Borderline személyiségzavar, bulímia.
Ismét eltelt egy nap. Harcos, dühöngös, de valahogy előrébb léptem.
Itt ülök gyermeki ágyamon, szobám falai között.
És ma képes voltam rendesen megtáplálni testem, kijutni a negatív gondolatörvényből és hagyni az ételt ott ahová való és betöltenie a szerepét. Táplálni. Táplálni 10 éven át gyötört testem. Mintha néha már ordítana: "Etess, itass te balga diktátor!". Ettem.
Belegondolok. Mi értelme mindennek? Harcolni a testsúllyal, egy ideált hajkurászni szüntelen, vágyálom, mely álboldogságot tűz zászlajára. Jó kis áttétel. Jó kis játék. Csak éppen halálos.

Gyermeki énem hazárdjátéka csupán. Végre, végre! Nem sajnálom magam, nem vagyok dühös, hogy ott tartok ahol. Már kiindulási pont az egész. A Rivoltrilt majdnem leraktam, csupán 0,25 mg az adag. így kissé kényszeresebb vagyok, így nekem kell kontrollálnom magam.

Változás az élet. Ha nem változom börtönöm lesz dacosságom. Félelmek, düh, önkínzás. Kell ez nekem? Nem hiszem. Barátok, élet, étel, munka, gyarapodás, túlélés, tapasztalás? Inkább. De ezekért még küzdenem kell. Amit más megtanult jobbára felcsperedése során azt most nekem 24 évesen kell. Így hozta a sors, hát állok elébe. Nem vagyok már gyermek! De kár. Sok minden kár, de hát a lovak közé csapok, előre!
Szeretnék búcsút inteni a hányásnak, a félelmeknek, a depressziónak. Csakúgy elengedni. Nem feszengeni. Persze, ez így szépen hangzik, de ez agymunka lesz a javából. És érted, még itt fészkel az agyamban, abban kényszerre kondícionált gépezetben, hogy "edd meg a szilvás gombócot, edd meg, majd irány a wc! Jobb lesz tőle". A frászt lesz jobb...