Azért adtam ezt a címet az írásomnak, mert remélem, hogy itt sokmindenkivel tudok beszélgetni, valamint gondoltam, hogy megosztom Veletek, hogy velem mi történt, és miért is írok ide.
Nem vagyok diagnosztizált borderline-os, de valószínűleg valamilyen személyiségzavarban szenvedek, amit még eddig nem diagnosztizáltak. Sokat olvastam mostanában az itteni írásaitokból kiindulva a poszttraumás stresszről, valamint ehhez kapcsolódóan a szomatizációs zavarról. A poszttraumás stresszt mintha rólam mintázták volna, de már most hozzá kell tennem, hogy velem nem történtek olyan szörnyű dolgok, mégis éppolyan borzalmas dolgokon mentem át. Egyszerűen az ennek az oka, hogy nagyon érzékeny vagyok.
Tipikus személyiségzavaros vagyok abból a szempontból, hogy nekem is nagyon nehéz gyerekkorom volt. Édesanyám túl szigorú volt hozzám, soha nem éreztem, hogy szeretne, ha szeretett is, nem annyira, amennyire én szerettem volna, én pedig túlérzékeny voltam. Nálunk is a testvérem volt favorizálva, aki okosabb volt nálam. El kell mondanom rögtön, hogy az öcsém kiváló volt mindig, de én se panaszkodhatam, én is mindig intelligens ember voltam, de annyira jó sosem voltam, mint ő. Több teóriám is volt, hogy mért én voltam a célpontja, de szerintem engem nem különösebben bírt anyám valószínűleg, ez lehetett az oka. Szigorral, néha finomabb veréssel próbált rábírni arra, hogy jobban tanuljak, de itt ne gondoljatok semmi rosszra sem. Igazából a legtöbb gyereket nem csak szép szóval és kedvességgel akarják rábírni a helyesnek tartott viselkedésre, hanem épp, hogy ellenkező módszerekkel. Csakhogy én túlérzékeny voltam, veleszületetten. Igazából nem arról van szó, hogy anyám tehetett volna erről!! Semmi esetre sem erről van szó. Amikor kicsike voltam, akkoriban még nagyon sokat foglalkozott velem, csak miután nagyobb lettem, akkor határolódott el tőlem. Amikor óvodás voltam, akkor annyira félénk voltam, hogy egy évig járattak a pszichológushoz, vagy valami ilyen időszakig. Állítólag egyik rokonom is hasonlóan érzékeny és félénk volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ben gubbasztottam egész nap a sarokban, és ki sem mozdultam onnan, nem ettem és nem mozdultam el onnan, és nem tudták, mi van velem. Igazából szerintem nekem óriási trauma lehetett az óvoda, mert nagyon nem akartam oda járni.
Állítólag a pszichológus után megváltoztam. Szerintem max csak betörtek, és hozzáigazítottak az élethez, hogy én is úgy tudjak viselkedni, mint a normális emberek. Nem voltam rossz tanuló, de nem is a legjobb, általában négyes-ötös voltam, de később hármasaim is voltak. Azért elég jó képességű voltam. Az apám szerint, aki mindig tartózkodott attól, hogy beleszóljon az anyámmal történő vitáimba, ő azt mondta, hogy nem akartam tanulni, én nem így éltem meg. Én úgy éltem meg, hogy nem hagyott tanulni anyám, és nem is engedett el sehova, nem ismerkedtem meg a kortársaimmal és nem voltak barátaim, és később sem tudtam soha barátságokat kiépíteni, most sincsenek barátaim. Pluszban a betegségem miatt élőhalott vagyok már. Szóval teljesen elszigetelődtem.
A gyermekkoromat pokolként éltem meg, de így felnőttként azt mondom, hogy most vagyok igazán a pokolban, és elmondom, miért gondolom így: mert gyerekkoromban legalább volt személyiségem, még akkor is, ha időnként hat-nyolc volt belőle és még akkor is, ha félénk voltam, méghozzá betegesen, és ha akkor is rossz dolgokon mentem át. De most már nincs személyiségem, a lelkem halott és nincsenek jövőképeim.
Ma reggel gondoltam arra, hogy valójában van egy érzékletes hasonlat a velem történt események ábrázolására: ez egészen olyan, mintha kinyitottam volna a kilencedik ajtót. A nyolcadik egy másik ajtó, ami izgalmas dolgokat tárt fel. Ez a bizonyos kilencedik pedig magát a poklot nyitotta fel, és hiába csukom be, mindig félek, vagyis inkább rettegek, hogy valamikor felnyílik. Mert ezt a bizonyos ajtót nem én nyitom fel önszántamból, hanem mert a többi ember rákényszerít a kegyetlenségével, az önzőségével. Ez olyan élmény, mintha most tudtam volna meg, hogy nincsen piros Mikulás. Valamire rájöttem, ami annyira nyilvánvaló, de mégis az ember nem foglalkozik vele. Méghozzá arra jöttem rá, hogy az ember gonosz és aljas. Nem tagadom, hogy képes jó és nagyszerű dolgokra, de ugyanakkor aljas is tud lenni és gonosz. Ameddig a tévében hallasz erről, vagy olvasol róla, addig képes vagy még úgy szemlélni a dolgokat, mintha a második, vagy a harmadik ajtót nyitottad volna ki - sajnálom, de nem emlékszem, hogy melyik ajtó mögött van a háború és az emberi kegyetlenség -, vagyis képes vagy egyszerűen személni az eseményeket - van rá egy nagyon szép latin szó: contemplari, de ha kinyitod a kilencediket, melynek kinyitására az emberi gonoszság átélése késztet, akkor már nem csak szemléled az eseményeket, hanem te is az áldozatává válsz az emberi gonoszságnak és aljasságnak és mindenekelőtt arra jössz rá, hogy más emberek milyen érdektelenek lehetnek a te szenvedésed iránt. Ezután soha semmi nem lesz olyan, mint régen, mert soha többé nem lesz nyugtod, hiszen mindig ott lesz a tudat, hogy bármikor újra felnyílhat az ajtó, hiszen nem tudod, hogy mikor fognak ismét rákényszeríteni az emberi kegyetlenség átélésére.
Ez az oka annak, hogy nem igazán akarok már párkapcsolatot. Szeretném elkerülni a lehetőségét annak, hogy újra át kelljen élnem ezeket a borzalmakat. Soha többé nem akarom átélni. Aztán ráadásképpen valószínűleg allergiás is vagyok egy hormonra, ami a csokoládé és a szerelem hormonja, de ezt még nem igazolták.
Nem tudom, hogy képes leszek e egyedül élni. De perpillanat működőképes a dolog, mert megígértem magamnak, hogy befejezem az életem öt év múlva. Már zárom a soraim. Máshogy képtelen voltam nyugalmat erőltetni magamra. A természetes nyugtatók ugyan sokat segítenek.
Valamint sokat segít, ha ide írhatok Nektek. Sokat segít, hogy másokról olvasok, hogy mások megoldásaival megismerkedek.
Túlzottan büszke ember vagyok, és emiatt fogok meghalni, nem tudok a méltóságom ilyen szintű meggyalázása után tovább élni.
Pedig soha férfi nem vert meg, csak becsaptak, manipuláltak, aljas módon kihasználtak. Mégis hasonló borzalmakon mentem át, mint például a veterán katonák.
Csak nyugalmat és békességet akarok. Tudom, hogy nem igazán leszek többé boldog, és tudom, hogy rám már csak a halál vár. Sajnos megszűnt a bizalmam az emberiségben és az emberekben ezek miatt a borzalmak miatt, mármint annyira bízom bennetek, hogy képes vagyok írni Nektek és kérni titeket, hogy írjatok nekem. De a párkapcsolat lehetősége szerintem számomra már elúszott. Ha sohatöbbé nem lesz párkapcsolatom, akkor is épp eleget fogok szenvedni a hátralévő életemig. Én már mást nem akarok, csak egy kis békét és nyugalmat. Állítólag, ha megérjük a 40-45 éves kort, akkor van esélyünk arra, hogy még élhető legyen az életünk. De ezt nagyon nehéz addig bírni, ezeket a lelki és fizikai fájdalmakat.
Örülök, hogy írhatttam Nektek!
Üdv!
Böbe
