2014-ben kötelező terepmunka közben volt egy agyi stroke-om ……., miután kb.:2 óra múlva vérnyomást tudtam mérni , 290/165 volt a kis monitoron.:(

Szépen pihenni tértem, mert aznapra már több feladatom nem is volt ……

De pár nappal később neurológusom ct-re küldött, mely kimutatta az agyvérzésemet .

Azóta agorafóbbá váltam s gyakran leblokkolok az utcán, így még a házhoz tartozó szemetesbe sem tudom levinni szemetemet , mert mi van, ha …., épp akkor blokkolok le ismét ?

2017 nyarán még a helyi kórház pszichoterápiás osztályára is befeküdtem egy hónapra s ott s akkor a sok pszichodrogok hatására némileg enyhültek a panaszaim , de továbbra is saját kis börtönömben élek a négy fal között , izoláltan mindentől s mindenkitől ………..

Hasonló gondokkal küzdők üzeneteit várom.

Üdvözlettel,

egy gyógyulni vágyó ifjú beteg ……

43 éves vagyok épp

Kezdjük ott hogy aggódós szorongós, önbizalom hiányos gyerekből szorongó felnőtt lettem de a komolyabb egészségügyi problémáim tíz éve kezdődtek. Állandó hasmenés gyötört, puffadás, rossz közérzet a vizsgálatok nem tudtak semmit bizonyítani. Ezzel élek tíz éve már. Majd öt éve a semmiből egyszercsak szédülni kezdtem szorított a fejem (tenziós fejfájás) és a fülem zúgni kezdett. Kivizsgálás után megint csak nem kaptam diagnózist. Végül ki tudja mitől ez elmúlt, és kisebb megszédülésekkel, enyhe szorongás tüneteivel elvoltam egészen tavaly tavaszig, mikor apukám halála után (idős szívbeteg volt) újra egyre gyakrabban szédültem meg, majd nyáron egy nagyon erős szédüléses roham (nem forgó) után állandósult a tünet. A szédülésem bizonytalanság érzés, lökések a fejben, mintha el akarnék ájulni, lebegésérzés, elszáll az agyam érzés kb. így tudom leírni. Közben erős tenziós fejfájásom lett újra, abroncsos szorítás a halántékomnál, és a fülem újra zúgni, susogni kezdett a pulzusommal egy ütemben. Kivizsgálás, kórház, MRI, gerinc, erek, kardiológia, vérkép, hormonok fülészet, neurológia, otoneurológia nem tudott szervi eltérést kimutatni. Így pszichiáterhez küldtek. Fél éve kezel egy pszichiáter, ill. pszichológus is, de sem diagnózist , sem gyógyszert nem kaptam, mert nem tudják mi a bajom. Szakorvosok (kardiológus, fül-orr-gégész, neurológus, belgyógyász) szintén nem adtak semmit mert szerintük nem vagyok az ő szakterületük. Pánikrohamaim és agorafóbiám alakult ki a tünetek miatt, izzadok, hidegek a végtagjaim, folyamatosan félek, ugrál a vérnyomásom, a pulzusom, nem merek közlekedni, utcára menni. Rettegésben élek, és itthon sem vagyok jól, állandó ájulásérzés, szédülés ágyban fekve is.

Valakinek van hasonló tünete, vagy átment valaki hasonlón? Mit lehetne tenni, nem tudok így élni?

Antidepresszánst nem szeretnék szedni, de nem is írtak fel, pszichiátriai kivizsgálás szerint nem vagyok depressziós, más diagnózist sem kaptam, a pszichiáter és a pszichológus szerint is atipikus szomatikus tüneteim vannak.

Ha valaki tudna segíteni hova fordulhatnék, vagy valakinek valami gyógyszer vagy módszer segített-e ilyenből kilábalni?

A tüneteim állandóak hullámzó erősségűek de soha egy percre sem maradnak abba. Kicsit jobb időszak után újra visszaesés jön.:( El vagyok keseredve még csak 37 éves vagyok.

Régi a történetem, majd húsz éve kezdődött, mikor fél éves volt az első gyermekem. Egy remek pillanatban kapott el az első pánikroham, mikor épp kiszabadultam egy kicsit otthonról, az édesanyám átjött vigyázni a gyerekre.

Emlékszem, hogy nagyon nagy szél volt (utóbb már biztos vagyok benne, hogy ez is oka volt annak, hogy épp akkor és ott kezdődött. Utálom a szelet, úgy érzem nem kapok rendesen levegőt, emiatt nyilván nem normálisan vettem a levegőt.)

Nem messze a házunktól egy furcsa rosszullét jött rám, iszonyatosan elkezdtem szédülni, nem kaptam rendesen levegőt és halálfélelmem volt. Valahogy hazabotorkáltam. Az anyámat kértem, hogy hívjon mentőt, aki halálra rémült, főleg, hogy nem mertem egyedül maradni otthon, úgyhogy még a szomszédasszonyt is át kellett hívni. A mai napig emékszem, hogy halálra rémülten néztem az ablak előtti fát, ahogy hajladozik a szélben és arra gondoltam, hogy milyen szörnyű, hogy most kell meghalnom, mikor még ilyen pici a lányom és alig éltem még, és hogy, milyen szép az a fa a szélben.

Innen kezdődött a kálváriám. Az elsőt még sok további is követte, és nem is olyan sokára elértem oda, hogy már nem mertem az utcára kimenni. Egyedül egyáltalán nem, de még kísérővel is kínszenvedés volt. Ekkor 28 éves voltam. Akkor még nem volt ismert a pánikbetegség, senki nem tudta, hogy mi bajom is lehet, küldtek ide-oda orvoshoz, voltam koponya cétén meg minden, ugyan én mondtam az orvosoknak, hogy ha szervi bajom lenne, akkor az nem csak bizonyos szituációkban jönne elő, de nem hallgattak rám.

Nem akarom ragozni. Innentől kezdve végül is rab lettem. És persze otthon is számtalanszor jött a roham, néha már nem is volt más. Rájöttem, hogy az alkohol valamelyest segít, kész csoda, hogy nem lettem alkoholista. Emlékszem, mikor meglátogatott a kedvenc vidéki nagynéném az anyukámmal és alig vártam, hogy kitegyék a lábukat, hogy ihassak egy pohár bort, mert attól jobban leszek.

Nagy sokára elkerültem az akkor menő pszichiáterhez, akihez még egy alkalomra is nehéz volt bekerülni, és aki ránézésre közölte, hogy halálfélelmem van és felírt valami gyógyszert. MIkor megkérdeztem, hogy akkor ezt meddig is kéne szedni, kedvesen mondta, hogy évekig, de valószínű, hogy egész életemben, de ne aggódjak, mert ez egy olyan enyhe valami amit ágybavizelő gyermekeknek is felírnak. Nem tudom mi ütött belém, de hazafelé széttéptem a receptet és kidobtam. A szenvedéseim akkor már mindenben akadályoztak, a gyereket nem tudtam levinni sétálni, öngyilkos gondolataim voltam, folyamatosan rettegtem,  a házban lévő boltba nem tudtam lemenni stb. Nem ragoznám, akit érint, annak nem kell részleteznem.

Végül egy családi barát háziorvos nagy nehezen, minden kedvességét és befolyását latba vetve beprotezsált egy általa nagyra tartott pszichiáterhez, amit én örömmel vettem. Remek pszichiáter volt és remek ember, innentől minden héten jártam hozzá. (Ami nem volt könnyű, mert mindig kísérő kellett.) Hallatlan szerencsémnek tartom, hogy ugyan ő a pszichodrámát javasolta nekem, amitől én ódzkodtam, de már nem volt hely, így jött az autogén tréning ötlete. Ahol szintén nem volt már hely és már el is indult a tanfolyam, de a csoport megszavazta, hogy befogadnak. Ez persze egy komoly tanfolyam volt, pszichiáter tartotta, nem egy gyorstalpaló valami. Két évig jártam lelkesen, míg meg nem szűnt a csoportunk.

A pszichiáternél sok dologra ráébredtem, többet között arra, hogy a házasságomat be kell fejeznem, és más kevésbé életbevágó, de fontos dologra.

De az alapvető áttörést az autogén tréning hozta meg, Nem is telt el olyan sok idő (na jó volt az pár hónap..) mikor egyszercsak azon vettem magam észre, hogy egyedül utazom a foglalkozásra a villamossal. Nem tudom elmondani, hogy milyen felszabadító érzés volt. Aztán mikor először utaztam metrón…. Az egy hatalmas mumus volt. Mire megszületett a második gyermekem, már újra szabad voltam, de nemcsak szabad, hanem sokkal felszabadultabb, önállóbb és bátrabb ember. Nagyjából négy-öt évig tartott a beteg álllapotom. De persze akkor még más világ is volt, egy jó ideig még telefonunk volt, nemhogy internet, be voltam zárva egy lakásba, elvágva mindentől és mindenkitől, és leginkább rosszul voltam. Rettenetes volt, és persze senki nem értett meg, hogy is értett volna. A legjobb barátnőmtől is azt kaptam, hogy össze kéne szednem magam…

A nagy tereken és bevásárlóközpontokban még pár évvel ezelőtt is komoly szorongások, kisebb pánikrohamok törtek rám, vagy mondjuk temetéseken, vagy más stresszes helyzetben, de már ez is a múlt. Néha bekaptam egy-egy xanaxot, de ennyi év alatt ez nem érhette el egy doboznyi gyógyszer mennyiségét.

Azért még ma is van a táskámban mindig egy pár szem, ha elutazom, mert sosem lehet tudni, de nem volt már rá az utóbbi időben szükségem.

Nagyon kemény idők voltak. És utólag sokáig sajnáltam magam, hogy a gyerekem első éveit így kellett végigélnem, de hát ez volt, és most már nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy így alakult és ki tudtam törni ebből a szörnyű állapotból.

Itt vagyok tehát én élő példának, hogy meg lehet gyógyulni egy súlyos pánikbetegségből és egy totális agorafóbiából. És gyógyszer nélkül! Azt mondom hát mindenkinek, hogy AUTOGÉN TRÉNING!!!!!!! Ma már könyvek is vannak erről  a módszerről (persze jobb élőben elsajátítani), de úgy is meg lehet tanulni, így a pénzhiány sem lehet akadály.

És még egy gondolat:
Mikor én már jól voltam, egyszer a testvéremre jött rá egy roham ( ő is pánikbeteg volt, csak nem olyan súlyosan, mint én) és nem bírt hazamenni még velem sem a kétszáz méterre levő lakásukhoz. Kérte, hogy hívjam fel a férjét, hogy jöjjön értünk autóval. Én meg mondtam, hogy ne hülyéskedj, karolj belém, pikk-pakk otthon vagyunk. És egyszerűen nem értettem, hogy mi ez a hiszti…. Aztán elszégyelltem magam, hogy hogy lehetek ilyen érzéketlen, de akkor annyira abszurdnak tűnt a viselkedése.

Hát akkor hogyne tűnne abszurdnak azoknak a hozzátartozóknak, barátoknak, akik sosem élték ezt át. (nagy szerencséjükre.)

Van kiút tehát, és az nem feltétlenül valami kemikália (bár nem akarok én a gyógyszerek ellen beszélni, de az csak tüneti kezelés). Ami kellett még a gyógyuláshoz: a kemény szembenézés  a helyzetemmel és a gyengeségeimmel, a rossz döntéseimmel. Nem ment volna, ha áldozatnak tartom magam. Nekem ez nem volt nehéz, nyilván van akinek ez sokkal keservesebb, de megéri!

Szeretnék megismerni embereket akiknek szociális fóbiájuk van, (nekem is van)  hátha úgy könnyebb lenne átvészelni. Akár találkozni is lehetne, segíteni egymást ebben a “betegségben” vagy csak megbeszélni dolgokat.

3 éve megismertem egy fiút. Nagyon oda volt értem, rengeteget udvarolt. Kivételes fiú ő, manapság nem sok ilyen létezik… de sajnos ezt akkor még nem tudtam, nem voltam tisztában azzal,mekkora kincset találtam. Kb. egy évig zajlott ez így.. ő udvarolt, nekem jól esett, mégis elutasítottam. Nyáron ő elment egy évre külföldre. Ott járt iskolába és élte a mindennapokat. Ez alatt az egy év alatt én buliztam,ismertkedtem és éltem az életem, annak ellenére, hogy minden nap eszembe jutott és borzasztóan hiányzott… ! Amikor letelt az egy év és ismét itthon volt, rájöttem sokat érzek iránta és úgy vettem észre fordítva is így van, de sajnos megtudtam, hogy barátnője van… Minden erőmet összeszedtem és elé álltam. Elmondtam neki mit érzek és hogy mennyire sajnálom, hogy csak most tudatosult bennem mindez. Napok teltek el, mire választ kaptam : ő most boldog és ezt nem teszi kockára miattam. Azt hiszem ez a nap volt az, amikor minden problémám elkezdődött… 

Egész nap sírtam, folyton rossz kedvem volt, nem beszéltem senkivel, nem mentem sehova. Az arcom mindig komor volt, szinte elfelejtettem mit jelent a nevetés. Nehezen aludtam el este és éjjel arra ébredtem, hogy zokogok és sírok álmomban.

Majdnem fél év szenvedés után, szakítottak a barátnőjével. Ekkor hatalmas örömet éreztem! Sok időt töltöttünk együtt és nagyon jól éreztük magunkat. Azt hiszem túl sokáig is húztuk ezt az állapotot, hónapokig egy csók sem csattant el.

Össze is vesztünk és én nagyot csalódtam benne, amikor szembe jött velem és köszönés nélkül elfordította a fejét. Ekkor kerültem kórházba, mert elkaptam valami vírust. Bejött hozzám, de ez sem segített a kapcsolatunkon. Végül megállapodtunk, hogy hagyjuk egymást.

Második éve tart, hogy legszívesebben itthon vagyok, biztonságban. Rettegek attól, hogy kint az utcán történik velem valami és nem tudnak nekem segíteni. Sokszor jön rám a hányinger,a szédülés, verítékezés. Társaságba sem szeretek járni, új embereket megismerni pedig főleg nem. Félek attól, hogy kinevetnek vagy rossz véleménnyel lesznek rólam. Talán túl sokat törődöm azzal, hogy mások mit gondolnak rólam, mindenkinek szeretnék megfelelni. Ez persze lehetetlen. Soha nem járok bulizni, nem iszom és ha cigifüstöt érzek,hánynom kell.

Egy versenyen voltunk Budapesten a csapattal, ahol táncolok, amikor  rám jött egy hányinger,szédülés,izzadás. Nem kaptam levegőt sem. Nagyon megijedtem. a Földön feküdtem,zokogtam és kiabáltam, hogy valaki segítsen. Persze nagyon megijszetettem a többieket. Pár perc alatt rendbe jöttem,de nem telt el fél óra és újra jelentkeztek a tünetek,de ekkor már sokkal erősebben. Semmit nem tudtad tenni, hogy jobban legyek. Elvittek egy csendes,nyugodt szobába,vizet itattak velem és a sportorvos beszélt hozzám,akinek a szavai valamelyest megnyugtattak. Amikor vége lett a versenynek és tudtam, hogy indulunk haza,ismét félni kezdtem. Attól rettegtem, ha hánynom kell,nem tudok mit tenni a 3 órás busz-úton. Szerencsére nem történt semmi,végig aludtam az utat.

Legnagyobb problémám talán mégis az, hogy nem tudok máshol aludni. Ugyanezektől a dolgoktól félek és amikor begcsukom a szemem forogni kezd minden és fel kell ülnöm az ágyban. Nyaralni, síelni menni is félelemmel indulok lassan 2 éve…

Sokszor megijedek még a hangos zenétől. Furán hangzik, de attól félek mindig, hogy felrobban a hangfal. Félek nyáron attól is, hogy túl meleg van és óriási túz lesz. Félek, hogy túl sokan vagyunk a bolygón és egyszer csak lezuhanunk, vagy darabokra esik a Föld.

Pár hónapja igyekszem változtatni az életemen. Elmegyek és beülök este iszogatni a barátnőimmel,szigorúan szúk baráti körben. Próbálok nem foglalkozni a hányingerrel és szédüléssel. Próbálkozom barátnőnél alvással is, de sajnos elég lassan és a nehézkesen haladok. Mit tegyek? Beteg vagyok? Forduljak szakemberhez? Ti mit gondoltok?

Mindig azon gondolkodva hogy lehet fel sem kelek holnap. Miota a cigiröl is lemondtam társaságba nem megyek, egy kortyot nem iszok. Nem szívesen mozdulok ki gyógyszerek nélkül nem is tudok majd élni? Nagyon szeretnék a régi önmagam lenni, de hogyan???

Jómagan egy ideje depresszióval küzdöm (mellette autoimmun az alap), ezért is érdeklődöm az ilyen betegségek iránt.Tudom mit jelent egyik pillanatban a föld felett járni, pár perc múlva gödörben érezni magam ésmilyen az elviselhetetlen, kipihenhetet egészn mély szinte sehonnan sem jövő fáradtság. Azt is tudom, hogy ilyen helyzetben milyen sokat jelent, ha az embert nem piszkálják, nem traktálják álbuzdításokkal vagy sajnálják ok nélkül, egyszerűen csak meghallgatják.

Én is ebben tudok segíteni és ebben kérem segítségeteket, szívesen beszélgetnék olyan embrekkel, aki beszélnének a betegségükről, érzéseikről és magukról, ezzel segítve írói munkámat. Nem ítélkezem, nem kérdezősködöm, és nem faggatlak, ha nem szeretnéd, csak egyszerűen hallgatlak.

A válaszokat előre is köszönöm.

25 éves vagyok és azon tűnődtem miközben a történeteket olvastam, hogy bár nem vagyok egyedül a problémámmal mégis milyen hatalmas önismereti út vezet ahhoz, hogy egészséges (Agorafóbia mentes) életet éljek. pár hónapja kerestem fel egy kineziológust aki egyben pszichológus és Hellinger terapeuta is.Előtte  jártam már pszichológusnál és pszichiáternél is..Gyógyszeres kezelés és mindenféle alternatív gyógymód áll mögöttem..Mégis ott maradt bennem minden rettegésem oka. A jelenlegi módszer amit felkerestem úgy érzem eddig a leghatásosabb és a legnagyobb bizalmat árasztó kezelés..Bár a félelmeim még bennem élnek , tudom az okot ami ezeket kiváltja belőllem..Nagyon vágyom már az egészséges életemre és bízom benne, hogy minden egyes ,az egészségem érdekét képviselő lépéseimnek  sikere lesz. Ezúton kívánom mindenkinek aki ezektől az érzésektől szenved, hogy sikerüljön megtalálni az utat oda ,ahol jó kezekben tudhatja magát és hittel indulhat a nehéz út felé..

Üdv: szitase

Minden 2006 nyarán kezdődött. Már két napja éreztem furcsa érzéseket, különösen, mikor a metróban utaztam, de mikor szabad levegőre értem, minden addigi rosszullét elmúlt.
Egyik nap reggel a munkahelyemen kérdezték a lányok, hogy jól vagyok-e, mert elég sápadtnak nézek ki és remegek is, mint a kocsonya. Mentőt hívtak, akik a Dél-pesti Sürgősségijére vittek. Ott több órát dekkoltam, míg egy doki megvizsgált. Mivel konkrét okot nem talált, így felvett az osztályra. Etettek-itattak, mivel estére kicsit jobban lettem, hazaengedtek. Otthon a következő napokban próbáltam pihenni, úgy-ahogy sikerült is. Majd visszamentem dolgozni, de a rosszullétek újra és újra felütötték a fejüket, ráadásul közben fogytam is pár kilót. Orvostól orvosig jártam, míg utolsó elkeseredésemben az otthoni pszichiátriai gondozót vettem célba. 
A doktornő alapos volt és kedves, és végre kimondta a kulcsszavakat: depresszió és pánikbetegség (agorafóbia). Mankónak adott gyógyszereket, amiktől hamar jobban lettem. 
Ekkor júliust írtunk. Augusztus végén visszamentem dolgozni, jól éreztem magam a bőrömben, folyamatosan szedtem a gyógyszereket. A munkahelyemen közben változások voltak, egyedül maradtam egy kis időre.Következő nyáron úgy gondoltam, erős vagyok, leteszem a bogyókat. Nem sikerült. Később ősszel újra próbálkoztam, akkor is jöttek újra a tünetek (szívdobogás, remegés, szédülés…), sokkal erősebben. Hosszú huzavona után úgy döntöttem, januárban ott hagyom a céget, ahol már négy és fél év óta dolgozom.
A felmondás napján hatalmas malomkövek gördültek le rólam, azt hittem, minden probléma megoldódott. De még mindig rosszul voltam, így hazamentem friss vidéki levegőt szívni. A problémát utána a párkapcsolatomban láttam, így szakítottunk. De a kapcsolat megmaradt, egyfolytában beszéltünk, és év végére tisztázódott bennünk, hogy nagyon szeretjük egymást, így ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Mivel nem éreztem még mindig rendben magam, hol jobban voltam, hol rosszabbul, és próbáltam már mindent, 2010 őszén jött a kőkemény elhatározás, hogy MEGGYÓGYULOK. Az első egyedüli orvoshoz menetel előtt bőgtem, viszont mivel minden héten egyszer jelenésem volt, kezdtem megszokni az utcát, az embereket.
Közben egyre több programot szerveztem magamnak, és nem mellékesen tisztáztam magamban a régi felgyülemlett dolgokat:
- kibékültem a barátnőmmel 
- kiírtam magamból azokat a dolgokat, amik nyomasztottak
- igyekeztem olyan elfoglaltságokat találni, amik örömet okoznak
Mára eljutottam odáig, hogy már kétnaponta veszek be gyógyszert, sokkal jobban viselem az elhagyás okozta tüneteket, mint korábban bármikor. Rájöttem, hogy segíteni akarok azoknak az embereknek, akik hasonló cipőben járnak, mint én jártam.
A betegség jókor jött pofon volt az életemben. Annyi mindent máshogy látok és gondolok, hogy a párom néha megijed, hogy nem azt a jól bevált reakciót kapja, amit már megszokott 10 év alatt…

Olyan lett számomra a világ, mintha újraszínezték volna. Hiszem, hogy minden fejben dől el, és hogy legyen rend a lelkedben – ez az egyik kulcs.
Számomra a betegséget az annyira vágyott dolgok el nem érésének hatalmas lavinája okozta:
nagyon szerettem volna esküvőt, gyereket, munkahelyi elismerést, lépni egyről a kettőre, és semmi sem sikerült. Volt közben betörés, KRESZ vizsga, satöbbi. Besokalltam. 
Mivel a szervezetem korábban már jelzett, hogy nem mennek jól a dolgok, változtassak, nem figyeltem az intő jelekre (gyomorfájás).
A hirtelen jött szívdobogásérzés (160-as pulzus) halálfélelmet hozott magával. Ma viszont már tudom, hogy mindegyik rosszullét csak tünet, jön és múlik. Ismerem magam, a határaimat. Mindenre pozitívan gondolok, hiszem, hogy a dolgok nem ok nélkül történnek az életben.
Idén leszek harmincegy. Jókor jött ez a tasli, én örülök neki, hogy jobb lettem, mint a régi önmagam…

Mostmár az a célom, hogy segítsek azoknak, akik hasonló cipőben vannak.

17 évesen kezdődött, bár akkor nem tudtam, hogy ez az, így hívják, és azt sem tudtam, hogy introvertált vagyok. Jó kis párosítás. Most 29 éves vagyok, és 27 évesen kerültem pszichológushoz, ki is lábaltam belőlle, és elfogattam magam olyannak amilyen vagyok. Amin tudtam változtattam, és a legkisebb pozitív változás is örömmel töltött el. A fóbia kialakulásának története röviden:

Egyik nap azt vettem észre, hogy remegek, pillanatok alatt leizzadok, szószerint csurom víz lett a ruhám, hányingerem volt, szédültem, kiszáradt a szám, étvágytalan voltam, a két karom lezsibbadt és a nyelvemben csípőérzés volt. Féltem elhagyni a házat, a biztonságos helyet, ahol jóléreztem magam, de megtettem, mert muszály volt. 27 évesen minden áldott nap így jártam be dolgozni, azóta elkellett hagynom a munkahelyem leépítés miatt. 17 éves korom előtt imádtam utazni, buszon, vonaton, villamoson, bármin, de ennek egy csapásra vége lett, és inkább volt számomra nyűg, mint élvezet, mert ha előző nap tudtam nekem utazni kell, azonnal előjött a rosszullét,  aludni sem tudtam.

Ok amiért ez kialakult: akkoriban volt két barátnőm, több is volt, de ők voltak az igaziak, akkor ezt gondoltam én. De egy napon azt vettem észre, hogy egyedül vagyok, nincs mellettem senki, rá kellett döbbennem, hogy csak kihasználtak, mert ha szükségük volt valamire jöttek, de fordítva már nem így történt. Szóval szépen elmaradoztak. Volt egy srác, aki szintén átdobott a palánkon, csúnya landolás…Elkezdtem magam hibáztatni, magamban keresni a hibát, hogy mind ez miattam történt, mert rosszul csináltam valamit. 27 éves koromig minden kimaradt az életemből, barátok nélkül tengettem az életem. Közben egyre inkább magam hibáztattam, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen, engem miért nem szeret senki, engem csak utálni lehet? És ehhez hasonló dolgok, voltak ennél rosszabbak is. Nem mertem társaságba menni, mert attól féltem, hogy azonnal megutálnak, kinevetnek, mert nem vagyok okos- igen, iszonyatos butának tartottam magam, pedig az IQ-teszten kiderült, átlagon felüli az intelligenciám. Féltem attól, ha beszélek, csak hülyeségek fognak kijönni a számon, ezért inkább nem szóltam semmit, és megadtam magam a kétségbeesésnek. Csendben maradtam és meghúztam magam. Ez apróságnak tűnhet, de ez nagyon megviselt lelkileg. A végén annyira kikészültem, hogy alig bírtam az ágyból is kikelni, elfáradtam, egy ilyen fóbia kialakulásával hatalmas energiát vesztettem. Bántott az is, hogy nem tudok kiállni magamért, és inkább annyiban hagytam a dolgokat, ezáltal pedig kihasználtak. Az is igaz, hogy nem szeretem a konfliktusokat, inkább rájuk hagyom, mert vannak dolgok ami miatt nem érdemes veszekedni, nem érnek annyit, sokkal fontosabb az egészségem. A pszichológusom segítségével kilábaltam a fóbiámból, és elfogadtam, hogy introvertált vagyok. Szóval ez a történetem röviden.

Most viszont megint rossz a helyzet, minden újra kezdődött. A legkisebb problém is gondot okoz, és rosszulléttel reagál a szervezetem. Tudom mivel állok szembe, tudom, hogyan kellene kezelnem a helyzetet, de mégsem megy. Ugyanis annyira érzékeny lélek vagyok, hogy a legkisebb igazságtalanság is megvisel, nem tudom feldolgozni. Belefáradtam az emberek rossz májuságába. Én is hibás vagyok, de kiváncsi vagyok, erre Ti hogyan reagáltok.

Történet: új munkahelyre kerültem 3 hete, a munkaügyi közppont közvetitett ki 4 órába, és csak 2 hónapra. Nem adom fel emellett próbálok állást találni, nem sok sikerrel, na mindegy. Sajnos, ha valakit kiközvetitenek lenézik, kihasználják, mindent vele csináltatnak meg és még ki is nevetik, ha valamit nem jól csinál. Nem értem mire jó az, ha valaki új és nem tud valamit, akkor ki kell nevetni. Ennek hangot is adtam a főnöknek, amikor odajött hozzám, hogy még alig ismerjük egymást, beszélgessünk. Valahogy szóba került a kiközvetitett munka. Nekem sem kellett sok és kiadtam magamból, egyszerűen erő kényszert éreztem, hogy ezt kimondjam. Persze nem ilyen durván mondtam el a véleményem. Csak feltettem kérdés formájában, miért van ez? Mert sajnos nem egyszer jártam így előző munkahelyemnél. Nagyon megsértődhetett, mert azóta is úgy néz rám, mint egy véres rongyra. De elmondanám, vagyis inkább leírnám, amikor oda mentem semmit nem mutattak meg, mit merre találok, mi a feladatom, csak ráböktek a csoportra, hogy ott leszek. Ha kérdeztem, akkor az volt a bajuk, mintha egyértelűnek kellene lennie, pedig ők sem profin kezdték a munkát. Volt aki besem mutatkozott, elment mellettem, volt aki bemutatkozott, de próbáltam beszélgetni vele, csak rosszalló tekintete kaptam. Így is nehéz egy kezdőnek, hátha még ilyen helyre megy…Így sem kedveltek, de amióta a csoprt vezetőnk megutált azóta, akivel tudtam kommunikálni az is hátat fordított. 10 emberrel kell szemben állnom. Mindent a nyakamba zúdítanak, csináld meg ezt, csináld meg azt, ők meg a körmüket festik, beszélgetnek, nevetgélnek, néha nagy lomhán tesznek egy mozdulatot. Akiket ismerek, mind azt mondják, hogy sikerült kifognom a legszemetebb társaságot, nagyon kétszínűek. Hát ezt észrevettem sajnos. De miért, miért jó az nekik, ha így viselkednek? Értem, tudom is a választ, de mégsem fér a fejembe. Ezt nem tudom lelkileg feldolgozni, és ezért megin előjött a fóbiám, a sírások is kezdenek minden nepossá válni. Hiába mondják, ne foglalkozzak velük, engedjem el a fülem mellett, nem megy, próbálkozm, de nem sikerül, most meg már erőlködöm, ettől vagyok feszült, félek, hogy a végén megbolondulok. Ha vissza szólok az a baj, ha hagyom magam az a baj, így meg mégjobban rám szállnak, akkor most mit tegyek? Tanácstalan vagyok. Arra gondoltam, hogy nem érdemes vesződnöm ezzel az egésszel, mert csak 2 hónapról van szó, ebből is letelt 3 hét, utána pedig megszabadulok tőlük, és nem kell a társaságukat élveznem. De még is feszült vagyok. Ha most ez az egész megoldódik, de megint jön egy probléma, veleegyütt a fóbia is? Ezt nem szeretném, hozzállás kérdése az egész, és pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz. Viszont hiába teszek így nem működik. Miért? Teljes a homály.Emellett megint felbukkant az akkori félelmem, megint súlykolom magam. Azt hiszem ebből újra pszichológiai ügy lesz. Remek. Bár az is sokat segített, hogy kiírtam magamból mindent, ami bánt, na jó nem mindent, de ez is sokat segített. Remélem érthetően írtam le mindent, hajlamos vagyok a dolgokat túl bonyolítani. És egy hasznos tanácsnak még jobban örülnék.

Eni