Januárban vittek a detoxba gyógyszertúladagolás miatt, vagyis kijött a mentő szilveszterkor. Mivel nem volt meg a pengém, a gyógyszert választottam, kiszemeztem a dugikészletből a legerősebb antipszichotikumokat, aztán bevettem. Csak azért kellett csupán három hetet töltenem bent, mert jó orvosom volt. Szándékos mérgezéssel, skizofréniával és egyebekkel kezeltek, kemadrint adtak a remegésekre. Nyolc szál cigarettával mentem be a már undorodásig jól ismert osztályra. Kórházi pizsamában, a wc papírt is úgy kellett kérnem egy szomszéd betegtől. Aztán egy kedves nő megszánt, hozott nekem mindent. Anyámék felém se szagoltak. Egyedül az öccsök jöttek. Nem tudom, hogy a gyávaság vagy a bátorság vitt-e arra rá, hogy megpróbáljam elpusztítani magam, mindenesetre rajtakaptak. Éppen csak elájultam. A detoxban az ember maradék önbecsülése odavész, kiterítve - mert nem lehet kikelni az ágyból -, egy szál pelenkában. Szánalmasan vacak dolog.

Most abbahagytam a hangulatstabilizáló meg a skizofrén gyógyszer szedését, egy héten belül jönnek a szellemek, és ha így folytatom, kopogtat az áldott demencia is. Demencia vagy öngyilkosság, ez maradt. A belső fájdalomra ott lenne a penge. Végtére is elmebeteg vagyok, attól, hogy tudok helyesen írni... az semmit nem jelent. Ki akarna maga mellé egy hangyást. Nem kellek senkinek, a szüleimnek tejelek, azért vagyok velük, szó nincs semmiféle féltésről. Csak birtokolnak. Egész gyerekkoromban vertek, az anyám hazudik, amikor azt mondja, hogy nem emelt kezet rám. Most, hogy elvették a cselekvőképességemet, apám a kapun túlra garantáltan nem enged ki.