Varoszoba.hu » Bipoláris depresszió

mániás fázis előidézhető szándékosan?

Euforia — Mon, 19 Aug 2019 14:20:33 +0000

Sziasztok! Már 7-8 éve váltják az életemben egymást a depressziós és az euforikus időszakok. Sajnos az előbbiből van sokkal több és ezek sokkal hosszabb ideig tartanak. Vannak köztes, semleges szakaszok is. Az euforikus részt nagyon szeretem. Képzőművészként ilyenkor megállíthatatlan vagyok. Minden sikerül. Meglepő dolgokra vagyok képes. Feszegetem a fizikai korlátaimat is. Emiatt mindenki azt gondolja rólam a környezetemben, hogy állandóan dolgozok és jól vagyok, közben pedig az időm nagy részében csak vegetálok. 2018 első félévében azt gondoltam, hogy most végre rendben vagyok. Nagyon odafigyeltem magamra. Statisztikát vezettem a napjaimról és mindent előre elterveztem. Minden nap emberekkel kellett találkoznom, beszélgetnem és alkotnom is órákon keresztül. Nem voltam boldog, de működött a dolog. Utána hazautaztam ápolni édesanyámat, akivel kettesben töltöttük az utolsó hónapjait. Ez nem hiszem, hogy jót tett az akkori állapotomnak. Visszaköltöztem utána a lakótársamhoz, mert kezdtem bekattanni a rokonoktól és ekkor volt egy érdekes hónapom, amikor három órákat tudtam csak naponta aludni. Ilyen korábban még nem történt velem. Először megijesztett a dolog, aztán elkezdtem örülni, hogy most van rengeteg időm mindenre. Igazából most egy célom van, hogy újra a mániás fázisba kerüljek. Akkor vagyok csak boldog, de ezek a szakaszok csak pár hétig vagy maximum egy hónapig tartanak nálam és meglehetősen ritkán jelentkeznek. A kérdésem az lenne, hogy van rá lehetőség, hogy egy mániás fázist direkt idézzen valaki magának. Hiába keresek erről bármit neten, nem találok semmit.

Bántott, még mindig ragaszkodok…

cipő.nyuszii — Thu, 31 Mar 2016 04:48:44 +0000

Az első üzeneténél még érdeklődő szemekkel pislogtam, mégis mit akarhat egy dr, zongoraművész léttel, ki egyetemen dolgozik. Azonnal írtam neki, válaszoltam minden szavára, hiszen éreztem a tekintélyét. Felajánlotta, hogy bármikor a segítségemre lesz. Majd pár hétre elfelejtettem, mert őt idézve, “nem vállalta magára a lelki terheimet”, ami nagyon rosszul esett. Innentől kezdve vége… nem is ragaszkodtam még, hiszen azzal kezdte, hogy tegeződünk.. eszembe nem jutott vele egy kapcsolat, hidegen hagyott. November közepe volt, egész kiegyensúlyozott és stabil voltam már. Előtte, s még most is olyan mintha egy érzelmi hullámvasúton egyensúlyozna az életem. Óránként, olykor gyakrabban ingadozik a hangulatom, mindent a végletekig érzek, és nagyon nehéz, sokszor nem is tudom kontrollálni, illetve szabályozni az érzéseket. Ha éppen szenvedek és utálom magam, akkor képes vagyok szavakkal bántani, de a közelebbi ismerőseim, néhány barátom ezt érti, próbálnak segíteni rajtam, hogy ne kerüljek megint pszichóra. Tudják ők is, hogy előbb magamnak ártanék, minthogy eltapossak akár egy fűszálat is… mindegy. Akkor mentek a napjaim, kangoo órákat kezdtem tartani, s nem hiányoztak kapcsolatok. A világnak, a szabadságnak éltem. Miután egy órarészletet feltöltöttem youtube-ra, de nem miatta raktam fel, hanem mert a Kangoo órák boldogak és mi oktatók, rakhatunk ki ilyen videókat, mert az Sifinek is jó látni, hogy tanfolyam óta merre megy a fejlődés, megint írt, hogy én tényleg tartok-e kangoo órát, tényleg jó feneket csinál-e, mert tetszik neki az alakom. Ismerkedni kezdett velem, két nap alatt annyi üzenetváltás jött létre köztünk, mintha legjobb barátok lennénk, szimpatikusak lettünk egymásnak. Aztán felvett skype-ra. Nem értettem miért nem elég neki a facebook, hát akkor legyen skype is, gondoltam… egy hét beszélgetés után olyat írt nekem, hogy szexuális zavara van. Azért mondta el, hogy tudassa, nem vagyok egyedül a lelki defekttel, neki is van hibája. Éreztük egymás bizalmát, és egyre mélyebb, egyben kötetlen beszélgetések születtek. Én egyre boldogabb lettem, hogy kedvel engem, szinte ő voltam én, az ő személyiségét éreztem magamban. Eltűnt az, ami képlékeny formában lélegzett már bennem hetekkel azelőtt. Kedves szavakkal üdvözölt majdnem minden nap, mint akinek fontos vagyok. Délelőttönként érdeklődtünk egymás napjáról, gyakran felhívott, fél órákat is beszéltünk egymással. Mondta, hogy van kapcsolata, de szeretne megismerni, merthogy ő nem házas, meg nőtlen, és ebből következik számára, hogy azt csinál amit akar. Ezért tudatosan nem is ragaszkodtam hozzá. Amikor fokozatosan előjött a milyen jó az alakom, tetszek neki, és többet akar tőlem téma, úgy éreztem szeret, biztos nincs már kapcsolata, különben nem írna nekem ilyet. Találkoztunk kétszer. Az egyik, vagyis második találkozás december 21-én, hétfőn, egy teázóban volt, mint egy igazi randi. Úgy megörültem, hogy tetszek valakinek és többet is akar. Ő tudta, hogy még sosem voltam ilyen helyzetben, így szinte ő irányított. A teázóban simogatott, sok volt a puszi, néhány másodpercig meg is csókolt, de az új volt nekem és azt végül nem eröltette. Akarta ő azt is már akkor, de nekem szerencsére akkor éppen egészségügyi okok miatt nem lehetett… azzal jött mindig, hogy neki feláll és hogy milyen jó lenne ha tennék valamit – ezt még írni is rossz…:( akkor a kezembe adta a micsodáját, hogy neki el kell élvezni, ő azt gondolta, hogy majd a számba, de nekem attól hányingerem volt, így csak a kezemet tudta “hasznosítani”. Aztán mondta, hogy nagy hatással vagyok rá, ő a legtöbbet szeretné. Naív voltam, elfogadtam őt, persze féltem is kicsit, nem tudtam mi van köztünk. Egy héttel a megbeszélt időpont előtt, január 5-én közöltem vele, hogy akkor kapcsolat legyen ha az megtörténik, mert érzelmek nélkül én tőle nem akarom. Erre kiakadt, magába fordult, hiszen ő csak barátságot akart úgymond extrákkal, vagy még barátságot sem, csupán a testemet akarta, az utóbbi hetekben már így érzem. Én pedig szilárd fájdalmat éreztem magamban, rögtön sírni kezdtem. A szobám padlóján ültem, lekapcsoltam a villanyt és sírtam, jöttek a könnyek, fájt nagyon… képtelen voltam ezt elhinni, mert én belül észrevétlenül kötődtem hozzá, nem tudtam kezelni a helyzetet, csak sírtam. A csontok, végtagok, s ízületek remegtek – még mindig, alig tudtam megmozdítani magam. Azt hiszem itt lett vírusos az életem egyik legmélyebben átélt kötődése. Nekem most fel kell épülnöm. Lehet, hogy félni fogok pár hónapig, rosszabb esetben pár évig a férfiakkal történő testi, és lelki kapcsolattól, mint idáig is. Sajnálom ha bajt okoztam, de ha (most nagyon túlzok, ilyet sosem tenne…) meg is erőszakolt volna, akkor sem jelentém fel a rendőrségnek. Szándékosan sosem ártanék egy embertársamnak sem. Ennek az embernek van valami betegsége? vagy pszichopata? Nem tudom, még mindig érzem magamban a sebet.

paroxetin

Mirabella — Sun, 07 Sep 2014 15:13:19 +0000

Sziasztok,

Ha van vki, aki iyen gyogyszert szedett bip.depr-ra, hosszútávon, kérem ossza meg velem a tapasztalatait. Csak a gyógyszer mellekhatásaival vannak gondjaim, illetve a leszokással.

Folyton a múlton rágódás

Janeonline — Wed, 03 Sep 2014 08:38:29 +0000

Kicsit mindig furcsább ember voltam, sosem akartam azonosulni az átlaggal, de fiatal felnőtt koromban csak ilyen formában jelent meg nálam ez a betegség, aztán egyre jobban begyűrűzött. 33 évesen diagnosztizálták nálam a bipoláris affektiv zavart, miután teljesen összeomlottam, majd hirtelen felpörögtem. Elég zavaros időszak volt ez, a pörgés sem volt felhőtlen állapot. Azóta járok terápiára, meg sikerült megküzdenem a betegségtudattal, de azóta egy szarnak érzem magam, aki semmire se képes az életben, és az egész életét elkaszálták. Állandóan visszanézek a múltra, és gáznak látom magam, az egész életem, és azon gondolkodom egyfolytában mennyire gázos lehettem, és elrontottam az egész életemet. Aztán felötlik bennem, hogy az egész a betegség miatt volt, de akkor meg azért leszek szomorú, hogy ez a betegség tette tönkre az életem, és elszakitott attól, hogy teljes életet élhessek. Amig nem tudtam róla, legalább királynak hittem magam a magam módján, a magam furcsaságával, de amióta tudom hogy ez egy betegség, és hogy egy betegség miatt tértem el mindig az átlagtól (a normálistól) azóta inkább önbizalomhiányként élem meg mindezt. Volt egy időszakom, amikor nagyon norális akartam én is lenni, és minden létező helyzetben kontrolláltam magam, de akkor ebből megfelelési kényszer nőtt ki, és egyre jobban zavaros lettem, és szorongani kezdtem. Nem tudom mi lenne jó megoldás, hogy elfogadjam magam, és merjem magam adni, de ezzel a betegséggel nehéz belőni azt az állapotot (viselkedést) amikor még nem vagyok megfeleléses, de van egy kis kontroll a viselkedésemen. A legszörnyebb a folytonos önvádlás, és a múlt elemzése, amiatt hogy nem tudom magam elfogadni, és azt adni aki én vagyok, mert folyton attól rettegek, hogy engem úgysem fogadnak el, mert biztos kettyósnak néznek. Mivel állandóan ezeken gondolkodom, hogy ki vagyok, és hogy viselkedjek, ez teljesen lebénit, és végül nem tudok semmit se csinálni, senkikkel komolyabb kapcsolatba kerülni, mindenkivel amolyan távolságtartó vagyok, mert félek hogy belém látnak. Aztán meg van hogy sokszor túl kitárulkozó vagyok, szándékosan szembenézve a kellemetlen következményekkel (rejtett harc), hogy ha meglátják az igazi énem, akkor elfogadnak-e majd? Rengeteg kudarc él a fejemben a múltból (ahol rosszkor voltam rossz helyen, és pofonokat kaptam, csalódtam magamban, vagy más emberekben) és ezek mindig gyötörnek, feljönnek bennem, nem tudom őket elfelejteni. Hogy tudnám ebből az ördögi körből kitekerni magam?más is van igy ezzel?

Szembesülni a betegséggel

Kismacska — Wed, 11 Jun 2014 16:27:03 +0000

Sziasztok!

Nagyjából egy évvel ezelőtt írtam kétségbeesve és azon töprengve, hogy mi lehet velem a baj, mi okozza a lelkemben a hatalmas zűrzavart. Pár ember tanácsára hallgatva végül elmentem orvoshoz, és kiderült: bipoláris személyiségzavarom van… Többek között az is kiderült, hogy a családom anyai ágán az összes nő(édesanyám, nagynéném) ugyanebben a betegségben szenvedett, és ennek a betegségnek az árnyékában élt. Mondhatom baromira örülök neki, hogy ilyen nemtörődöm módon engem erre sosem figyelmeztettek, holott tisztában voltak vele, tudták, hogy én is örökölhetem. Nem írom megint le az egyszer fent egyszer lennt állapotomat részletesebben, aki ebben szenved úgyis tudja miről van szó. Az egész életem tönkretette. Hiába a gyógyszerek, vagy a családom szeretete, vagy a barátaim támogatása, én nem bírok már mégegyszer végigcsinálni egy depressziós fázist…Elég volt…A barátaimmal megint megszakítottam a kapcsolatot…3 óra kell, mire összeszedem magam hogy csak a sarki boltba elmenjek…Bánt a fény…sírógörcs gyötör…beszélni akarok végre valakivel aki érti és érzi is hogy ez mivel jár, és nem azzal jön, hogy “szedd már össze magad”….Mert ilyen állapotba kevés az akarat, ezt nem a beteg ember befolyásolja. Kérem, valaki segítsen! Pengeélen táncolok…

Sorstársak kerestetnek

Kisprucsok — Wed, 28 May 2014 04:36:01 +0000

Sziasztok!

Szívesen megismerkednék olyan emberekkel akik bipolráis depresszióban szenvednek. Nálam 5 éve diagnosztizálták ezt a betegséget. Jó lenne sorstársakkal beszélgetni,pl ki hogy éli meg a hétköznapokat stb., segíteni egymást.

Budapesten bipoláris csoportot keresek

bekakiraly17 — Fri, 14 Mar 2014 09:02:58 +0000

én is ilyen betegségbe szenvedek nálam 4 éve diagnosztizálták kapom a gyogyszeres kezelést de ez csak idöszakos segitség szeretném megtudni hol vannak olyan csoportok ahol ilyen betegsébben szenvedö betegek vannak szivesen meghalgatnék mások történeteit hátha van más fajta kiegészitö kezelés is én sokáig nem fogadtam el hogy beteg vagyok halani se akartam rola folyamatosan roszul voltam semmi nem vált be most talán megtaláltuk a megfelelö gyogyszeres kezelést amivel aránylag jol viselem a minden napjaimat dolgozom de néha roszul érzem magam mostanába jol vagyok bár nehezen dolgozom fel azt a tényt hogy ez gyogyithatatlan és életem végéig gyogyszeres kezelésre szorulok de maj csak tul leszek rajta ha tud valaki ilyen csoportot ahol van bipoláris betegségben valo csoport az irjon

nekünk fontos hogy másokkal is megoszhasuk a véleményt és hogy segiteni tudjunk hasolo sorstársainkon
email: lakatos.mariann11@gmail.com

Reménytelen…

Niki1 — Tue, 11 Mar 2014 12:26:17 +0000

Sziasztok!

ki mit dolgozik bipoláris depivel??? hogyan keressek így betegen annyit, hogy meg tudjak fizetni egy rendes albérletet? Hiába van jó végzettségem, szellemi irodai munkát meg a koncentrációs problémám, a rossz memóriám miatt – mert hibázok. Fizikai munkát a gerincem miatt nem bírok, mert meg is kellett volna műteni huzalokkal-csavarokkal megszüntetni a gerincívszakadást, csak nem volt rá pénzem.
Legalább pozitív, hogy nem bénultam le, és viszonylag jól vagyok, csak nem emelhetek 2 kg-nál többet és csak itthon birom a takarítást, nagyobb méretekben nem menne, mert itthon is megfájdul mire végzek. Hostess munkát meg azért nem tudok, mert így hiperérzékeny szeretethiányos önértékelés-problémás bipolárisan nem tudok mindig jópofizni még gyógyszerrel sem. Pedig szeretnék tisztességes úton pénzt keresni, másképp képtelen lennék.

Most már 4 éve kénytelen vagyok újra anyáméknál lakni. Pedig 4 évvel ezelőttig volt normális felnőtt életem exemmel, saját otthonnal, kutyával – gyereket nem vállaltunk mert mindketten problémás családból származunk.. az utóbbi években viszont a gyógyszerek lazítottak a gondolkozásomon és akartam gyereket és hittem hogy lehet normális életem. De most már nem tudok párkapcsolatot se kialakítani, mert nem tudok bízni a pasikban. Meg magamban sem.

Bár végülis most is van választásom, nem muszáj anyám “nyakán” élnem: mehetnék a híd alá is …. végülis jön a jó idő… vagy barlangba. Mondjuk akkor már inkább legyalogolhatnék pár hét alatt – vagy nemtom mennyi lenne gyalog a görög vagy spanyol vagy olasz tengerpart, télire meg még délebbre, és inkább ott csövelni hogy ne fagyjak szét – ha már nincs más lehetőség… csak akkor hogyan szednék gyógyszert?..

Lenne ötletetek?

Hullámvölgyben…

Niki1 — Mon, 10 Mar 2014 15:31:58 +0000

Kedves Sorstársak,

4 év után ismét bipoláris depis hullámvölgyben vagyok. Eddig reménykedtem, hogy ha mindent helyrehozok az életemben, még minden jó lesz és talán nem lesz szükségem gyógyszerre.
Mostanra elfogadtam nagy nehezen, hogy tényleg beteg vagyok és sajnos tényleg szednem kell gyógyszert.

Nem sikerült a 4 év alatt újra önálló életet kialakítanom (úgy mint 10 évvel ezelőtt, amikor 6 évig éltem külön háztartásban az exemmel).
Hiába volt munkám az utóbbi pár évben, nem kerestem annyit, hogy albérletbe tudtam volna költözni, így 30 éves fejjel továbbra is kénytelen vagyok anyukámék jószívű segítségére támaszkodni.
Ez nagyon lehúzza az önbecsülésemet, (ami egyébként is padlón van, mert 30 éves fejjel nincs se párom, se gyerekem). Valószínűleg részben emiatt sem tudtam új rendes párkapcsolatot kialakítani többszöri próbálkozásra sem.

Most megint munkát keresek. És továbbra is remélem, hogy képes leszek majd albérletet is megfizetni.
Talán akkor majd ha rendben lesz az önbecsülésem, remélem meg fogok tudni bízni az új páromban.
De van még valami ami visszatart.. éppen a gyógyszer. Mert ettől betegen születhet a gyerek – ha a védekezés ellenére is becsúszna. Erre a kezelőorvosom figyelmeztetett.

Van esetleg valaki, akinek van ötlete, mi lehetne a megoldás erre a problémára?
Hogy gyógyszer szedés mellett nem ajánlatos gyereket szülni – ha esetleg olyan jó párkapcsolatom lenne és úgy döntenénk, vagy ha becsúszna és nem akarnánk elvetetni..?

Én már arra is gondoltam, hogy meddővé tevő műtétet csináltatok, de azt 35 éves kor alatt nem vállalja a nőgyógyász. Mert egyébként sem tartom magam alkalmasnak anyának, bármennyire szeretnék is saját családot. De akkor legalább párom lehetne, és nem kellene azon aggódnom, hogy szegény gyerekem betegen születne és hogy milyen anya lennék…

személyes tapasztalatmegosztás

jazmin2 — Sat, 08 Mar 2014 16:27:19 +0000

Kedves Tagok!

Érdeklődöm, hogy van-e Budapesten olyan közösség, ahol a bipoláris zavarban szenvedők összegyűlnek (akár rendszeresen), hogy megosszák jó tanácsaikat, tapasztalataikat egymással. Nagyon hasznos lenne szerintem.. Sokkal több információt, tanulságot meg tudnánk osztani.

Üdvözlettel:

Jázmin