milyen ha dűhös, vagy amikor fájdalmat érez. Tudni akarom milyen az érintés és szeretni valakit. Meg akarok inni egy sört a barátaimmal, a kezemben akarom tartani a gyerekemet, meg akarom csókolni azt a nőt akit szeretek.

Élni akarok!...De én csak.....zuhanok.

2014.04.21 09:18 | Borcsa
< 1 2 3 4 5 Következő

Ossza meg Ön is betegsége, felépülése történetét!

Olvassa el sorstársai sztorijait, csatlakozzon az Önt érdeklő betegségek közösségéhez vagy keressen megbízható forrásokból.

Ha technikai kérdése van, írjon nekünk!
Lépjen be

Legfrissebb hozzászólások

Legfrissebb történetek

Hívja meg ismerősét a várószobába!

Történet archívum