Mi fáj jobban?

Téma címkék: mellhártya daganat , ki nem mondott gondolatok  

Lassan-lassan túlvagyok rajta. Érzelmileg. Vagy mégsem? A psziché megbetegíti a testet. A bizalom megrendülése a társ iránt. A ki nem mondott, meg nem beszélt, fel nem dolgozott problémák. De ezek csak az én problémáim voltak. A férjem úgy érezte (vezetőként) jó érzés, ha "elszáll", ha körüldongják a "kedves" kolléganők, ha egyikük közelebb kerül hozzá, mint amit a kollegialitás etikája megenged. Mindenki tudja, ő tagad. Beszélni pedig nem illendő ilyen problémákról, mert nem adhatod ki a saját férjed, nem áztadhatod el a gyerekeid, a családja előtt. A kapcsolatunk kihűl. Ő egyre később jön haza állandó elfoglaltságaira hivatkozva. Bennem pedig a kínzó, megbetegítő gondolatok.

Gyönyörű márciusi nap volt. Virágaim rendezésébe, átültetésébe menekültem. Aztán eszembe jutott, hogy vissza kell mennem a munkahelyemre. Kerékpárra pattantam. És egy leszálláskor beakadt az ülésbe a kabátom, felborítottam magam. Összeszedtek motoros fiatalok, mentőt hívtak. Combnyaktörés. Kegyetlen húzatás, aztán műtét. 47 éves voltam. Nem csinált belőle nagy ügyet senki a kórházi dolgozók közül. Fiatal vagyok, szívós, sportos alkat, könnyen túlleszek rajta. Aztán 3 napra belázasodtam. Kezdték kutatni az okát. Röntgen, CT. De mindez nem velem történik, egy percig nem villant át az agyamon, hogy nagy baj lehet. És volt. Daganat a mellhártyán. Döbbenet, mindenki bepánikol a családban. Semmi jele nem volt, fél éve voltam átvilágításon. 3 hónap fekvés a lábam miatt, közben biopszia. Eredmény nem releváns, tehát műtét. Közben a férjem éjt – nappá téve velem van, én meg elhiszem, magamat vádolom a gondolataimért, hiszen nem tudhat ennyire szeretni az, aki megcsal, aki talált valakit aki nálam fontosabb az életében.  A felnőtt gyerekeim szeretete, az ő hozzáállása még jobban megerősített a család megtartó erejének hitében. A szeretet hatalma…

A daganat nem rosszindulatú, állítólag ritka szerencsés vagyok. Lassan felépülök, márcsak a vasak kivétele van hátra a lábamból, amikor a férjem karácsony előtt 2 nappal bejelenti, hogy elmegy, szabad akar lenni, neki ennyi volt. 27 évet éltünk együtt.  Azt hittem megszakad a föld alattam. Ma is beleremegek. Öt év telt el azóta. Nem tudhatjuk mit miért szab ránk a nagybetűs élet. De azóta tudom: “A trambulinról egyedül kell leugrani” (Szabó Magda). Sikerül???!

2009.06.26 06:08 | Kilona
rabbi
 
2009.06.28 06:15

Igen kedves Kilona!A trambulinrol egyedul kell leugrani,es az sikerulni fog,mert alatta var a felfrissito elet,a viz.A viz mely nelkul semmilyen elo nem letezhet,az oselem,mely anyank meheben biztositotta a konforterzest,a biztonsagot.Var az elet,az ujrakezdes!Miert szeretett ferjed 27 even keresztul,miert tartott ki betegagyad mellett?Ismerd el magadnak!Azert,mert szeretetremelto vagy,mert ertekes ember vagy!Miert hagyott el ferjed?Mert ember.Kiszolgaltatott osztoneinek,vagyainak.Betegseged okzta tehetetlenseged idejen az o hormonjai dolgoztak,es kielegulesert kialtottak.A 21.szazad vilagaban egy kaland mar nem szamit, meg bocsanatos bunnek sem.Szinte termeszetes.O tette,amit vagyai,es a kornyezet kovetelt,es talalt valamit,valakit,akivel kuzdened-betegseged miatt-keptelen voltal.Allj fel!Nezz a tukorbe, kerdezd meg magad ki vagy,es indulj el megtalalni a boldogsagot!O var rad valahol!

Ossza meg Ön is betegsége, felépülése történetét!

Olvassa el sorstársai sztorijait, csatlakozzon az Önt érdeklő betegségek közösségéhez vagy keressen megbízható forrásokból.

Ha technikai kérdése van, írjon nekünk!
Lépjen be

Legfrissebb hozzászólások