Sziasztok!
Régóta vannak problémáim, de csak mostanában fordultam pszichiáterhez. A tesztek és beszélgetés alapján személyiségzavart állapítottak meg, de a papírt a diagnózissal nem kaptam meg. Először is: normális dolog ez, hogy nem mondják meg, pontosan mi a bajom? Jogom van tudni, nem? Elvégre egy rákos beteggel is közlik, akármilyen rossz is a helyzet… Úgy gondolom, borderline-ra gondoltak, mivel eddig a bipoláris és a BPD gyanúja merült fel, de hát biztosan semmit nem tudok. Ami iszonyatosan idegesít.
Másrészt azt ajánlották, a szem.zavar miatt keressem fel a Thalassa házat vagy a Tündérhegyet. Utánaolvastam mindkettőnek, de őszintén szólva semmi kedvem, hogy ilyen helyre menjek. A bent lakás nem megoldható, a mindennapi bejárkálás sem. Ezen kívül ott nagy mértékben csoportterápia zajlik (javítsatok ki, ha nem így van), márpedig engem a csoport frusztrál és csak jobban szorongok, nem fogok megnyílni. Minél kevesebb ember tud a problémáimról, annál jobb – nem szeretném kiteregetni a magánéletemet, akkor sem, ha ez a gyógyuláshoz vezető út. Tudom, hogy már van néhány ilyen kérdés és történet, de a segítségeteket kérném, hogy tényleg megéri-e bevállalni egy ilyen terápiát… Vagy mit ajánlanátok? Egyedül gondolom nem igazán lehet kijönni belőle…
Nem, még tanulok, szóval a magánt nem engedhetem meg magamnak sajnos… Pont emiatt (államvizsga-időszak) nem tudnék most bentfekvősre menni, utána meg persze szeretnék dolgozni, mert a pénz az ugye kell… Szerintem az lesz, hogy visszamegyek a doktornőhöz és megbeszélem vele a dolgot. És addig nem megyek el onnan, amíg pontos diagnózist nem kapok, mert már ettől is bekattanok.
hja, én azt hittem, azon vaccilálsz, h hova menj, mert lehet választani…
mert akkor nyilván magán, ahol minden figyelme a tiéd. úgy viszont, h semmilyen lehetőséged nincsen anyagilag, a bentlakós eléggé felértékelődik… vészmegoldásnak ugyanis tökéletes, és nagyot dob előrefelé a dolgokon. még sok is lesz hirtelen 
általában várni kell a köv csoportra, hogy beférj, első interjú van, meg időpontegyeztetés. de legalább van mit várni, ott a remény, hogy kiderül pontosan, mi van és hogyan tovább és segítenek elindulni egy úton. és a semminél vagy a sima gyógyszerezésnél ezerszer jobb, meglátod.
én anno nagyon féltem tőle, aztán mikor már bent voltam, úgy éreztem, jó helyen vagyok. egy percig nem bánom. szóval bár sokszor nehéz volt meg kiborító (mint minden terápia, meg minden alkalom, amikor hosszabban távol vagy a párodtól, kisállatodtól, akármi), alapvetően szerettem azok közt az emberek közt, pedig úgy képzeltem, hozzájuk se fogok szólni… másképp fogsz gondolkodni, ha megismered mások sztoriját. és nem kell mindenkivel beszélgetni, de tapasztalatom szerint legalább egy ember akad, akivel szívesen fogsz majd, és nekem onnan bentről lett konkrétan a legjobb barátnőm is, ami hülyén hangzik, de később, már kint megkerestük egymást, aztán évek óta tart. nagy kincs
értjük egymást, amit a másik átél, támogatjuk egymást… lefele még nem sikerült húzni a másikat… az nem lenne barátság akkor… mellesleg amúgy is passzolunk, nem a “betegség” tart össze.
a második körben volt egy-két meredekebb arc, de nem tudják lehúzni az embert, mert nem vagy velük non-stop annyira együtt… inkább sajnálod őket, de ennyi…)
szóval ha az belefér, h addig, amíg bent vagy, nem dolgozol, akkor szerintem inkább ez, mint a gyógyszerek. (ezen a gyógyszer natúrban… hát…nem segít sokat…)
vagy most írták valahol kommentben, hogy a nap utcába jelentkezett, és nincs pénze magánra, és akkor elvállalta vki 1000ft-ért…
de csóróság esetén bentlakós a legjobb. komolyan.
(nekem sem volt anno más… és lőn 
)
Nagyon úgy néz ki, egy ideig nem tudok elkezdeni semmilyen pszichoterápiát… Tudnak adni vmilyen gyógyszert, amitől ideig-óráig jobb lesz, azaz elviselhetőbbé teszi a napjaimat addig is? Tudom, hogy nem oldja meg az alap problémát, csak a mostani mélyponton kéne túljutnom valahogy…
Köszönöm a válaszokat és infokat!
A bent lakásstól azért is félek, mert úgy vettem észre, hogyha olyan emberekkel vagyok, akiknek ugyanez vagy még komolyabb problémájuk van, az még jobban lehúz (ugyanakkor a teljesen “normálisak” között meg azért rossz, mert tudom, én sosem voltam és lehet, hogy nem is lehetek olyan). A heti egyszeri bejárás az tökéletes lenne, a magán viszont sokáig vagy viszonylag sokszor anyagiak miatt nem megoldható. Ezért is kötötem ki a kerületi gondozóban.
Tegnap már arra gondoltam, hogy ma délelőtt bemegyek a doktornőhöz és addig nem jövök el, amíg nem hajlandó megmondani, pontosan mi a bajom és mennyire súlyos. Nyilván ettől függően választok terápiát-terapeutát…
Feladni? Azt most bármennyire szívesen tenném, nem lehet. Sőt, ki kéne ebből az állapotból jutni minél előbb vagy legalábbis kicsit javítani rajta. Kivételesen most lenne miért, de iszonyatosan nehezen megy…
tudom, hogy ez most nehéz ügy. de valamit muszáj találnod, amit igénybe vehetsz.
ezen a két helyen én nem voltam, csak egyhónaposon a balassában, és az is nagyon eltávolít a valódi élettől. egy csomó érdekes emberrel találkozol, támogatjátok egymást, foglalkoztok a dolgokkal, de aztán, miután kijössz, egy ideig teljesen szét vagy hullva és rosszabb, mint volt. nekem hasznos volt hosszabb távon nézve, de én akkor megengedhettem magamnak a bentlakást.
van még heti egyszeri bejárós a nap utcában, amit tudok, de ott a királyildit kerüld el messzire. amúgy a módszerük szuper. Marsha M. Linehan könyvei alapján dolgoznak, a gyakorlatok, amiekt megtanítanak jól csinálni, tényleg használnak a mindennapi működéshez. (mellé kell magánba is járni.)
de: először is érdemes egy pszichológust keresni, olyat, aki ért a borderline-hoz. (asszem a kognitív módszeresek, sématerápiásak ilyenek.) alapos utánajárást igényel, de megéri rászánni az időt-energiát egy megfelelő szakember megtalálására. aztán az első pár alkalommal kiderül, hogy mennyire tudtok együtt dolgozni, lehet, hogy úgy érzed, érti, amiről beszélsz és át tudja érezni, de lehet, hogy csak elbeszéltek egymás mellett – sokszor előfordul, hogy a kliens és a terapeuta nem illenek össze, ilyenkor váltani kell, tovább keresni, semmiképp ne érezd kiábrándítónak vagy kínosnak. és ne add fel! egy olyan szakember, aki tudja, miről van szó, és akivel passzoltok, kincset ér, és alapjaiban segíthet élhetőbbé tenni (és egyre könnyebbé, jobbá, sokkalta boldogabbá) az életedet. ő lesz a javulás eszköze a kezedben.
az biztos, hogy magánba járni sok pénz, hosszú idő, bentlakósan meg ingyenes, de teljesen mást ad. és ha kijössz a bentlakósból, utána úgyis keresni kell valakit. szóval akár fel is cserélheted a kettőt, ahogy enked jobb.
a “majd elmúlik magától” hozzáállást nem javaslom. felesleges kínozni magad és egyedül küszködni ezzel, magától nem nagyon javul..
((én úgy érzem, fényévekre vagyok attól az embertől, aki pár éve bement a kórházba. de ebben sok munkám van, sokféle terápiás tapasztalat és rengeteg visszalépés. kitartás!))
Igazából én sem tdok ebben okos lenni szinta egész nap roszul vagyokTalán ezt el kell néha fogadni néha sírni, néha meditálni, néha meg dolgozni,meg sokat kell a napban feküdni.
A tarápia azért jó mert akkor úgy érzed segítesz magadon,aztán lehet jó lesz kicsit nem tudom.
Szerintem nézd meg miben vagy jó és csináld azt.Egy ideig az is segít.Igazából,több személyiségünk van ,nem bírjuk az állandóságot,ez tény,ezért mindig valami más kell ami van mert hozzá szoktunk ahhoz h folyamatosan zaklatottságot érzünk,egy két nap aztán kiborulás mert az idegrendszer véges.
Higyj abban h egyszer jó lesz, és akkor jó lesz nekem ez segít.
Meg én tudom sokszor h mi lenne a helyes de nem azt teszem mert valami gátol abban h önmagam lehessek,valami érzelmi gát.
Azért van olyan is amikor jól érzem magam de aztán hirtelen félek attól h ez egyszer csak elmúlik.
Vaéami ilyesmi.
Isten viszont szokott segíteni…valahogyan valamikor valamiért de az sem baj ha nem vagy hívő akkor csak csukd be a szemed amikor egyedül vagy ,egy picit oldódik a görcs amit egész nap érzel a mellkasodban.
Nem vagyok megváltó csak zavaros ember kicsit de Istenben hiszek legalábbis az a szándékom h higgyjek benne és ha már majd teljesen hiszek benne és lesz erőm megcselekedni amiket mondd nekem félelem és légszomj nélkül akkor leszek igazi hívó ember ,addig meg ez van de szívesen beszélgetek veled .
Nem minden borderline ugyanolyan,van nyitott kevésbé nyitott ,szorongós van aki gyógyszereket szed sterintem ez sem feltétlenül baj.
Sokaáig nem kell szedni szerintem mert még jobban összezavar a gyógyszer.
Figyelj erről tudósok vitatkoznak h hogyan lehet ezt megyógyítani,de nem ők nyernek majd hanem mi mert ők nem mi ,mi meg mi vagyunk.
Arra utalok ezzel h mi éljük át.
Senki nem tudja ártérezni ezt csak mi,de ez azért j ó mert így tudod te magadban h milyen erős is vagy emiatt.
Szerinted ezt a szenvedést hány normális ember bírná ki?
Szerintem egy sem.
Még a pszichiáterek sem élik át tehát nem ők a megoldás,persze segítnek de nekünk kell végül megtenni azt h szembe nézzünk a szörnyeteggel amitől rettegünk.
Jobbulást…..!!!!!
Nehogy feladd…
Szasz k. ujj tag!
Pd nincs is yobb (anál) mint a tcsop.fogl! Mint azt má soxor mondtam, áltába fojton SZÉTb*szotta dögun alom ottbent, ezért nagyon őrültem! néha ugyan 1 kissakk, pongping, hegymászás, KI rándulás, de n sokk (volt, h már Biblijajórára – sőt 1×1 St. misére – is RÁfanyalottam kínomba!
) Ezért ztán már alig várta h legyen vmi! ott yol érezte magát, asokk idiotta KUSSoló nyuszi nyomingert látván… 
term. ÉN voltam a Kiráj, ill. a egészneka Közepe! – a hátamon vittem a egész díszes társaságot 
így aztán sajn mindig gyorsan L is repült a idő… (honoráriumot perxe ezért SE kaptam, naná 
)
Sztem se normális dolog az! (mármint h n mondták konkrétan h mia bajod) KI látott má ijet??