A történet évekkel ezelőtt törtent.  Akkor, még a Viharsarokban éltem.  Egy szép koratavaszi nap látogatóban voltunk feleségemmel, és 3 gyermekemmel egy kedves családnál.  Házuk, egy forgalmas főút mellett volt, mintegy 40 m-re az úttesttől.  Akkor még nem volt kerítésük.  Nejem, és nagylányom, a vendéglátóinkkal voltak bent a lakásban.  Kislányom, fiam, és az ő kislányuk kint jatszottak az udvaron. én elindultam, az út túloldalán lévő vállalathoz üzleti ügyben. Amikor odaát, az úttesttől mintegy 80 m-re lehettem, erős késztetést éreztem, hogy nézzek vissza. Én megfordultam, és elszornyedve láttam 2 és fél éves fiacskámat kitárt karokkal felém futni. Az úton nagy sebességgel közeledett egy pótkocsis teherautó téglával megrakva. Soförje az útszélén derékig érő gaztol kisfiam nem láthatta. Én üvöltöttem torkom szakadtábol a kisgyermeknek, hogy"ÁLLJ MEG! NE GYERE!!!"-de ő tovább futott. Bár esélyem nem volt, hogy a teherautó előtt elérjem fiamat, futottam, ahogy soha. Súlyomat nem érezve szinte repültem felé. (Combjaimban most is érzem azt a különös érzést.) A kiáltásom meghallotta egy kerékpáros, aki hangomból értette mi történt. Kerékpárját lelökve átfutott az úton, és felkapta kisfiam a teherautó előtt. Az, látva az átrohanó ferfit, nagy füstöt hagyva magaután megált előttuk. . . Látsz-e valakit rohanni vesztébe? Van esélyed megállitani? Kiáltasz-e? S kiáltásod komolyan vehető-e?