A szociális szorongásom az egész életutamat belengi. Talán 5-6 évesen különösebb dolgokat nem éreztem belőle, de mindig komolyabb, szomorúbb, problémásabb gyerek voltam. Nehezen barátkoztam, nem nagyon viseltem el, ha puszilgattak, megérintettek, állandó hisztikkel küzdöttem. Nem akartam óvodába menni, nehezen tanultam meg írni és olvasni, habár az iskolai váltás jót tett, talán kicsit nyitottabb lett a személyiségem, befogadóbbá váltam. Lakóhelyet váltottunk,amikor iskolába kerültem, ez volt az első váltás az életemben, 6 évesen Magyarországra költöztünk. Bekerültem a helyi általános iskolába egy nagyon szigorú tanítónénihez, aki folyton rettegésben tartott bennünket, akkor kezdtem el rágni a körmömet is. Ezidőtájt még nagyon szerettem versenyekre járni, a szavalóversenyek állandó szereplője voltam. Több jó helyezést, első helyet is elértem, bár már akkoris megfigyeltem magamon, hogy nagyon erőt vett rajtam az izgalom, minden ilyen nyilvános megmérettetést igénylő helyzetben- izzadt a tenyerem, kipirult az arcom – de ez kisgyereknél inkább aranyos, mintsem elítélendő. Nagyon tehetségesnek bizonyultam egyébként, mind a szavalás, mind az ének és zongora terén. 8 és 12 éves korom között azért történtek kisebb-nagyobb nézeteltérések, apukám azt vallotta, hogy a testi fenyítés a legjobb tanítómester. Többször volt, hogy bántott engem, szerintem nagyon igazságtalanul. Szelíd, könnyen alkalmazkodó gyerek voltam, a lelkiismeretem több helyzetben is eléggé megdorgált, nem kellett volna már semmilyen testi fenyítés, de ezt ugye nem lehet elmagyarázni egy szülőnek. Elkezdtem félni az apukámtól, mert ő fizikailag hatalmas előnyben volt, én pedig, gyöngének, kicsinek bizonyultam, ráadásul sohasem mertem visszaszólni, mert féltem, hogy még többet kapok, mint amit eltervezett. A dührohamait folyton rajtam vezette le, kiabált velem, csapkodott, sokszor a szobámba menekültem és összeszorított kézzel vártam, hogy vége legyen az előadásainak és lenyugodjon. Ez előbb-utóbb megtörtént, amint lefeküdt aludni. A mai napig félek egyébként tőle, mert még mindig nem tudja kontrollálni az indulatait, habár mostmár 21 éves vagyok.. rengeteg dühöt és haragot érzek iránta, nem tudok beszélgetni vele, és folyton szorongok, ha egy légtérben vagyok vele. Úgy érzem, hogy nem tudom kellően szeretni és folyton hibáztatom a lelki fogyatékosságaim miatt.

Édesanyámmal sosem jöttem ki túl jól, folyton veszekedtünk, a testvéremet bálványozta, mindig ő volt a szép, a jó, a kedves én pedig az akaratos, hisztis, önző dühöngő. Folyton olyanokat mondott, hogy bárcsak úgy viselkednél, mint a testvéred.. hát ezek sem estek túl jól nekem. Szerintem egy édesanya még ha látja is, hogy a gyerekei nem ugyanolyanok, mindkettőben meg kell, hogy lássa a jó tulajdonságokat is, és nem kell,hogy differenciálja őket. Sokszor sértett meg lelkileg, habár testileg sosem bántott, így igazából egyik szülőmhöz sem tudtam közelebb férkőzni. Anyukám mai napig a tesómat hívja fel többször és ha valami gondja támad neki mondja el… vajon miért?

6.osztályos koromban bezárták az iskolámat, kevesen voltunk, ezért el kellett mennem otthonról és kollégiumba kerültem. Református iskola volt, tele hittel, szeretettel, kedves emberekkel.. ott is sok támadás ért, mert én voltam a legkisebb és hetedikesként még nem tudtam, hogy viselkedjek. Ráadásul a gimnazisták mind lenéztek a hülye kérdéseim, problémáim miatt. Hetente egyszer mehettem haza, akkoris csak olyanokról beszéltünk otthon, hogy mi újság az iskolában, milyen jegyeket kaptam. Lelkileg hogy érzem magam, vagy vannak-e barátaim senkit sem érdekelt…

folyton úgy éreztem, hogy mindenhonnan kinéznek. Az osztályközösségem nem volt egy rendkívüli közeg. Sok volt benne az elkényeztetett odamondós gyerek és én mindig egyedül voltam. Sokszor élcelődtek rajtam, kinevettek. Volt olyan, hogy a tesicuccomat a szemem láttára dobták ki a kukába. A szép új fehér melegítővel, felmosták a padlót, amit édesanyám vett drága pénzen. Ezek nagyon megviseltek.

A kollégiumban folyton közösségben kellett lennem… mindig én voltam mindenhol az utolsó, hogy elkerüljem a nyüzsgést. Utolsónak mentem le enni, utolsóként jöttem fel… utolsóként mentem el az osztályból.. mindenhol tulajdonképpen a legutolsóként éreztem magam. Akaratlanul is rangsoroltam.. ez a tulajdonságom mai napig megvan, utolsóként jövök fel a mozgólépcsőn, távozok az előadásról, megyek be egy terembe. Szállok fel a metróra. A járdán mindenkit előreengedek, hogy ne legyek útban. Gimnáziumban is sokat szerepeltem, sokat mondtam verset, énekeltem, kiemelkedő tanulmányi eredményeim voltak. Mindig ki akartam tűnni, legalább ebben, ha már igazi barátaim nem voltak. Gimnazistaként nagyon elkezdtem izzadni az órákon.. rendkívül ciki volt. Folyton szorosan magam mellé tartottam a kezemet, hogy senki meg ne lássa.. mert a kedves osztályom úgyis csak szétcincált volna emiatt is.

Aztán persze, szép tanulmányi eredményeim révén felvettek egyetemre, de első évben volt egy olyan szobatársam, aki folyton meglopott. Ezt nem nagyon tudtam feldolgozni lelkileg és sose mertem neki szólni.. nagyon gyenge karakter vagyok. Végignéztem, ahogy tulajdonképpen legatyásodok.. volt olyan, hogy hetekig nem ettem, csak anyuék mg ne tudják, hogy eltűnt a pénzem. Akkor szépen le is fogytam.. az egyetemi karrierem elkezdődött. Eleinte nagyon motivált voltam, mindent meg akartam tanulni, barátokat szerezni.. itt volt az új esély. De valahogy megint elpártoltak tőlem a barátok.. maradt a szomorúság, az izzadás, heves szívdobogás.. nagy volt a tömeg, de én mindenhol egyedül voltma. Egyedül voltam a terheimmel, s ha panaszkodtam is, folyton csak azt mondták, ne haragudj, de én nem tudok rajtad segíteni.. oldd meg egyedül. Nem voltam elég oldott, elég érdekes, elég jó, hogy mások tetszését elnyerjem. Lett egy párkapcsolatom is, de a barátom folyton kibeszélt és megcsalt egy másik lánnyal.. onnantól kezdve tényleg ritka szarul éreztem magam. Aztán lett egy másik barátom, akivel még most is boldog párkapcsolatban vagyok, egyetemet váltottam, anyuéknak nem tudtam, hogy mondjam el.. féltem tőlük.. de végül megtudták. Most másodéves vagyok azon az egyetemen, de ismét boldogtalan vagyok és nincsenek barátaim. Nem tudok metrózni, nagyobb tömegekben lenni.. sokszor elönt a szégyen.. kicsinek, kevesebbnek, rosszabbnak érzem magam a többieknél. Ha metrózok leizzadok, alig kapok levegőt.. ha bemegyek egy terembe akkoris ez történik. Minden nap próbálok küzdeni ellene.. de annyian elítélnek.

Sokan nem tudják mire vélni, hogy miért izzadok úgy, mint egy ló közösségekben? Folyton ideges és feszült vagyok. Szar azt látni, hogyha bemegyek valahová, mindenki kinéz.. leszorított hónaljjal ülnek mellettem és folyton az orrukat fogdossák az emberek. Sokszor már azt hiszem, olyan büdös vagyok, hogy nem lehet mellém leülni. Tanácstalan vagyok, 21 évesen, tudom, hogy nem ezek a világ legnagyobb problémái, de számomra megoldhatatlannak tűnnek. Tudom, hogy sok beteg ember van és hogy rengetegen nélkülöznének és sokan örülnének, ha szimplán élhetnének. De nem értem miért történik ez velem.. és nem tudom elfogadni, hogy annyi jót tehetnék és mégis itt ülök tehetetlenül bezárva a saját kis lelki börtönömbe. Kiabálok, hogy segítsen valaki, de senki nem hallja… valahogy csukott fülekre találok.

Később felnőtt fejjel következett az allergia, majd asztmába hajló allergia. Ebből 15 év múlva sikerült kigyógyulni.

Ki kellett venni a méhemet, és az epehólyagomat.

Jó tíz éve magas a vérnyomásom, amely egy ügyeleti mérésen 250-ig ugrott ki.

Laktózérzékeny is lettem.

Vállsérülésem miatt 2005-ben Diprofos injekciót adott be a körzeti orvos, amiből a harmadikat már nem tudta beadni, mert annyira kiugrott a cukrom. Aztán elfelejtette közölni, hogy ez így is marad.Tehát 2005-től cukorbeteg vagyok, de nem tudtam eleinte róla. 2 éve tisztáztuk, hogy tulajdonképpen én cukorbeteg vagyok, és gyógyszert kellene szednem.

A cukrom, szinte végig 26-16 között volt, Éjjel-nappal testszerte viszketek, lemarom a bőrt magamról. 5-10 perces alvás után arra ébredek, hogy rettenetesen kaparom magam. Bisztos voltam benne, hogy a májam nem választja ki a méreganyagokat, és attól ég, viszket a bőröm. Mostmár beállt annyira a cukrom, hogy 5,5 és 10 között van.

Kioktattak, hogy a viszketésemet csakis a cukorbetegségem okozza, abból pedig nem tudnak kigyógyítani. Egymás után írták fel a csodálatos gyógyszereiket, amik egyáltalán nem használtak, és senki sem törődött vele, hogy állítottam, hogy ezt a tünetet a májfunkciós értékeim okozzák.

Egyszer aztán egy orvos továbbküldött a hepatológiára, hogy ezeket a májfunkciós értékeket feltétlenül nézessem meg a májszakrendelésen is. Addig azt sem tudtam, hogy ilyen szakrendelés létezik.

Ott már a lehető legjobb kezekbe kerültem, rámnézett a tapasztalt, nagy tudású tanár úr, és azt mondta, hogy a bőrelváltozásomon látja, hogy májzsugorom van, az elmondottak alapján – a transzfúzió miatt – valószínűsíthető a Hepatitisz C-t, mivel Magyarországon nem szűrték a vért 1992-ig erre, mert nem tudtak róla, hogy létezik.

Most a vérvizsgálat során kiderült, hogy valóban HCV-s vagyok, és szinte valamennyi eddigi betegségemet ennek köszönhetem.

FibroScan eredmény: Igen előrehaladott fibrosis/cirrhosis(F4) Szignifikáns portalis hypertonia.

Én, aki egész életemet úgy éltem le, hogy ne kelljen szembenéznem olyan súlyos betegséggel, mint amit a szüleinknél átéltünk, most azt tapasztalom, hogy visszafordíthatatlan – utolsó stádiumban lévő – májzsugorom van, mert HCV.s vért kaptam 33 éve.

Nagyon elkeseredtem, mert úgy tudtam, hogy 2-3 év múlva lehet csak gyógyszerem, mert az országos várólista nagyon hosszú.

A március 2-án levett vér alapján 1.800.000 a vírusszámom. Most ért a nagy meglepetés, hogy legutóbbi találkozásunk óta tanár úr felterjesztett a gyógyszerre, és megadták az engedélyt, június 2-a környékére már meg is érkezik, és elkezdhetem szedni.

Csak sajnos a 83 %-ban hegesedett májsejtjeim ettől nem állnak helyre. De nagyon jó lesz, ha megszűnik végre a szűnni nem akaró, fájdalmas viszketésem, és rendesen tudok aludni. Talán nem leszek állandóan fáradt, és a cukorbetegségem és elmúlik, ha kicsit jobban tud működni a májam.

Szerencsére a családszűrés eredménye negatív!!! Tehát nem kapta el senki tőlem, a második kislányom sem, és a férjem sem. Így biztosan nem kaphatják el az unokáim sem. Ők most a kis csillagaim.

Most szeretnék többet tudni, kontaktot keresni kártérítési ügyhöz, illetve olyan betegeket megismerni, akik elindultak már ebben az irányban.

Nemrég kaptam meg az itteni Szülészet intézetvezetőjéhez küldött levelemre a 33 évvel ezelőtti leleteket. (Nagyon kedves és segítőkész volt ő és a titkárnője is. Emberségből 5-ös! Számla ellenében postázták a leleteimet.)

Aki tud bármit a kártérítési ügyekről, kérem, segítsen. Én eddig annyit tudok, hogy a vért vagy vérkészítményt 1992-ig nem szűrték Hepatitisz C-re, és az én fertőzöttségem is itt kezdődött.Az F4-es előrehaladott májbetegségem, és a többi kísérő betegség ennek köszönhető.

A vért vagy vérkészítményt beadó orvos gyógyszerként adta a vért, és nem volt tudomása arról, hogy abban vírus lehet. Erről a Magyar Állam tehet, és állítólag a levelet a pénzügyminisztériumhoz, konkrétan a pénzügyminiszterhez kell címezni.

Lehetőleg olyan ügyvédet szeretnék, aki Debreceni, és segíteni tudna ebben.

Szerintetek lehet peren kívüli megegyezést kezdeményezni a pénzügyminiszterrel anélkül, hogy feljelentést tegyek a rendőrségen, azután az továbbmenjen a bíróságra, és elinduljon egy 2-3-4 évig tartó per?

Egyébként én nem értem és nem is tudom kinek jó az, hogy ennyi ideig ennyi ember húzza-nyúzza ezt a témát. A leletek és a tények azok mindent bizonyítanak!

Tudjatok róla, hogy mindenkinek joga van utólag is kikérni az egészségügyi dokumentációját attól az intézménytől, ahol előzőleg a vérátömlesztést kapta. Konkrétan: írásban az intézetvezetőhöz kell fordulni.

Kérlek, írjatok, ha tudtok róla, hogyan kell elindulni a kártérítési perben.

Hétfő reggel kórház , kedden kanonizációs műtét(a mitől nagyon féltem) de minden rendben ment.Kèt hèt várakozás után meg lett az eredmény.Rosszindulatú daganatos sejtek a laphám rétegben mirigybe való hatolással a kimetszés nem az épben történt.

Összetörtem teljesen…….

Vissza B megyei kórházba, további vizsgálatok ultrahang,végbél tükrözés és a többi. Szerencsémre az eredmény minden hol negatív lett.A ct vizsgálatra másik városba küldtek mert B kórházba most nincs mert cserélik ,de nagyon késő re kaptam időpontot szép.30-ra.De tudtam hogy addig nem várhatók.Így vissza mentem A megyei kórházba ott megcsinálták a ct, mr vizsgálatokat az eredmény hála istennek negatív nincs áttét de még nincs vége tudom.

A megyei kórház nőgyógyásza a továbbított a C megyei kórház nőgyógyászatára ami tőlünk 360 km távolságra van. Hát elment a C megyei kórházba, az orvos nem tudott fogadni de nem csak engem, senkit. Legalább húszan vártunk rá. Most itt tartok, nem tudom mi lesz.

Merre induljak tovább?

Sajnalattal olvasom milyen sok ember fertözödött meg a Hepatitis C betegseggel. Szívböl kívánom mindenkinek a teljes gyógyulást!!!!
Leírnám a barátom történetét, remélve esetlegesen vki tud információval szolgálni a kártérítési per ügyében.

A barátomnak, Szilárdnak 10 éven keresztül (6 -16 éves koráig) vérrák betegsége volt. Ebből kifolyólag sokszor kapott vert 1992 előtt, amikor még nem ellenőrizték a Hepatitis C vírust, mivel nem ismerték még.
Számunkra szinte 100%-os, hogy ilyen módon kapta el a betegséget.

2016 februárban derült ki egy vérvizsgálattal, hogy fertőzött. Azóta már voltunk egy pár orvosnál és mint kiderült, ő az 1-4-ig terjedő stádiumok közül a legrosszabb, a 4-es stádiumban van.
Ezzel a vizsgálattal engedélyezik az ingyenes új gyógyszer terápiát, ami minimum 3 hónapig tart majd.

Érdeklődnék, hogy esetleg vki aki mar sikeresen túl van egy ilyen kártérítési peren, tudna-e információkkal segíteni, mégis mi hogy működik, ha pert szeretnénk indítani.
Előre is köszönjük és jobbulást, kitartást mindenkinek!!!!!

Várhatnék ,de jobb lenne túl esni rajta,mert a munkavállalásnál, orvosnál igen kínos.

Érdekelne a külföldi beszerzés ezért kerestem Gyurit.

Vimor tag vagyok és és a Délinél voltam egy klubnapon.

Remélem majd legközelebb el tudok menni.

Szép napot mindenkinek mari