Semmit sem sejtettem, pedig megvoltak a jelei: lefogytam, állandóan ittam és ettem...de nem gondoltam volna, hogy én is cukorbeteg lehetek. Körülbelül másfél hónapja tudtam meg, hogy cukorbeteg vagyok 19 évesen. Kiderült, hogy már hónapok óta az voltam. Anyu nagyon aggódott a fogyás miatt, ezért levett tőlem vért. Még aznap ideszóltak, hogy a cukrom 24-es. Azonnal bementünk a kórházba, bent voltam 3 napot, anyu el sem mozdult mellőlem. Mikor befeküdtem, orvosok, nővérek forgolódtak körülöttem. Mindenfélét mondtak, anyu próbált megnyugtatni, hogy ez biztos csak egy ideiglenes állapot, most érettségiztem, emellett más bajok is voltak, komoly veszekedések. Anyuval nagyon megromlott a viszonyom, de mióta kijöttem a korházból, nagyon hálás vagyok neki és mintha a múlt meg sem történt volna, nagyon jó a kapcsolatunk. Szerencsémre egy nagyon jó orvoshoz járok, nagyon kedvelem. De bevallom őszintén, hogy nagyon félek. Annyi rosszat olvasni arról, hogy a cukorbetegek mennyivel hajlamosabbak különféle betegségekre. Megrémiszt az a sok vizsgálat, mert azokon azt nézik, hogy mennyit romlott a szervezetem állapota. Nem akarok romlást! Én eddig nagyon édesszájú voltam, de most rá sem tudok nézni a csokira, süteményekre, úgy érzem nem szabad, és még a diabetikus sütemények és csokiktól is írtozóm egy kicsit, mert mikor a számba veszem és megízlelem az ízét, úgy érzem, hogy tilos, hogy bűnt követek el! Mindent jól akarok csinálni! Mikor a kórházban voltam, azt mondtam magamnak, hogy legyek cukorbeteg csak kerüljek ki innen! Tovább azt is, hogy nem fogok síránkozni, boldog leszek! Ezt többnyire be is tartom, de félek, hogy mi derülhet még ki, hogy milyen kórságokat kaphatok még el. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon rossz félelem és nem szabadna ilyeneken gondolkoznom. Szeretném látni, szeretném, ha valaki megírná nekem, hogy ne aggódjak, aki szintén cukorbeteg, hogy ha vigyázok magamra, akkor nem lesz rákom, májkárosodásom, látásromlásom. Azt szeretném, ha egy sorstársam megnyugtatna. Mert hiába mondom el a környezetemben bárkinek ezt, igazán nem érthetik meg, hogy mit érzek. Ugyanakkor sok jó dolog is jár a betegséggel. Nagyon tetszik, hogy ezentúl még egészségesebben étkezem, eddig is figyeltem erre. Ha úgy vesszük, minden jól alakult. Nem zavar a szúrás, és emiatt nem hagyott el sem a barátom. Azt hittem, ha ezt az emberek megtudják, eltávolódnak tőlem és úgy kezelnek majd mintha leprás lennék, de nem ezt történt! Azt hittem, ez egy olyan dolog, amit tiokban kell majd tartanom, de nem! nem zavar, ha erről kérdeznek, és olyan jó a hangulat az orvos várótermében, ott mindenki olyan kedves, már látok ismerős arcokat. Tudom, hogy nem szabad megadnom magam a félelemnek, és akkor még erősebb leszek, mint eddig valaha! Jobbnak érzem magam, és úgy érzem, mintha a múltamban az az ember, nem én volnék, mintha megkaptam volna valakinek az emlékeit! Én nem fogom feladni soha! Néha elszomorodom, hogy miért tettem ezt magammal? Mert a cukorbetegség autoimmun betegség, de sírok egyet és utána felállok, és még erősebb leszek! A cukorbetegség ébreszett rá arra is, hogy ne adjam fel az ambícioimat, ügyvéd akarok lenni, és tudom, hogy el fogom érni. Valahol tetszik, hogy többet kell figyelnem magamra, talán még nem sikerült teljesen elfogadnom ezt az állapotot, de azon vagyok, nagyon igyekszem! És lehet, hogy egy kis idő múlva, megköszönöm majd, hogy ezt történt velem, mert már most úgy érzem, hogy ezáltal jobb és erősebb leszek!