Sziasztok! Sokat olvasgatok tőletek... Rengeteget segít. A tanácstalan emberek is jó hatással vannak rám, és természetesen azok is akiknek már sikerült megbékélnie önnmagával, a világgal... Mostmár van valami fogalmam hogy mi számomra a járható út. Persze még csak szigorúan elméleti szinten. Nehéz kitőrni az évek hosszú sora alatt kreállt bőrtönömből. Természetesen ilyenkor erősödik a kettőség érzés... hogy annyira akarom csinálni... de a gátlások elhatalmasodtak rajtam... (ezek az érzések egymást erősítik)

Törekszem valami tudatos kiegyensúlyozottságra... persze ez nagyon könnyen átvág(hat) görcsös (szűk látókörü) "ráfeszülésre"... Tudom hogy nem megy egyik napról a másikra... Sőt! Hosszú éveknek kell eltelnie hogy valami egyensúly legyen az életemben... Néha olyan boldogság érzés fog el... úgy érzem a világ egyik leszerencsésebb embere vagyok...

Nehéz, de megpróbálok örülni annak ami van... van két lábam, két kezem... tudom használni őket tökéletesen! Lehet ez egy kicsit demagóg... Csak hát az van (legalábbis nálam) hogy ezeket a dolgokat természetesnek veszem... pedig sajnos nem az... Úgy érzem a sors, vagy Isten -nevezze mindenki úgy ahogy belátása, hite szerint gondolja- azt mondja, "ha nem tudja becsülni azt amilye van, hát elveszem tőle!".....

Nagyon vékony mezsgyén próbálok egyensúlyozni... Konkrétan a dühkitöréseimet próbálom tudatosan kezelni... Kisebb-nagyobb sikerrel... (inkább kisebb) valahogy felül kell emelkedni dolgokon... más szemszögből nézni embereket, helyzeteket... nem tudom.... nem könnyű... zsigerileg bennünk van ez a gyermeki tehetetlenségből fakadó düh.. ezen kell urrá lennünk, tudatossan, de semmiképp nem úgy hogy elfolytjuk az indulatot...(az a lehető legrosszabb, én próbáltam egy időben, konkrétan azt éreztem szétrobban az agyam! nem ajánlom senkinek, akkor inkább törjünk-zúzzunk)

Annyi minden kavarog a fejemben... nem tudom leírni, mert káosz.

Azzal a  mondattal kezdeném történetemet hogy mindenki egyenlő eséllyel születik - ez a világ legnagyobb hazugsága!!!!

Az én esetemben többszörös hátrányról beszélhetünk. Rossz gének és rossz körülmégyek - a legrosszabb kombináció. Amikor megszülettem imádtak a szüleim, (amit elhiszek mert a csecsemőket és kisgyerekeket feltétel nélkül tudják szeretni a mai napig) anyám elmondása szerint úgy végezte napi teendőit hogy folyamatossan a karjában tartott. Apám időt és energiát nem sajnálva órákat sétált velem hogy elaltasson. A nagymamám rajongott értem. Milyen idilli, igaz?! Csak sajnos én ebből nem sokra emlékszem. Ami nekem megmaradt emlékkén az az hogy apám önkívületi állapotban ordít anyámmal és anyai nagyanyámmal üti, alázza őket, kiabálás veszekédés csörömpölés... Bennem meg rettegés, félele, szorongás. Sajnos mégsem tudom anyámat és nagyanyámat mártírként beállítani... Nagyanyám alkoholista volt. Rettegés volt a hazavezető út az iskolából, valyon most mire megyek haza, hogy a mama csendben üldögél egy rejtvény felett és melegíti az ebédet vagy részegen fetreng a konyhába...

Anyám addig foglalkozott velem amíg az kedvére volt és nem volt terhes neki -nem tudom másképp kifejezni. Pl. 9-10éves lehettem amikor nagyon begörcsölt a hasam az iskolában, egyik tanár rohant velem orvoshoz. Kaptam beutalót gyermeknőgyógyászatra, ahová el is vitt anyám ott továbbküldtek vérvételre, majd az eredménnyel vissza kellett volna menni. Amikor kijöttünk a rendelőből anyám csak annyit mondott most nem érünk rá ilyesmire... Aztán mikor keztem serdülni 12-13 évesen teli lettem ragyával, (ennek a mai napig látszik a nyoma) (28éves vagyok) erre azt mondta anyám ez természetes majd 17-18éves korom körül elmúlik- hát kösz, addig meg 1gyel több ok hogy fel akarjam kötni magam. Tök égő volt mikor valami védőnő szerü valaki javasolta anyámnak hogy vigyen el egy bőrgyógyászhoz mert iszonyat ahogy kinézek. (rám jellemző, itt is én szégyeltem magam anyám helyett.) Sajnos ez előjele volt egy másik komoly(testi) problémának, amiről iszonyat nehéz beszélni. Kórosan szőrösödöm. Egyszer erött vettem magamon és orvoshoz fordultam, de már bánom, nem jutottunk egyről a kettőre, csak sikerült magam porig alázni amikor végignézte a testem. (a szüleimmel való kapcsolatomat jellemzi hogy ők erről semmit nem tudnak) De ez a testi hátrány nem elég, szőrnyű jellemet örökötem szüleimtől. Egy szánalmas kúrva vagyok. Apámtol a fékezhetetlen indulatát, agressziót, anyámtól túlérzékenységet, érdektelenséget beszükült látásmódot örököltem.Férjemmel több mint 10éve vagyunk együtt, (3éve házasok) Iszonyat milyen jó fej, bár biztos nem százas ha egy ilyen testi lelki fogyatékost szeret. Nem értem őt. Mit szeret egy olyan nőn aki egyszer a nyakába liheg mint egy levakarhatatlan kutya, a másik pillanatban meg szembe köpi (szó szerint!)

Lelkiismeretfúrdolás gyötör vele kapcsolatban, nem érdemlem meg ez egyértelmű, ő meg jobbat érdemelne.Itt is jellemez a kettősség néha ordítok hogy el akarok tőle válin 1részt hogy magamat büntessem, másrészt hogy neki legyen esélye egy normális éltre. A másik véglet mikor megállás nélkül hajtogatom hogy ugye soha nem hagysz el???!! Kezdek teljessen elzárkózni az emberek elöl, egyrészt mert mindig CÍMERES ÖKRÖT csinálok magamból, másrészt meghát a testi problémáimból adódóan.Kezd elég látványos lenni, mindíg takargatom az arcom. Már nem merek vélemény mondani mert magamat ismerve 1 hét múlva már az ellenkezőjét gondolom ugyan arról a dologról. A legborzasztóbb hogy mindegyiket komolyan gondolom!!!! (Sajnos sokan kétszínünek gondolnak, pedig nem vagyok az. csak mindig mindenki meg tud győzni az igazáról) Aztán koromból kifolyólag a gyerek kérdés, pár hónapja(!) még azt gondolta lesz 3gyerekem, de szép, de jó! Mára kitisztult a fejem, szembesültem önnmagammal és azt hiszem életem egyetlen felelősségteljes düntése ha soha nem vállalok gyereket. Finoman szólva nem vagyok alkalmas. Valószínü vele is úgy bánnék mint a férjemmel egyszer imádom, aztán gyülölöm. Pedig a környezetem várja a gyereket. Amit én pozitívan élek meg mert valószínü olyan embernek tartanak aki alkalmas anyának. (vagy inkább önzőek) mint például anyám aki mindíg azzal jön hogy mert ennek is van gyereke/ unokája meg annak is van...

Csak neki nincs, és ő tudja hogy nem is lesz soha mert egy gyerekkel foglalkozni kell  és én túl lusta és kényelmes vagyok! Fogalma sincs hogy ő is tehet róla hogy ilyen szánalmas lettem akinek "nem lehet gyereke" A férjem más. Imádja  gyerekeket apa tipús (talán ezért van velem) csak nagyon finoman szokott rá utalni hogy milyen szép mikor egy pár gyermeket vállal.... Ilyenkor végem. ordítani tudnék hogy ne kínozz!!!!!! Gyötör a lelkiismeret hogy miattam nem lehet neki se.

Még csak nem is dolgozom. Sok helyen megfordultam az utobbi években, pár hónap után kisebb -nagyobb lelkisérüléssel el menekültem, felégetve magam mögött mindent. Ami bánt hogy a kürnyezetem azt gondolja azért, mert nekem semmi nem jó. Iszonyatossan szégyellem magam, mindenki dolgozik csak én nem. Engem részben férjem részben a szüleim tartanak el! Szánalmas!!! Annyira gátlásos vagyok hogy már az utcára is nehéz kitenem a lábam, nem hogy valami munkára jelentkezzek.Zavarodott voltam világ életemben, nem tudom ki vagyok mit akarok, nem tudom mivel akarok foglalkozni. A legnagyobb baj hogy olyan komoly önértékelési zavaraim vannak hogy semmilyen munkára nem tartom magam alkalmasnak. Nekem nem kihívás egy feladat hanem egy exta szorongásos állapot. Már egy sima takarító munkára sem mernék jelentkezni. Egy élősködő pióca vagyok, semmi hasznom, szégyellem magam. Az öngyilkossághoz nincs bátorságom, meg van egy olyan hülye gondolatom hogy szeretnék "észrevehetetlen lenni", és azért egy öngyilkosság nagy port kavar -ezért nem tenném meg, nem akarom hogy szóbeszéd tárgya legyek, úgy akarok meghalni hogy még azt is felejtsék el hogy voltam!

Elfáradtam. Mindenféle tekintetben. Nem látom a kiutat csak az összeviszaságot. Tanácstalan vagyok végem szét vagyok csúszva... Amit érzek a szánalom, gyülölet magam iránt, mérhetetlen szégyen, kisebbrendüség érzés (gyakran már gyerekekkel szemben is!) nem tudom hogyan tovább, van-e tovább....

Ui.:Tudom sokminden kimaradt, suli, orvosok, gyógyszerek, ha azt is beleszövöm regény lett volna. Meg nem is olyan lényeg. Szerintem személyiségzavart gyógyszerrel nem lehet gyógyítani. Náthát esetleg...

Sziasztok!

Gondoltam, hogy azoknak, akik még csak most kezdenek kikászálódni a nyavajájukból, megírom a sikersztorimat.

Nekem valamiféle borderline-nárcisztikus mix személyiségzavarom volt. Hatalmas hangulatváltozásokkal, többnyire nagyon negatív önképpel, néha meg gyakorlatilag istennek képzeltem magam. Igazából a hangulatom a rossz és a pocsék között hullámzott. Pocsékul éreztem magam, gyakorlatilag folyton. Anyukámmal laktam, aki minden lépésemet meghatározta, azt is hogy mit mennyit, miből és hogyan egyek, igyak. Mindent előírt, megalázott, nem hagyott felnőni, kihasznált, mint ahogy sok más egyke fiú anyukája is teszi. Elhatározta, hogy én egy magas rangú, de nagyon szegény valaki leszek, aki majd az ő közvetlen közelében él egy kis családdal, aminek persze ő fogja előírni az életét. Barátnőim alig voltak 26 éves koromig, azok is főleg olyanok, akik nekem nem kellettek, csak jobb híján választottam őket. Úgy éreztem: nem kellek senkinek. Barátaim kezdtek eltűnedezni. Pénzem nem nagyon volt, egyik napról a másikra éltem. Örömöt sosem éltem át, ha mégis, akkor gyorsan megfeledkeztem róla. Éreztem, hogy valamit tennem kell. Aztán 2001 ben elkezdtem a terápiát.

Kemény és hosszű út volt. 10 év! Hetente 3x1 óra. Nagyjából 1000-1200 órát töltöttem el terápiában. Még az utolsó évben is volt hogy azt éreztem, hogy nem fog menni. Ja egyébként analízisbe jártam, amiben mentalizációs elemeket is alkalmaztunk. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani terapeutámnak az álhatatos munkájáért, és azért hogy minden nehézség ellenére, amiből persze generáltam sokat, végigment velem, még úgy is hogy szupervízióba is kellett mennie miattam.

Jelenleg: Reggel felkelek és jó! Eddig alapból rossz volt, most meg alaphelyzetben jó. Hangulatváltozásaim eltűntek, tudom kezelni az érzéseimet. Nem lengek ki olyan hatalmas mértékben mint eddig. Hihetetlen érezni, hogy egyre többen szeretnek. Tudok kapcsolatot teremteni emberekkel. A nőkkel is tudok ismerkedni, egész sokan tartanak jófejnek. Robbanás szerűen nőtt a haverok száma (a barátok száma kevéssé gyorsan). Úgy érzem, hogy ez az élet már rólam szól, én irányítom (nem a régről hozott paráim és félmegoldásaim). Már külön élek anyukámtól, szinte alig találkozunk. Van egy saját cégem vagy 25 emberrel, végre van pénzem, lehetőségeim. Vannak hobbim, amikben megfeletkezhetek magamról és a világtól. Olyan emberek kezdenek kicsapódni mellém, akik szeretnek élni. Ordítani tudnám a világba: de jó!!! Persze vannak még hátralékaim: kéne egy tartós kapcsolat, egy olyan munka amit szeretek (mert a jelenlegivel még vannak gondjaim). De, tudjátok, valahogy ezek a gondok másodlagosnak tűnnek, mivel alapvetően jól érzem magam a bőrőmben.

Ezzel a fenti sztorival úgy érzem tartozom azoknak akiknek a remény hiányzik a kilátástalannak HITT helyzetükből. Mindenkinek hajrá-hajrá, mert érdemes!!

Üdv