Kezdjük ott hogy aggódós szorongós, önbizalom hiányos gyerekből szorongó felnőtt lettem de a komolyabb egészségügyi problémáim tíz éve kezdődtek. Állandó hasmenés gyötört, puffadás, rossz közérzet a vizsgálatok nem tudtak semmit bizonyítani. Ezzel élek tíz éve már. Majd öt éve a semmiből egyszercsak szédülni kezdtem szorított a fejem (tenziós fejfájás) és a fülem zúgni kezdett. Kivizsgálás után megint csak nem kaptam diagnózist. Végül ki tudja mitől ez elmúlt, és kisebb megszédülésekkel, enyhe szorongás tüneteivel elvoltam egészen tavaly tavaszig, mikor apukám halála után (idős szívbeteg volt) újra egyre gyakrabban szédültem meg, majd nyáron egy nagyon erős szédüléses roham (nem forgó) után állandósult a tünet. A szédülésem bizonytalanság érzés, lökések a fejben, mintha el akarnék ájulni, lebegésérzés, elszáll az agyam érzés kb. így tudom leírni. Közben erős tenziós fejfájásom lett újra, abroncsos szorítás a halántékomnál, és a fülem újra zúgni, susogni kezdett a pulzusommal egy ütemben. Kivizsgálás, kórház, MRI, gerinc, erek, kardiológia, vérkép, hormonok fülészet, neurológia, otoneurológia nem tudott szervi eltérést kimutatni. Így pszichiáterhez küldtek. Fél éve kezel egy pszichiáter, ill. pszichológus is, de sem diagnózist , sem gyógyszert nem kaptam, mert nem tudják mi a bajom. Szakorvosok (kardiológus, fül-orr-gégész, neurológus, belgyógyász) szintén nem adtak semmit mert szerintük nem vagyok az ő szakterületük. Pánikrohamaim és agorafóbiám alakult ki a tünetek miatt, izzadok, hidegek a végtagjaim, folyamatosan félek, ugrál a vérnyomásom, a pulzusom, nem merek közlekedni, utcára menni. Rettegésben élek, és itthon sem vagyok jól, állandó ájulásérzés, szédülés ágyban fekve is.

Valakinek van hasonló tünete, vagy átment valaki hasonlón? Mit lehetne tenni, nem tudok így élni?

Antidepresszánst nem szeretnék szedni, de nem is írtak fel, pszichiátriai kivizsgálás szerint nem vagyok depressziós, más diagnózist sem kaptam, a pszichiáter és a pszichológus szerint is atipikus szomatikus tüneteim vannak.

Ha valaki tudna segíteni hova fordulhatnék, vagy valakinek valami gyógyszer vagy módszer segített-e ilyenből kilábalni?

A tüneteim állandóak hullámzó erősségűek de soha egy percre sem maradnak abba. Kicsit jobb időszak után újra visszaesés jön.:( El vagyok keseredve még csak 37 éves vagyok.

A történetemet regénybe lehetne foglalni, úgyhogy megpróbálom röviden, tömören megfogalmazni mi vezetett odáig, hogy egy internetes oldalon megosszam magánéleti problémáimat és segítséget kérjek, hogyan másszak ki abból a gödörből, amit saját jóhiszeműségem végett egyre mélyebbre ástam.

Kezdeném a legelején, amikor is idilli képet mutató családban nőttem fel. Mindenem megvolt, viszonylag normálisak volt velem a családom. Úgy gondoltam, ennél többre nincs szükségem. Aztán, ahogy a kamaszkor véget ért, elértem a felnőttkort, akkor kezdett el igazán érdekelni, miért nem lehet nekem véleményem semmiről és miért van előre megtervezve minden lépésem? Ez nem egy lázadó fiatal felnőtt őrjöngése volt, hanem a pillanat, amikor kinyílt a szemem. Pl. otthonról elköltöznöm nem lehetett, el kellett szöknöm 20 évesen!!!!

Aztán külön éltem már a párommal, héba-hóba jóba -rosszba voltam velük. Mert mindig kétszínűsködtek, felhánytorgattak mindent. 3 év kellett, hogy kínomban google-ba beírva “mi van, ha nem szeret az anyám”, jöttem rá kivel pontosabban kikkel állok szemben. Édesanyám, mamámmal karöltve nárcisztikus, személyiségzavaros, lélektipró, terrorizáló emberek.

Mikor kisebb voltam nem tűnt fel, szerintem az évek alatt derült ki, mennyire is akarják az életemet a saját hasznukra fordítva irányítani. Itt nemcsak arról beszélünk kit akartak férjemnek, mit akartak szakmámnak, vagy épp, hogy leadni a keresetem ill. majdani férjem keresetét is, hanem hogy egész nyomorult életemben mindent-mindent elirányítsanak hasznukra váltsanak, persze úgyhogy kifele azt mutatják a világnak minden király, csak jót akarunk a leánynak (nekem), közben csak a saját javaikat hajtják!

Minden egyes nárcisztikus személyiségjegy illik rájuk, a diagnózishoz orvos sem kell… mert több évnyi kínlódás, tapasztalat eredményeképp ezt meg tudom állapítani. Egyébként az érdekes, hogy a legjobban a pénzt sajnálta, ami az én kis jövedelmem volt, gyűjteni akartam, hogy minnél hamarabb kirepülhessek a fészekből és eltartsam magam. Megjegyzem nem az ellen vagyok, hogy egy gyermek -ha rászorulnak szülei- ne segítsen be a kasszába. De itt anyagi gondok nem voltak, inkább nekik kellett volna segíteni, hogy külön mehessek, mert ez volt a vágyam.

A következő fájdalmam, a testvéreimre sem lehet számítani. Egy külön él a saját családjával, világ életében irigy volt rám, hiába nyitottam felé mindig elutasítóan viselkedett. A másik kettő testvérem anyámékkal él, ha akarnának se kereshetnének, de már ők is bizonyítottak, mert a többszöri békülés-háborúzás alatt, megmutatták mennyire ellenségesek velem.

A kisfiamat születése után könyörgések árán nézték meg, az esküvőmre részemről SENKI nem jött el, pedig meg lettek hívva, arra hivatkoztak, hogy nekik nem szimpatikus a párom (aki egyébként szerető férj és csodálatos apa).

Már letiportak a sárga földig, de én újra és újra felálltam. Nem adtam fel. Viszont,most eljutottam egy olyan pontra (na, ezt nem értem miért), hogy NEM érdekel senki és semmi. Szerintem közrejátszhat, hogy párom családjában volt egy konfliktus (távolabbi rokonoknál) és valamilyen úton módon én lettem bűnbak, valamibe belekevertek, ok nélkül és elegem lett. Lassan kezdek érdektelen lenni, csak a kis családommal foglalkozni..

Ám a depresszió nem hagy nyugodni. Egyik pillanatban szárnyalok a boldogságtól, mert itt a férjem és a kisfiam, boldogan élünk aztán beugrik, hogy mennyire lesz** /bocsánat/ a régi családom anyámék. Emellett mivel itthon vagyok gyesen kisgyerekkel nehéz kikapcsolódni. Nincsenek barátaim, senki a férjemen anyósomékon kívül, akivel beszélgethetnék.

Már nem tudok többször békülésért szaladgálni anyámékhoz, annyiszor pofára ejtettek, nem tudok már bocsánatot kérni, azért amit el sem követtem. A lényege a történetnek, hogy azért nem keresnek, mert nem azt tettem és teszem amit ők akarnak. De könyörgöm, a kis családommal boldogan élek. Nem ez a célja egy szülőnek, hogy boldog legyen a gyermeke?!

Szóval nem tudom milyen “stádiumban vagyok”. De az biztos, hogy amikor előjönnek ezek a heves síró rohamok, öngyilkosság fordul meg a fejemben…bár a belső hang megállít, mert van kiért élnem. De mi van, ha egyszer csak megbolondulok és olyat teszek, amit nem kellene…

Mit tegyek, hogy ne álmodjak velük minden egyes éjszaka, hogy ne legyenek sírógörcseim, hogy ne sóvárogjak olyanok után, akik simán elvannak nélkülem?! Miért vagyok ilyen jóhiszemű, naív kisgyerek 24 évesen? Mindenki felé tartottam a reményt, de már nem. Érdektelen lettem. De hogyan ne terjesszem ki ezt az érzést mindenre már az életemre is??

Ami még bánt, hogy a “tökéletes énképem” romokban hever. Régen maximalista voltam. Örömömet leltem a táncban, a tanulásban. Már hiába próbálkozom, rossz emlékeket fűztem a táncos hobbimhoz (anyámék szedték az óradíjat a tánc óráimon ill. figyelték kivel mit beszélek kivel ismerkedek stb ott is terrorizáltak mindenbe belekötöttek) pl. 2 órán keresztül taglalták, ha tánc közben nem úgy dobtam a hajam, ahogy szeretnék…durva mi? Szóval ebből kifolyólag semmilyen mozgásba egyedül nem tudok belekezdeni, pedig érzem, hogy szükségem lenne rá, mert stresszevéssel 30 kg-ot híztam!!!! Tanulni szoktam itthon ahogy van időm, azzal nincs probléma. De ha elkezdek táncolni, aznap tuti kiborulok!

Ez a gondom bajom. Bocsánat, kicsit hosszú lett, de így is tudnék még mesélni……

Kérek mindenkit, aki tud segítsen, hogy felejtsek, hogy lábaljak ki ebből, mert az egészségemre is rá fog menni. Nem akarom feladni, nem akarok már ilyen elkeseredett lenni, mikor itt van a kis családom,akikért érdemes élni…

Előre is köszönöm!!