Segítségüket és jelentkezésüket elöre is köszönöm!!

Várom mielöbbi jelentekésüket!

Már második hete délelőttönként egyedül van otthon, de most már a telefont is tudja kezelni, így naponta tudom ellenőrizni hogy minden rendben van-e.

Szerintem nagyon sok múlik azon, hogy a beteg mennyire akar és a család, a barátok mennyit foglalkoznak vele. Mi nem úgy kezeljük, mint egy beteget, mindenbe bevonjuk, és mindent megbeszélünk együtt.

Soha nem szabad feladni és úgy kell hozzáállni, hogy rendbe fogok jönni, mert ezt akarom.

2013. december 18.

Aki beteg az nem gonosz.

Gyógyszert szedni nem olyan nagy baj, egy rendszeres kisebb adag, amitől az éjszaka jól telik. Szerintem az a legrosszabb ilyen esetekben.

Ha a kórházban kényszerzubbonyt adnak valakire, mert nem tudnak vele jobbat tenni. Így nem tesz kárt magába, nem bánt másokat, és az ápolóknak is könnyebb.

Fontos, hogy stabil körülmények legyenek!

2) hogy megvalósuljon az összefogás (isteni sugallat)

Az összefogás, mert ha az ápolók tudnak normálisan működni és nem csak lefogni a beteget, ha a beteg már úgy érzi nincs menekülés, sőt ha vannak mások is a környezetben, szóval minden egy szebb szintre jut és felfogja az eseményeket, és a lehetőség szerinti következő lépést!

3) A legjobb, amikor le tudsz végre ülni (akár egészséges akár beteg, mi tudjuk, hogy ez bizony nem mindig jól eső dolog) – erre is van gyógyszer (különben én a Seroquel XR 400 gr-ost szedem, egyet éste, és jól vagyok, ha többet veszek be a  napom el van rontva).

Az is összefogás, ha két ápoló beszél egymással, és a közelben lehet a beteg is még inkább, legalább normális dolog van körülötte.

Egyébként így, kiderül, hogy nem is rossz a korház, mert ott legalább az orvosok és az ápolók tök jól vannak, így gyógyul a beteg, szerintem.  Otthon nehezebb, mert túl nagy a nyüzsgés és mindenki azt hiszi, hogy egészséges, és nem ért egyet a beteggel. Szintén nem kedvez az összefogásnak.

Ha még egy dolgot szeretnél, kérd meg

1) a kapcsolat őrző angyalokat, csak úgy hangos szóval, mintha egy kutyushoz beszélnél vagy egy cicushoz, hogy mindenképpen legyenek jelen, bármi is közrejátszik vagy zavarja két ember között (vagy többen is lehetnek) magát a kapcsolatot, veszekedés, hazugság, megbántás, régi dolgok felemlegetése, vagy valaki beteg, vagy több is beteg, vagy mindenki beteg, akár még a korházban is,  mondd, hogy szeretnéd ha a kapcsolat örző angyalok segítenének a viszály eloszlatásában és szabad és tiszta lenne az emberi kapcsolat köztetek! stb. Közben lehet tapsolni is, 2-szer meg megint 2-szer és azt lehet mondani, hogy Legyen Rend Isteni Rend!

2) kérd meg az őrangyalodat, hogy ne hagyjon el semmilyen körülmények között, mert bízol benne, és segítsen még inkább megbízni benne. Ő mindig elérhető, és kapaszkodni kell a köpenyébe, mert abba lehet!

Tessék ezt megcsinálni, tessék kérni az egészségeseket, hogy segítsenek, és az egészségesek is segítsék így a betegeket!

Hozzáteszem, hogy nem valami segítséget, meg intő szót osztok meg a saját tapasztalatomból, hanem nagyon fontos, amikor ez az üzenetforgás megvalósul, hogy mindenki tudjon róla! (magas rezgéssel, egészséges és teljes frekvenciákkal)

Sorolhatnám.

Most ennyit és sok szeretettel,

Julianna

Lányom Katalin 21 évnyi küzdelmét szeretném megosztani az olvasókkal.

1981 február 16-án született. Gyönyörű egészséges kislány. 1991 decemberében 10 éves és boldogan szánkózik. Este hány és fáj a feje. Hajnalban a mentők elvisznek bennünket a kórházba. Kati agya bevérzett. Idegsebészetre kerülünk. Nagy a baj! Veleszületett rendellenesség, az agya tele van értágulatokkal, mint egy fonal gombolyag. Fejében időzített bomba ketyeg! Minden nap vele vagyok a kórházba. A vér felszívódik, nem sérült.

1992 februárjában haza jövünk. 1992 márciusában folytatja az iskolát. Áprilisban kapunk egy kazettát amit egy orvos csoport készített, súlyos betegeket gyógyítanak. Katival Salgótarjánra utazunk. Postán érkezik rendszeresen a gyógyszer, drága pénzért. Augusztusban kiderül hogy az orvosok csalók. Rendőrségi idézést kapok mert olyan gyógyszert adtam ami nem volt szabadalmaztatva (pívíz).

Szeptemberben Kati az iskolában agyvérzést kap. Ekkor 11 éves. Idegsebészetre viszi a mentő, nagyon beteg. Kopaszra vágják, majd tehermentesítik az agyát. Gyógyíthatatlan. Megmondják az orvosok vihetem a világ bármely területére nem tudják meggyógyítani. Nem tudok beletörődni, az időzített bomba csak ketyeg.

Nagyobbik lányom, Judit 13 éves. Kisebbik Szilvi 2 éves.

Barátnőm segítségével Bécsbe egy klinikára telefonálunk. Leletekkel és tolmáccsal Bécsbe utazunk. Kati ekkor még mindig korházban van. Már zártak el értágulatot az agyba de ilyen nagy kiterjedéssel még nem találkoztak. Novemberben minisztériumhoz fordulok segítségért, de nem kapok választ. Bécsben már tervezik a műtétet. Közben a templomban a plébános úr misét mond Kati gyógyulásáért és kéri a falut hogy segítsenek. Beindult a gyűjtés és 120.000 Ft jön össze.

Levelet kapunk Bécsből hogy december 1-jén vigyük a Katit. Barátok, testvérek, szülők, rokonok segítenek de a műtétre nincs pénz. Katit csak mentővel lehet szállítani de mentőt csak úgy biztosítanak ha Hegyeshalomtól Bécsig fizetünk. Jelentkezik egy önkéntes mentőszolgálat Zircről. Rettegek hogy miből fizetem ki a műtétet. Munkás szálláson lakom ott maradtam a Katival. December 2-án nagyon hideg van, nem tudom a nyelvet. Gyalog a szállótól a klinikáig 1 óra az út. Papíron van a cím leírva ha eltévednék.

Harmadik nap este 9kor szakad a hó, a klinika előtt a padon ülök és ott sírok. Olyan egyedül érzem magam, miért ilyen kegyetlen az sors! Jön egy magyar származású nővér és segít. Ételt hoz és ő tolmácsol. December 12-én műtik a Katit. A műtét napján velem van a barátnőm. Férjemnek muszáj dolgozni!

Kati az intenzív osztályra kerül. 8 órától 15 óráig tartott az érelzárás. Ágyékon keresztül a szív mellett katéteren keresztül zárták el az agyi értágulatokat. 20%-a sikerült.

A műtétért nem kellett fizetni, de azt mondták a professzorok hogy nagyon vigyázzak rá és amit tudunk adjunk meg neki amíg lehet. A bomba ketyeg tovább.

Karácsonyra haza megyünk. Tele vagyok fájdalommal, nagyon fáradt vagyok. Karácsonykor együtt a család. A jó Isten áldását kérem. Nem adom fel. Ez a kis versike jár a fejembe:

„Eljött a nap mit várva vártam, az égen csillag fénye ragyog, Jézuska fáját elhozták az égből szálló angyalok. Köszönöm néked édes Jézusom hogy szíved minket úgy szeret az angyalok karával dicsőítjük szent neved. S ha elmúlik majd a karácsony te akkor is maradj velünk s míg élünk ezt a kis családot szeresd ó édes Istenünk.”

1993 márciusában Kati jól van, gyenge egyensúly zavar maradt vissza. Folytatja az iskolát, de júniusban nem kap bizonyítványt mert hiányzik az első félév. Nem akar évet ismételni azért egész nyáron a falu tanáraival tanul és sikeresen levizsgázik. Szeptemberbe folytatja a tanévet. Éljük a kis életünket. Dolgozunk, Judit, Kati iskolás Szilvi pedig óvodás. Nem adjuk fel.

Női ruhakészítőnek tanul. Elvégzi az iskolát. 18 évesen a gyógyszereket még mindig szedi, érfalerősítő. Nagyon drága és külföldön kell kiváltani. Sajnos visszamaradt sérülése gyenge ataxia (mozgászavar), a két keze nem dolgozik össze és egyre rosszabb. Nem tud a szakmájában elhelyezkedni.

19 évesen leülök vele és mindent elmesélek. Nem tanulhat meg vezetni, nem szülhet kisbabát és bármelyik pillanatban meghalhat. Úgy éreztem megőrülök, Kati rám nézett és nem hitte el. Idegsebészetre vittem az orvos mindent elmondott neki. „Anyuci így nem akarok élni” ezt mondta nekem.

2002-ben 100%-ig rokkantnak nyilvánították.

2004-ben elhelyezkedik egy butikban, 4 órás munkaidőben. Nagyon boldog. Megérinti a szerelem. Megmondtuk a fiúnak, hogy nem szülhet, de ő így is szereti és nagyon boldogok.

Novemberben, minden szentek napján munkából jövök haza. Kati és barátja a temetőben vannak a szeretteinknél. Férjem fogad. Katinak nagyon ferde a szája. Mint égből a villámcsapás. Tudtam hogy nagy a baj. Azonnal az idegsebészeti klinikára mentünk. CT kimutatta, hogy érdaganat nyomja az idegszálat. Főorvos úr felveszi a kapcsolatot a pécsi idegsebészettel.

Mosonmagyaróvár mellett egy kis faluban lakunk, 340 km-re Pécstől. Katit ott kell hagyni altatásos érvizsgálatra. Másnap telefonál és nagyon boldog. „Anyu megműtenek, hogy teljes életet éljek és legyen kisbabám!” Haza hozzuk. Professzorok megtervezik a műtétet. Novemberben meg is műtik. A Pécsi orvosi egyetem iskolájában kapunk a férjemmel 2 éjszakára szállást. A műtét sikerül. 8 órakor vitték el és 17.30-kor hozták az intenzív osztályra. Ágyékon keresztül katéterrel zárták el az értágulatokat. Reggel korán megyünk a korházba. Éjjel agyvérzést kapott, mind a 4 agykamra bevérzett. Kómába került. Teljesen összeroppantunk. Férjemnek és nekem egy idős néni ad szállást. Kati tüdőgyulladást kap majd egy súlyos fertőzést. Az orvosok és a nővérek nagyon segítőkészek. Mindent megtesznek de Kati nem ad jelet. Lélegeztetőgépre kerül és tehermentesítik az agyát. Gyomorszondát kap. Minden nap reggeltől estig vele vagyunk.

Egy hónap telt el. Férjem haza utazik dolgozni kell, elhozza mellém édesanyját. A nagymama 75 éves. Decemberben Kati agyi infarktust kap. A homloklebenyben elzáródik egy ér. Állapota mindig rosszabb. Mellette vagyok minden nap, beszélek, éneklek, mesélek, tudom hogy hallja. Fel kell hogy ébredjen hisz már annyit küzdöttünk. Karácsonykor külön a család.

December 24-én az ágya mellett ülünk és karácsonyi énekeket éneklünk a nagymamával.  Kati legszebb gyerek kori karácsonyi dala: „Bár nem látom gyermek arcod Szent vonásait, hiszem mégis rendületlen: Hogy már te vagy itt. És mosolygón fölfogod könnyemet, amit hozok ajándékul jászolodnak trónusához én.”

Kati vékony ujjai megmozdulnak a kezem. Az orvosok nem hiszik el, ez lehetetlen. De én tudom hogy hallja. Továbbra is éber kómában van és csak néz rám üres szemekkel.

2005 januárjában új szállásra költözünk.

Katinak magas a láza. Söntöt ültetnek az agyába mert a gerinc nem vezeti le az agyvizet. Leáll a gyomor azért bélszondát kap. Január végén már nincs láza és a gyomor működése is beindul.

2005 február 15-én rehabilitációra indulunk amely a falutól 170 km-re van. Kati kómába gyomorszondával és kanün-nal a torkában nagy küzdelem előtt áll. Semmit nem tudunk hogy mennyire lesz sérült a felébred. Szállást keresünk és én vele maradok. Reggel 7 órára megyek és este 10ig vagyok vele a kórházba. Mindent megtanulok. Szondával etetem, forgatom, mosdatom és beszélek neki. Tolókocsiba teszem és kiveszem az udvarra a tavaszi napsütésbe. Fejét ki kell kötni, a nyála folyik a szájából. Küzdök!

2005 áprilisában elkezd követni a szemével. Kiveszik a kanün-t, kinyitja a száját és folyadékot csepegtetek a nyelvére.

Májusában megmozdul a feje, megemeli kezét-lábát, nincs bénulás. Tekintete üres

Július végén kivetetem a gyomorszondát, de nagyon féltem h tud-e majd enni, inni.

Augusztusban végleg hazajövünk, úgy érzem itthon a család segítségével folytatom a küzdelmet. 2004 novemberétől 2005 augusztusig azaz 9 hónapot voltunk távol. Fizikailag lelkileg összekellett magam szednem mert nagy küzdelem áll még előttem. Etetés itatás órákig tart, mokkás kanállal eszik, iszik. Kanál érintésére nyitja a száját. Mama hozzánk költözik, édesanyám mellettünk lakik. Segít a család, a rokonok és az egész falu megmozdul. Pénzt gyűjtenek mert sok az adóságom. Kati napról napra fejlődik.

Szeptemberében tisztul a tudata. Mindenkit megismer. Szájáról leolvassuk amit mondani szeretne mert hangja még nincs. Kezdődik a gyógytorna. Gyógytornász segítségével felállítjuk de nem tud megállni. Nem tud írni elfelejtett mindent. Nem ismeri az abc-t nem a számokat, nevét nem tudja leírni de érti amit mondunk.

2006 márciusában már ír olvas és egyedül tornázik. Két ember segítségével sétál. Artikulált hangon beszél de még nem szobatiszta. Kettős látása és erős egyensúly zavara van. Tiszta a tudata, mindenre emlékszik. Nagyon boldogtalan. Január elején Budapestre visszük a Jamamoto intézetbe fonalbeültetésre. Három hetente kell vinni. Hat hónapig hordjuk.

Állapota javul és már szobatiszta. 2006 májusában elhagyta a barátja. Felakarta adni a küzdelmet

2006 augusztusában a férjem munkatársai pénzt adnak össze.

Sopronba visszük Mádl Judit klinikájára. Doktornő mondja hogy tud az állapotán javítani. 1 heti kezelés 160.000 Ft. Kölcsönt veszünk fel, a házon jelzálog van. 4 alkalommal visszük el az összesen 750.000 Ft. Kati segítséggel megmássza a tűztornyot, csodálatos élményben volt részünk. Legalább 10 kezelés kellett volna, de pénzünk nincs. Lovagol, úszik, tornázik, nem adja fel.

2007 tavaszán epeműtéten esik át, az orvosok nagyon félne az altatástól.

2007 nyarán a mozgása romlik, nagyon megijedtem. Kezei elkezdenek remegni. Karácsonykor etetnem kellett mert úgy remeg a keze és a feje mint egy parkinzonkórosnak.

2008 januárjában az interneten találunk egy pesti magán klinikát, ahol a parkinzonkórosokat és az agyvérzéséből visszamaradott mozgászavar javításával foglalkoznak.

Nyáron Debrecenbe megműtik, de nem válik be. Novemberbe Budapesten beültetik a jobb felére az agyi p. A mellkasába van a pészméker és a nyakán keresztül vezetik az elektródákat az agyba hogy blokkolják a túlmozgást. A műtét 4 órás volt. 10 napot vagyunk vele pesten, munkás szálláson lakunk. A férjemmel reggeltől estig vele foglalkozunk. Hazatérés után 3 hetente hordjuk kontrollra.

2009 januárjában Kati bal keze nem remeg és csökkent a fej mozgás. Februárban lenne a műtét a bal felén hogy a jobb keze is javuljon, de sajnos várnunk kell az anyagiak miatt, így március végére  egyeztettünk az adjunktus úrral.

2009 február vége. Sürgős telefont kapunk. Katinak szeretnék beültetni a második péjszmékert. Budapestre utazunk a János korházba a műtétet Valálik doktorúr végzi. A műtét sikerül. Bent fekszek vele, mert a nap minden percében segítségre szorul. Szeretnék köszönetet mondani a kórháznak hogy ezt számomra biztosították. Kilenc napot töltünk a kórházba. Keze remegése javul de a törzse most is nagyon remeg. Haza megyünk otthon folytatjuk a küzdelmet. A faluba lehetőséget kapunk lovaglásra. Szigetközbe van egy wellnesz szálló, a polgármester és a szálloda vezetősége segítséget nyújt hogy Kati ahányszor tudja igénybe veheti az uszodát. Az agy nem irányítja az úszásba, de nem adja fel. Addig küzd míg rá nem jön ő irányítja az agyát és úszik.

A mai napig küzd. 2009 november minden szentek, ma 5 éve hogy elferdült a szája és megkezdődött a harc. Sajnos nem lehet egy percre sem magára hagyni, mert feláll és elindul. Hiába tiszta a tudata ez a része sérült. November 2-án kezdhetnénk hordani a Vargha Gyógymód nevű intézetbe talpmasszázsra. Megint felcsillant a remény hogy az egyensúlyán és a kettős látásán tudnak javítani, de még nem tudom hogy oldjuk meg. Heti 3 alkalom 1 kezelés 7000Ft.  Falutól kb 40 km-re Győrbe kell vinni. De Kati könyörög hogy segítsünk. Meg volt az állapot felmérés. Hiába küzd az agya nem akarja fogadni a külső küzdelmet így ingerelni kell az idegpályákat.

Lelkileg és fizikailag nagyon elfáradtam. Sokszor gondolok arra milyen jó lenne ha reggel nem ébrednék fel de az csak számomra megoldás és nagyon önző dolog.

Nagyobbik lányom Judit 10 éve férjnél van. Két unokával ajándékozott meg, Lili és Bence. Sokat sírok és ők mindig az mondják: „Mama ne sírj, mi nagyon szeretünk!” és akkor mosolyt csalnak az arcomra. Kisebbik lányom Szilvi még tanul.

Mikor Bence 3 hónapos volt, Katit is ugyan úgy pelenkáztam és ez nagyon fájt.

Férjem 32 éve folyamatos munkaviszonya gépkocsivezető. Sajnos én 4 éve ápolásin vagyok ez 32.000 Ft havonta. Alkalmi munkával egészítem ki. Eljárok takarítani, ilyenkor a 2 80 éves nagymama van a Katival. Nagyon aggódok hogy mire megyek haza.

Kati reggel felkel, reggelizik, gyöngyöt fűz, gyakorolja az írást, olvasást és a beszédet, 45 perc gyógytorna, szemtorna és ebédelnek, majd a 2 mamával kártyázik. Haza érek és ha az időm engedi, kezdődik a séta. Nem adja fel, de egy mosoly se hagyja el a száját. Szeretnék egy levelet leírni amit akkor találtam a szobájában amikor hazajöttünk, de ő még kómába volt. Nekem írta és még rengetek verset írt.

Drága Édesanyám!

Te adtad nekem az életet. Te adtál szeretetet, te vagy nekem a minden a valóság és az élet. Tudom hogy nem hiszed hogy szeretlek, tudom hogy meghalnál értem. Búcsúznék én tőled, de nem lehet, köszönöm az életet neked. Túlságosan szeretsz amit nem érdemelek meg, túlságosan szeretsz és ezért szenvedek. Próbálok jó lenni és neked megfelelni, de az elvárás sok az idő meg kevés. Változni az életben pedig nagyon-nagyon nehéz. Barátok és család a kettő egyszerre ez kell nekem mindig az életbe. Hazugságban éltem nagyon-nagyon soká de megóvni téged jobbnak tűnt talán. De rájöttél a titkaimra mit én nagyon óvtam és ezzel téged nagyon megbántottam. Köszönöm hogy szerettél, köszönöm hogy szeretsz még. Jónak lenni nagyon nehéz, feledni hogy csalódtál egy élet is kevés. Drága édesanyám, most írom le neked az ki adtad az életem megváltozok érted, s jobb ember leszek, s az életben még rám nagyon büszke leszel.

2005 szeptember. Lányod Kati

Az élet igazságtalan!

Hogy lehet mikor rehabilitáción voltunk egy lepedőt kértem és a főorvos asszony azt üvöltötte: „ Van magának fogalma a Kati napi 30.000 Ft-ba kerül, nem a Hiltonba vagyunk!”

Jelenlegi állapota: Nem szabad 1 percre se magára hagyni, magától elindul, nem szól és elesik.

Nincs egy napközi ahol fiatalokkal lehetne, én pedig rendes munka viszonyba dolgozhatnék. Mindig arra kér: „Anyu soha ne adj intézetbe.” Van idősek és szellemi sérültek otthona de oda nem akar menni. Amíg én élek vagy bírom, a családnak együtt kell maradni.

Mi lesz vele ha mi nem leszünk. Nincs olyan jövedelme. Járulékot kap mert nem volt 5 éves munkaviszonya. Még otthonba se tud menni. Tele van szeretettel, reménnyel. 31 éves ilyen boldogtalannak látni egy anyának ez maga a pokol.

2012. január, állapota hirtelen romlik. Folyik a nyála, fejtartása nagyon ferde. CT-re megyünk. A felvételt nagyon nehéz elemezni mert a rengeteg ér elzáródás miatt az agyát csillámpor fedi. Diagnózis egy gyengébb lefolyású agyi infarktus. Gyógyszereket kap a keringés javítására.

Ezek a gyógyszerek nem járnak közgyógyra és helyettesíteni sem lehet őket. Sokkal fáradékonyabb, de tovább küzdünk. Megérkezett a nyár folytatjuk az úszást és a lovaglást. A nyár nagyon szomorúan telik úgy érzem nincs javulás. Lelkileg és fizikailag is kezdek összeomlani. Augusztusban telefonálnak a Virányosi klinikáról. Kati új pacemakert kap amit Hollandiából hozatnak. Többet tud mint a jelenlegi és talán a mozgása is javul. Azonnal Pestre a János kórházba utazunk. Katit befektetjük, este megfürdetem, bepelenkázom és elbúcsúzunk tőle. Férjemmel egy kis panzióba alszunk. Már reggel 7 órakor nála vagyunk. 7:30-kor jön a főorvos közli a rossz hírt: nem érkezett meg a pacemaker. Egy világ omlik össze bennem, haza jövünk. A TB-nek elküldött utazási papírokat visszautasítják, mert nem kaptunk záró jelentést mivel mi nem is kaptunk. Éljük tovább nehéz kis életünket. Férjem kölcsönt kér a munkahelyén, hogy tüzelőt tudjunk venni amit havonta vonnak le a fizetéséből. Az átlagnál többet fűtünk, mert Katival egész nap itthon vagyok. Októberben megérkezik a pacemaker, megint Pestre utazunk, tőlünk 170km-re.

Katit megműtik, jobb oldalán kicserélik a balt majd tavasszal. Két éjszakát tölt a kórházba. Miután hazajövünk, csak reménykedünk hogy az állapota javulni fog. Mert jelenleg még az etetésnél is segítségre szorul.

Édesanyám történetét írom le, azoknak a családtagoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek és esetleg semmi reményt nem látnak a kiútra. 2010.03 30-án bekövetkezett amitől nagyon féltem, de édesanyám akinek igazán kellett volna Ő nem, ugyanis nem hitt a betegségében. 20 éves kora óta magas vérnyomással élt, de nem volt hajlandó kezeltetni, nem hitt abban hogy vele is megtörténhet a legrossazbb. Ezen a tavaszi reggelen pedig bekövetkezett, édesapán úgy találta a szobában hogy megmered, alul felül kijött belőle minden a klinikai halál állapota. A húgom, aki 26 éves még velük él, és Ő mindig attól rettegett, nehogy betegek legyenek a szülei. Hívták a mentőt, akik elmondták, hogy agyvérzést kapott. A kórházban közölte a főorvosnő 1-2 óra van hátra, én elindultam 100 km-re élek tőlük, és az lebegett előttem, hogy már nem fogom látni. Szörnyű volt gépek rajta üveges tekintet és a jobb oldala teljesn béna. Szörnyű hónapok jöttek, nem tudott enni, még pépeset se, szinte semmit, mindent kihányt, szondán keresztül adták be a levest amit összepépeltünk. A folyosó végére hallottuk, ahogy hörögve veszi a levegőt. A vér több kamrába betört, és a légzés leállításától már csak  hajszálnyira volt.Felváltva ültünk mellette, megszervezve a család, sógornők, falubeliek soha nem hagytuk magára. Mindig meséltünk Neki, kivel mi történt és láttam hogy érti és tudja kiről beszélünk. Másfél hónap múlva kiadták erről az osztályról és átkerült egy ápolási osztályra, ahol szörnyű mondhatni emberhez méltatlan körülmények voltak. Nem adtuk föl,  de mivel még mindig csak szondán keresztül tudták a folyadékot is beadni nem vihettük haza. Próbált enni, de sajnos a folyamatos hányinger miatt, mindig föladta, ekkor már több mint 20 kilót fogyott, és teljesen legyengült. Kenegettük, maszíroztuk a testét, nehogy felfekvése keltkezzen. Mivel még gyógytornázt se adott a kórház, lehet azért mert reménytelennek látták a fölépülést, így fogadtunk egy kedves kis hölgyet aki tornáztatta. Egyszer felemelte a bénult kezét magaelé, akkor én ott ültem mellette és láttam mennyire felderült az arca, majd azt vettük észre, hogy megmozdítja a lábát, bár ezt csak mi a húgommal lehet hogy csak ezt szerettük volna látni, de nem adtuk föl. Folyamatosan beszéltünk hozzá és láttam az arcán, hogy érti mosolyog amikor az unokákról beszélek, és hogy kivel mi történt. Sajnos ezen az osztályon olyan körülmények voltak, hogy folyamatosan kerestem, hogy adhatom meg az esélyt, hogy felépülhessen, rehabilitációra kerüljön. A föorvos kinevetett, hogy mit akarok nem is beszél, nem bír ülni, ezen felháborodtam, mert velünk beszélt, igaz halkan, mert annyi ereje volt de teljesen normálisan érthetően beszélt. Ja hogy Ő több mit 3 hét alatt nem szólt a betegéhez, akkor az mit beszéljen? Nem adtam föl, míg végül találtam egy főorvost, akinek örök hálával tatozunk, Ő segített és bejutottunk az Országos Rehabilitációs intézetbe. Anyukám úgy emlékszik erre a helyre, hogy  itt újjá született. Mielőtt bekerült hazavittük, 3 hétig a húgommal otthon ápoltuk etetgettük, bár nagyon keveset, de mindent megkóstolt, pelenkáztuk, ekkorra már mindenféle fertőzést összeszedett a kórházban a katétertől amit csak lehet. Mindent kipróbáltunk ami csak segíthet. A rehabilitációra kerülésekor még nem bírt Önállóan felülni az ágyon, hiába kapaszkodott nem volt annyi ereje hogy felhúzza magát. Látta hogy mennyien küzdenek és ez erőt adott  Neki is a mindennapos tornához. Itt egy olyan szakmai és emberséges, segítőkész csapat dolgozik amilyenhez még hasonlót sem tapasztaltam egy intézetben sem. Folyamatosan javult, fel tudott ülni, nemsokára írt a bénult kezével, mindent megevett erősödött. Mindennnap mentem hozzá beszélgettünk, fürdettem mégse érezze annyira kiszolgáltatottnak magát. Lassan felállították, kerettel, majd bottal pár métert sétágatott, ez már órási volt, szinte hihetetlen megérte nem feladni! El sem tudtam képzelni hogy mi lesz Velük a 26 éves húgom élete rámegy, ha ágyba fekve kell ápolni. 50 napig volt ebben s csodás intézményben és amikor hazamentünk bottal ugyan, de önállóan  ellátta magát. Most több mint egy év telt el már csak zsibbadást érez a bénult lábában, ezért megy bottal, de egyedül lépcsőkön közlekedik és teljesen ellátja magát. Részt vesz a háztartási munkákban lassan  visszarázódik a mindennapokba. Amikor visszavittük kontrollra, nagyon csodálkozta csinált a főorvosnő CT vizsgálatot és azt mondta ez hihetetlen a teljesen felszívódott a vér ami betört a kamrákba, ami olyan mennyiségű volt hogy orvosilag nincs magyarázat, hogy túlélte. A légzést egy hajszálon múlt hogy nem állította le az a mennyisáégű vér. Teljesen tökéletesen beszél mindenkire és mindenre emlékszik az Ő saját fiatalságára a falubeliekre ki hol dolgozik. A főorvosnő aki akkor azt mondta 1-2 órája van most 1 hétre fogta bent infőzió kúrát kapott, és naponta csodálta ahogy nevetgélnek beszélgetnek a szobában. Anyukám úgy élte meg mint egy kirándulást, hiszen 1 év eltelt mire kiszabadult otthonról. Megfogadta mindent be fog tartani és szedi a gyógyszereket, amivel lehet ezt a bajt megelőzhette volna. Azt tudom mondani akinek van olyan a környezetében, aki magas vérnyomással küzd és nem kezelteti, adja oda ezt a történetet és ha nem magára de a családra legyen tekintettel, hogy ezt ne kelljen átélniük, amit mi átéltünk több mint 6 hónapig. Ha mégis bekövetkezik a baj, akkor pedig nem szabad egy percre se  föladni, mindegy mit mond az orvostudomány, és magára hagyni a családtagunkat. Az emberi agy egy csodálatos gépezet, ami képes saját magát megjavítani, még akkor is ha nem hisznek benne az orvosok. Az én anyukám az Ő pici kis falujában az Őt körülvevő barátnőivel délutánokat átbeszélget és jókat nevetgélnek. Amikor fellhívom úgy szól bele a telefonba minha semmi baja se lett volna, nevetve vidáman, ezért érte meg NEM FÖLADNI!

Kívánom annak aki ilyen szörnyű helyzetbe krült, hogy legyen ereje, kitartása, és SOHA egy percre se adja föl, mert igenis van remény. Aki még elkerülheti az pedig mindent tegyen meg, hogy ne kelljen ezt átélni a családnak.

EGY STROKE ÉS SZEX SEMMI… A VÁGYAM CSAK ENNYI? 

FONTOS ORVOSTUDOMÁNYI ÉS SZEXOLÓGIAI ISMERETEK ELSAJÁTÍTÁSA 5 PERC ALATT! HIHETETLEN? PEDIG IGAZ! 

12 éven aluliak, akik olyan tanterv szerint tanultak, hogy ebben a korban már el tudják olvasni és megérteni ezt az írást, csak nagykorú felnőtt felügyelete mellett tehetik ezt meg! 

Minden jelentős alkotásnál, – mint amilyen ez is – bizonyára tudja a nyájas olvasó, hogy a bevezető részben az égiekhez kell fordulnia segítségért a szerzőnek, hogy a műve sikeres legyen, és az egészet megússza nyolc napon túl gyógyuló sérülések nélkül! Nosza!

A fohász:

Egy stroke-ról szóló internetes körlevél ihletett meg arra, hogy megírjam életem első, fülledt, erotikus szösszenetét. Kérlek kedves Stroke, ne vedd szívedre ezt a pár sort, amit írok, ne látogassál meg, sőt ha kérhetlek, a közelembe se kerüljél! Ehhez kérem a segítségét a Jóistennek és a Syncumar gyógyszeremnek, melyet az ilyen nemkívánt látogatók távoltartására szedek.

A mű

Zsazsa egy gyorsétteremben ismerte meg a nagy „Ő”-t. Egy étkezőpultnál, egymással szemben állva fogyasztották szerény ebédjüket. „Ő” paradicsomos káposztát evett fasírozottal, Zsazsa kelkáposzta főzeléket feltéttel. Valami sorsszerűség volt abban, hogy olyan egyszerre emelték már hosszú másodpercek óta a villáikról alattomosan lecsöppeni készülő káposztát a szájukhoz, mint a páros szinkronúszók a víz alól felmerülő lendítő lábukat a kötelező gyakorlat bemutatásakor. Egymásra mosolyogtak a kezükben szorongatott műanyag, vendéglátói villa fölött. Ekkor vette észre Zsazsa, hogy a férfi rövidre nyírt bajuszkáján egy félretévedt, huncut kis káposzta hintázik. Alkalom az ismerkedésre, – gondolta magában. Merjen-e neki szólni emiatt, – ennek a vadidegen fiatalembernek? Nem maradt sok gondolkozásra ideje, mert a kis káposztácska megunva a hintázást, lassan csúszni kezdett  lefelé a feltalálási helyéről.
- Uram! Mondta neki gyorsan! A szája jobb széle káposztás!
- Köszönöm, – volt a válasz,- és nyelvét hosszan felnyújtva mélyen a lány szemeibe nézve, eltüntette a szája széléről a kis szökevényt, majd egy kicsit tréfásan hozzátette: és csókos is! Hát így kezdődött!

Ezután eltelt egy hét, és minden nap találkoztak az ebédnél, mindig hosszasabban és hosszasabban elbeszélgettek, – egyre közelebb kerültek egymáshoz. Változatosságot csak az jelentett, hogy amikor „Ő” kelkáposzta főzeléket rendelt, Zsazsa paradicsomosat, majd fordítva. És eljött a péntek. Ekkor a lány elhatározta, hogy meghívja „Ő”-t egy szombati vacsorára, nem titkolt szándékkal arra gondolva, bimbózó kapcsolatuk most végre virágba borulhat, és különben is, egyszer egy héten ehetnének végre valami mást is, mint káposztát, például resztelt májat, sósvízben főtt krumplival és ecetes uborkával.

Izgatottan várta „Ő”-t kis lakásában. Levette a könyvespolcról a díszként odatett, – már évek óta üresen álló – chiantis, szalmafonatos borosüveget. Színültig feltöltötte jóféle kannás borral, majd az alját gondosan megtörülgetve – nehogy por- vagy borfoltot hagyjon – letette a szépen megterített asztalra. Egy székre leülve, kalapáló szívvel várta a férfit. Közben kint beesteledett. A szobát csak az asztalon álló gyertya pislákoló, meghitt hangulatot árasztó fénye, és az utcáról bevillódzó kevésbé barátságos bankreklám neonja világította be.

 Az órájára pillantott, és látta, hogy még van egy fél órája a férfi érkezéséig. Épen elég arra, hogy megnézze az internetes levelezését, evvel is csökkentve a benne felhalmozott feszültséget – gondolta. Mindig az internetes körlevelekkel kezdte. Babonás volt és a levelekbe beágyazott fenyegetések hatására mindjárt továbbította ezeket 10 példányban internetes ismerőseinek. Az első levél címe rögtön felkeltette a figyelmét: Hogyan lehet fölismerni, ha valakit a stroke fenyeget? A téma közelről érintette őt, mert egy évvel ezelőtt apját a halál – pihentetve a kaszáját – ezzel a kórral ragadta el az élők világából. A megelőzést 3 betűs varázsszó jelenti: MBE. Azaz a gyanúsítottat meg kell kérni, mosolyogjon, beszéljen és emelje fel a karjait. Ha ezt a három próbát nem tudja teljesíteni, ez a pillanatokon belül beköszöntő stroke-ra utal. Még egy pótjel is van, öltse ki a nyelvét, ha egyik, vagy másik oldalra megy, csavarodik, ez is a stroke jele. Látta, hogy még 10 helyre továbbítani kell ezt a levelet, de erre már nem volt idő, mert 8 órakor fölberregett a csengő, a férfi pontos volt!

Laptopját otthagyva rohant ajtót nyitni, közben a konyhában gyorsan meggyújtotta a gázt a májat tartalmazó serpenyő alatt, – a reszteltmáj csak frissen elkészítve jó- majd odasietett a bejárathoz és szélesre tárva az ajtót beengedte a vendégét. Boldogan rámosolyogott, várva, hogy az mintegy válaszként visszamosolyogjon rá. De a férfi rögtön átölelte és szorosan magához szorította.
- Így szeretsz? – kérdezte őt Zsazsa, meglepődve a váratlan heves rohamtól.
 De férfi nem válaszolt! Még mindig átölelve tartva, meg akarta csókolni a nőt. Homályosan felvillant a lány előtt, hogy itt ma nem pirított, hanem leégett máj lesz vacsorára. De mit törődött ő most már azzal! Mohón várta az ígéretes végkifejletet, és egy pillanatig sem habozott belevágni az izgalmasnak ígérkező sorrendcserébe. Beletúrt a férfi sűrű fekete hajába, megharapta a fülcimpáját és sokat ígérően a fülébe búgta: – Ne olyan hevesen édesem! Érezni akarom az izmos testedet! Tartsd fel legalább a két karod, hogy lehúzhassam ezt a vastag pulóvert rólad!
De ő, mintha semmit se hallott volna, lassan csókolgatni kezdte a nő puha, remegő ajkait. Lassan átadta magát a nő is a kéjes érzésnek, és nyelvével a férfi nyelvét kereste. A férfi ezen felbátorodva vadul egy igazi nyelves csókot adott a lánynak, aki érezte, hogy ez a nyelv egy pillanatra megrándult, majd csak jobbról simogatta az ő nyelvét. A kilazult fogtömés – villant belé. Hányszor elhatározta már hogy elmegy a fogorvosához, és megcsináltatja a bal felső 4-es tömését. De kinek van kedve fogorvoshoz menni, amíg nem fáj az a fog? És ebben a pillanatban megszakadt a varázs! Eszébe jutott a korábban olvasott e-mail-es, stroke-ról szóló körüzenet.
- Úristen! Szaladt ki a száján akaratlanul, amikor komputergyorsasággal végigfutottak benne a férfi eddigi megnyilvánulásai. Ez az ember pillanatokon belül Stroke-ot kap! Ellökte magától, és retiküljéből kivéve a mobilját hívta a 104-et.
- Jöjjenek gyorsan! Egy stroke-os embert kell megmenteniük!
Dicséretükre legyen mondva, 10 perc multán ott voltak az ajtaja előtt, pedig a legközelebbi mentőállomás a házuk földszintjén volt. Elvitték a kapálódzó pacienst! A lány megigazította magán a ruháját, és egy kis malíciával arra gondolt: ez a sokat ígérő légyott ugyan zátonyra futott, de meg tudta menteni egy ember életét. Visszament a sötétben villódzó laptopjához. Kicsit megmozgatta a gép kezelésére szolgáló egeret, hogy visszatérjen a levelező programja a képernyőre, és elkezdte tíz helyre továbbküldeni a stroke-ról szóló körlevelet.

Másnap, mikor betért a szokásos étterembe, kit láttak szemei? Igen! Eltalálták! „Ő”-t! Amikor meglátta a lányt, sietve egy ezrest dobott az asztalra, és szinte menekülve, elhagyta a helyiséget. És ekkor eszébe jutott neki a 3 mágikus betű: MBE! De nem ebben a sorrendben, és kiegészülve a jelentésével: B…d MEg, ezt jól elcsesztem! És abban a pillanatban megütötte a guta!

Mára már aránylag jól érzi magát, túl van a rehabilitációs tornákon is. És egy tapasztalattal gazdagabb lett: Ne küldjön tovább senki e-mail-es körlevelet 5x, 10x, 20x! Mert evvel csak kellemetlenséget okoz ismerőseinek, és olyanoknak is, akiket nem is ismer!

Persze kivétel is akad! Mint amilyen ez a stroke-os. Minden embernek joga van erotikus élmények és tapasztalatok szerzésére, és a föntieket elolvasva sikeres lehet a légyottja. Ja! És talán elkerülheti a gutaütést is! 

Február első hetében, munkába menet leszállás közben egyszerűen leestem a buszlépcsőről. Igazából nem is értettem, hiszen az egyik pillanatban még láttam az előző leszálló ember hátát, a következő pillanatban már lenn is voltam a busz mellett a földön. A többiek segítettek felállni, egy kicsit ugyan fájt a sípcsontom, amit beüthettem, de egy jót nevettünk az egészen és mentem tovább. A munkahelyemen az íróasztalomnál ülve, -kb reggel 8 után nem sokkal- egyszer csak úgy éreztem, hogy kiszakad a jobb vállam a helyéről. Gondoltam, biztosan valami múló görcs, mindjárt elmúlik…. De nem, egyre lejjeb és lejjebb kúszott a fájdalom, úgy éreztem ólomsúllyal nehezedik a karom egyre jobban. Pár pillanat múlva, mikor már zsibbadást éreztem és megláttam felduzzadt elkékült kezemet, éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Gyorsan próbáltam segítséget kérni a munkatársaimtól. Akkor még egy pár lépést tudtam tenni feléjük, de valószínűleg valami nagyon rosszat láthattak rajtam, mert azonnal leültettek és kérdezték mit érzek, rosszul vagyok-e. Akkor már a lábam is ólóm súllyal nehezedett egyszerűen a jobb oldalamat nem tudtam mozgatni, hiába akartam az agyammal “mondani”, hogy mozdulj, egyszerűen nem ment. A beszédem lelassult, nehezemre esett beszélni, a gondolataim mintha egy vattába lettek volna dugva, a “minden mindegy csak ki ebből” érzés és a “most mi lesz” pánik uralkodott el rajtam. Kétségbeestem, hogy most mi lesz, hogyan tovább… . A többiek azonnal hívták a mentőket, akik az én érzetem szerint gyorsan megjöttek. Szerencsére az eszméletemet nem veszítettem el, végig magamnál voltam, csak nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam. Kérdeztek, mit érzek,  emljem fel a kezem, lábam (nem bírtam mozdulni sem) megmérték a vérnyomásom, az addigi alacsony (100-110/50-60) helyett 180/110 volt, a pulsusom 110 re emelkedett. Azonnal hozták a hordágyat és szirénázva elvittek az éppen ügyeletes ilyen betegségekre is szakosodott kórházba, ahol a gyors betegfelvétel és koponya CT után rögtön felvittek a kórterembe. Itt megkaptam az azonnali kezeléseket, infúziót kötöttek be, injectiókat kaptam és nem sokkal ezután szerencsére el tudtam aludni.

Amikor felébredtem már egy kicsit jobban voltam.  A legelső amit éreztem, hogy nagyon kellene Wc-re mennem, de a végtagjaimat még mindig nem tudtam mozdítani. A nővérek lelkiismeretesek, emberségesek voltak, szakszerűen láttak el, a fürdetést és a többi ápolást is beleértve, mindenben segítettek. Telt az idő, óráról órára, napról napra egyre többet javultam. Nem nagy célokat tűztem ki magamnak, csak nagyon akartam újra az alapvető tevékenységeimet magam elvégezni,         (ivás- evés önállóan, Wc használat egyedül, mosakodás, öltözködés önállóan, mozgás, végtag használat kéz, láb emelés járás) önállóan segítség nélkül. Az kezelőorvosom elmondta az általuk felállított diagnózist, ( Agyi infarktus- Agyi Stroke) amit már sejtettem, de nem hittem el, hogy ez velem is megtörténhet. (Anyukámnak volt egy szívinfarktusa, apukám diabéteses volt, azonkívül keringési és magas vérnyomás valamint koleszterin problémái voltak.) Nekem nem volt magas vérnyomásom, igaz túlsúlyos vagyok és keveset mozogtam, nem sokat de rágyújtottam néha, nem ettem nehéz és zsíros ételeket, nem fogyasztottam alkoholt, cukorbetegségem nem volt, magas koleszterinszintemről nem volt tudomásom, úgy éreztem, nem folytatok annyira “durva- életromboló ” életmódot. Ezek a csúnya, fenyegető dolgok  velem nem történhetnek meg gondoltam egészen addig a napig . És mégis! Nagyon nehéz mentálisan is feldolgozni a történteket, olyan mintha valami rossz álom lett volna. Sajnos a valóság visszazökkent, a nehezedő, még mindíg nem tökéletesen functionáló végtagjaim, a memória zavarom, a szavak, gondolatok lázas keresése a fejemben, az eddigi IQ szint (teszten mért )-számomra döbbenetes- romlása (-7), az itthoni bekorlátozott mozgási és mentális lehetőségek néha elkeserítenek, de arra gomdolok, lehetett volna rosszabb is. Ha nem csak részlegesen és átmenetileg, hanem teljesen és tartósan lebénulok,  46 éves koromra. HÁLÁVAL és KÖSZÖNETTEL tartozom legközelebbi hozzátartozóimnak, kitartó türelmes páromnak, lányomnak, a barátaimnak, akik végig mellettem voltak és mindenben segítettek, úgymint lelkiekben és fizikailag is. Valamint köszönetemet és hálámat fejezem ki az OITI Stroke osztály dolgozóknak, a lelkiismeretes és szakszerű munkájukért, ami nélkül, most nem tudnám ezeket a sorokat megosztani mindenkivel, akit csak érdekel ez a téma akár betegként vagy hozzátartozóként, de akár orvosként is!  Hálát adok Istennek, hogy sikeresen túléltem ezt a szörnyű időszakot. Most keresem a kapcsolatot azokkal a betegekkel, vagy  szervezetekkel akik hasonló problémával küzdenek. Döbbenten láttam, hogy az osztályon több olyan fiatal korosztályú beteg volt akik hasonló problémával küzdöttek mint én is. Szeretném felhívni minden embertársam figyelmét erre a korunkban rohamosan terjedő betegségre, ami sajnos nincs tekintettel sem a társadalmi viszonyokra, sem az évek számára. Köszönöm, hogy megoszthattam a gondolataimat másokkal is.

Üdvözlettel: Pitszi