Ollálá. Nem tudom másoknak vannak e hasonló tapasztalatai, de olykor felkelek és minden olyan távoli, idegen és ijesztő. Mindenben azt látom, hogy bántanak, hogy kinéznek, hogy nincs remény. Hihetetlen felfokozott lelkiállapot ez, amiben csak menekülnék, ill feladnám minden józan célomat. Közben meg színlelem, hogy jól vagyok, nem akarok hisztis idiótának tűnni. Nem tudom, hogy lesz e valaha jobb, de ha nem, akkor kénytelen leszek itt hagyni mindent, mindenkit. Én nem leszek teher sokáig senkinek, inkább elhagyom e földi fészert és ezt az általam gyűlölt testet. Soha nem éreztem még magam ekkora szerencsétlenségnek. Totális beszűkülés, nem tudom világosan gondolkodni, mindenkitől félek. Borzalmas. Gyűlölöm. Állandó harc még az is, hogy ne akadjak ki, tomboljak, hányjak vagy hasonlók. Szánalmas az egész.:S Bárcsak elmúlna végleg. És ismét érző ember lennék, nem egy frusztrált, pánikos, kiégett ember.

Ha valaki írna valamit bármit, örülnék neki... Csak ne ajánlkozó terapeuták..

Üdv mindenkinek!

Mákvirág azt hiszem egyet kell veled értenem a hozzászólásodat olvasva,nos nem azért mert én egy bólogató jancsi lennék inkább egy 1985 óta ezzel a rendellenességgel éldegélő 68 éves emberke. Gondolom elhiszitek nékem hogy szinte minden zeg-zugát bejártam e nevezzük nevén( betegségnek) a depressziónak.Nem vagyok büszke rá sőt sokszor aláértékelem magam, de azt hiszem soha nem bújtam mögé. 2001ig dolgoztam akkor kénytelen voltam feladni a munkám és le%koltak majd később nyugállományú lettem. Nem részletezném hogy a pánikbetegséggel összefonódó depresszió miként rombolta le idővel az önképemet ami tartást ad az embernek de szépen felodódott mint ha sosem lett volna. Azzal én is sokszor találkoztam hogy "szedd már össze magad hiszen minden csak akarat kérdése" csak hát pont az akarat az ami hiányzik. "minden az agyban dől el" ez igaz de maga az agyi ingerület átvitel a probléma. Nehéz önön hajunknál fogva kirángatni önmagunkat. Kezdetben megtanúltam relaxálni majd az évek során  a meditációk különböző változatait sajátítottam el és közben a mai napig is tartom a havi kapcsolatot a Gondozóval mint intézménnyel,ott írják meg az ide vonatkozó gyógyszereimet és legalább egy pillantást vet rám a pszichiáter miközben megkérdi van e problémám. Természetesen nincs de ha lenne én megmondanám mert ismerem már annyira e betegség fázisait hogy egyedűl nem próbálkoznák.Kezdetben megtettem néhányszor és visszakullogtam mivel nálam még az eszméletvesztés is néhányszor bejött. Családban élek akik kimélnek is de úgy hogy azért ne tünjek fogytékosnak. Bizony a kezdetek kezdetén mikor betegállományba kényszerűltem a háziorvosnő is megkérdezte minden visszarendelés alkalmával "hogy mikor akar már meggyógyúlni?" igyekszem doktornő volt a suta válaszom. Mint ha influenzás lettem volna.....hát belgyógyász a lelkem. Egyszóval én felvérteződtem annyira hogy nem ér váratlanúl sem a betegség alattomos időnkénti támadása sem a hozzá nem értők oktalan csacsogása.Nem tudom hogy meddig de élő bizonyítéka vagyok hogy az adott gyógyszer következetes szedése és a "bölcs" életszemléletem nekem elégséges arra hogy még vegyek tartós tejet és jelőlgessem a naptáramba egy majdani esemény bekövetkeztét. üdv. mindenkinek  sándor.

Én egy 18 éves lány vagyok...depressziós vagyok. Úgy érzem nem szeret senki..hol is kezdjem?

Megszülettem...anyám nevelt fel, vidéken éltünk..apám is velünk élt,de nem igazán foglalkozott velünk...napokig nem járt haza..amikor 6 éves lettem felköltöztünk pestre. Itt jártam oviba, már ekkor is vert apám mindenért amiért tudott..a hugom hibái miatt is én kaptam...ez 12 éves koromig tartott, amíg kilépett az életünkből. Szerencsére..Teljesen tönkretette a családunkat...csomó tartozást hagyott ránk...meglopott bennünket és lelki traumákat okozott hugomban, anyámban és bennem is.

Most hárman élünk együtt, de egyszerűen nem bírom..anyám állandóan veszekszik velem, csak a rosszat keresi...mondott olyan dolgokat nekem, amiket egy anya az életben nem mondana a gyermekének, ha szeretné. Ő mióta apám elment már nem ver ..a karácsonyok borzalmasak szoktak lenni..az egész család összegyűlik..mama, papa, dédi, 2 nénikém, bácsikám, unokahúgom, húgom, anyám..és csak a veszekedés megy..általában a nagymamám miatt..egyszer majdnem hozzám vágott egy jénait..de a földre dobta le végül teljes erejéből..hazamentünk utána rögtön..tavaly már külön karácsonyoztunk, de nincs semmi hangulata az egész ünnepnek..nem szeretem a karácsonyt. A karácsonyi filmeket is utálom és a boldog családi filmeket is, mert csak sírni tudok rajtuk...bárcsak...nem szeret anyám..a családom...senki sem. Csak ezt érzem.

Lassan 26 hónapja vagyok együtt a barátommal, ő az egyetlen támaszom. Rá akármikor számíthatok/számíthattam..mert sajnos, már nem érzem, hogy szeretne...mondtam is neki, de azt mondja szeret, de én nem érzem. Hiába...Pont tegnap történt valami..csinált valamit, amit ha én csináltam volna..fordított esetben nagyon megharagudott volna rám..és én is haragudtam rá, mert csalódtam benne...mondtam neki, hogy régebben milyen más volt..akkor éreztem hogy szeretett, mindennap mondta, hogy hiányzom neki és látni akart...de gondolom egy depressziósra senkinek sincs szüksége...pánik beteg is vagyok...sokszor segített nekem, amikor előjött a rohamom. Régen mindig mondta, hogy Ő soha sem hagy el engem, de most úgy érzem, ha szakítanánk soha többet nem jönne vissza. És ez nekem nagyon fáj. Én még mindig nagyon szeretem, de nem ért meg =( Sokszor van rossz kedvem, ingadozó a hangulatom és ezért sokszor kezdek veszekedni vele :S nagyon utálom magam emiatt, mert tudom, hogy Ő mennyire jó ember és jó hozzám...szerintem ez is oka annak, hogy már nem mond olyan szép dolgokat nekem, mint régebben. Tudja milyen helyzetben vagyok itthon, az iskolában és mindent elmondok neki. Ő nekem nem, így érzem :S

14 évesen volt az első pánikrohamom...tavaly voltam pszichológusnál nyáron, jártam két hétig, de a pszichológus azt se tudta mi az a pánikbetegség...és mindig csak 1 téma létezett számára..amit én untam, úgyhogy nem mentem hozzá többet...nem volt jó ott. Idén megtalált az osztályfőnököm, mondta, hogy járjak pszichológushoz, de nem tudom rávenni magam a legutóbbi után. Nem tudna segíteni nekem.

Többször próbáltam öngyilkos lenni, sokat gondolok arra milyen jó lenne meghalni..sajnos még nem sikerült eltennem magam láb alól...folyamatosan vagdosom magam..karmolom, tépem a hajam..tele vagyok karmolásokkal  a bal karomon és vágásnyomokkal. Ütöm a falat is újabban..A barátom tud ezekről csak..egyszerűen gyűlölök élni és gyűlölöm magamat is..pedig azt mondják szép vagyok, de ezzel mire megyek? 'mosolyogj többet, mert jól áll'..de ez engem nem érdekel..kinek mosolyogjak? Ha nem szeret az egyetlen ember akit a világon a legjobban szeretek kinek mosolyogjak és miért? :(

Ma hazajöttem az iskolából 2. óra után, mert egyszerűen nem bírok koncentrálni..csak sírtam egész nap..itthon  is és várom a csodát..várok a semmire. Talán jön ma  a barátom hozzám, talán nem :/  Mondtam neki mennyire szükségem van rá, de mintha meg se hallaná amiket mondok :(

Tudom, hogy segítségre van szükségem, de nem tudom hogyan kérhetnék, de kérem valaki segítsen....nem tudom meddig bírom még :/