A karácsony idén is meghozta hozzánk a Kisjézus születésének örömét, a szeretetet, a meghitt hangulatot. Erre vetett árnyékot karácsony másnapján egy szomorú halálhír. A belül, középről tekintve jobbra levő, felső, második fogam, hosszú, munkás élet után, nem bírva az ideg – és tömést – őrlő nehéz munkát, az esti fogmosásnál diszkrét koppanással, a mosdókagylónkban befejezte az életét.

Drága – már több mint 50 évet mellettem kibíró – kis feleségem nem felejtette el a házasságkötésünkkor esküvel erősített ígéretét, hogy kitart mellettem jóban, rosszban, most is betartotta a szavát, két nap múlva neki is kitört az egyik foga.

Nos, nem volt mit tennünk, fölkerestük a 40 év óta a fogainkkal együtt öregedő fogorvosunkat, hogy vázolja föl nekünk, milyen jövő vár ránk, hogy lehetne a hiányosságokat betömni. Állapotfelmérésre bátran előre engedtem a nejemet, aki mindegy 10 perc múlva jött vissza azzal a nem túl lelkesítő hírrel, hogy egy disszidálásra készülő, rossz fogat is talált nála még a doki, akit rossz magaviselete miatt, – mielőtt valami súlyosabb gonosztettet elkövetne, – el kell távolítani. A két fog helyén keletkezett bombatölcsérszerű lyukból tűzszerész-óvatossággal el kell távolítani az ideget, a mellette levő fogakat átszobrászkodni kalaptartónak, majd erre ráhelyezni a megérdemelt jutalmat, a koronát. Kérdően rám nézett, és én beleegyezően bólintot-tam. Kerül, amibe kerül, elvégre egy nő nem járhat hiányos és rossz fogakkal. Ezután került rám a sor. A doki egy horgolótű szerű eszközzel levizitelte lelkiismeretesen az összes fogamat, miközben a fejével aggódva úgy bólogatott, mint a régi autók hátsó kalaptartartóján elhelyezett Bonzó kutya.

– A kitört fogat már csak 4 fogat átívelő híddal lehet pótolni, kezdte a diagnózisát.

– J. úr, magának nagyon erős a harapása, – folytatta. Erre utal az alsó fogak erősen kopott állapota. Ezeket le kellene csiszolni, és helyettük egy 3 fogat áthidaló koronát beépíteni. Ismerve anyagi helyzetemet, rögtön hozzátette:

– Ezek nem porcelánt utánzó fogak lennének, hanem fémből készültek, és a színük sötét hatást kelt. Rövid habozás után ráálltam a megoldásra. Végül is nem vagyok én előadó művész, akinek a magas C kiéneklésekor az egész fogsora látható a tv-közvetítéskor, és békés természetű vagyok, nem vagyok rászorulva arra sem, hogy kimutassam a fogam fehérjét.

Ezek után rátért a munka megvalósításához szükséges anyagi fedezet nagyságának ismertetésére. Mondott egy hatszámjegyű összeget, melynek nagysága akkora volt, hogy ha avval egy autókereskedőhöz autóvásárlási célból beállítottam volna, mindjárt egy új, – hitelre vásárolt, első részletét kifizetett – autóval távozhattam volna. A doki figyelmét nem kerülte el, hogy egy pillanatra kihagyott a lélegzetem, és szorosabban markoltam meg a vizsgálószék karfáját. Hirtelen hozzátette még:

– J.úr! Ezzel most 15 évig semmi baja nem lesz! Garantálom – próbált megnyugtatni! Ez a 15 év szöget ütött a fejembe. Ha a doki ekkora intervallumban gondolkodik, bizakodhatok abban, hogy legalább 3 évig még használni fogom az alkotását. Ha most bedobom a temetkezésemre félretett, család segítő pénzemet, – habár szerény körülmények között élünk, 3 évnek elégnek kell lenni arra, hogy visszapótoljam, – hozzáadom az egy havi nyugdíjunkat és igénybe veszem a lányom támogatását, megoldható a tranzakció.

– Nem akarom a kedves olvasóimat az elkövetkező másfél hónap fogászati munkálatainak (fogak kivésése, ideg kiölése, csap helyének kifúrása, minta vételezése, stb.) leírásával untatni, valószínűleg már sokan túl vannak ezen műveleteknek a megismerésén, és ezeknek részletes ismertetésével kellemetlen emlékeket ébreszthetnénk föl bennük. A lényeg az, hogy a hidak és a koronák a helyükre költöztek és túl vagyunk az összeszoktatáson is, azaz ha egy kicsit bátortalanul, de már merünk velük rágni is. Megbékéltem már a fém-fogpótlással is, egy kicsit emlékeztetnek a szaracénok ellen hadba vonuló kereszteslovagok páncél sisakjára. Búcsúzásul még „ráijesztettem” a fogorvosunkra. Biztosítottam, hogy 5 évenként majd rendszeresen eljövünk a fogaink ellenőrzésére.