Aztán szépen-csendben exitálnék. Már van terv, ugrani akarok a miskolci bölcsészépület tetejéről. Minden lehetőség odalett; amit most anyámék csinálnak, hogy visznek injekciókra, veszik a gyógyszert, néha rámnéznek, hogy nem haltam-e még meg, ezt majd folytatja egy elmegyógyintézet. Nem félek a haláltól. Voltam egyetemista 4 évig, míg öngyilkos nem lett a legjobb barátnőm, jelent meg novellám, bár későn adtam szekesztőkézre, többre vittem, mint a család többi tagja, ha nem is diplomáztam, akkor is. Egyetemen ötösök a szemináriumi beadandó dogákra, előttük egy nyelvvizsga tanulás nélkül, emeltszintű érettségi 4-es, hogy a tételsort sem tudtam. Voltam valaki. Mára senki. Bár még mindig könnyen franciázom, latinozom, izé-Bizet. Nincs jövő, mindig éreztem, hogy golyhó leszek, bolond, de hogy ilylen korán, hála annak a sok nemierőszaknak, molesztálásnak, aszexuális lettem, nem lesz Edvárd (az Ollókezű Edward után) fiam, pasim, férjem, mert undorodom tőlük. Legjobb lenne kiszállni, nem potyázni tovább. Eddig szólt a jegyem. Filozófiát kezdtem tanulni, olvasni, hogy ezáltal valami esszenciát leljek. Életigenlés már nemigen lesz bennem. Csak tudjam, miért szart a világra a gólya, olyan nagy kérés ez? Miért nem dobtak le a Taigetoszról, ez foglalkoztat.