Amikor megismerkedtünk elképesztő sebességgel szeretett belém. Zavarba ejtő volt az a leplezetlen rajongás amit az első hetekben mutatott, olyanokat mondott hogy én vagyok a legjobb ember a földön. Boldog voltam hogy megtaláltam a lelki társam, mintha a gondolataimban olvasott volna. Most utólag azt érzem hogy talán inkább rajongott mintsem szeretett.

.

Elmesélte a korábbi kapcsolatait, amik arról szóltak hogy minden korábbi pasija bántotta és kihasználta őt, és hogy én mennyire más vagyok. Nagyon haragudtam a korábbi kapcsolataira, nem értettem hogy ki képes bántani egy ilyen angyalt.

Pár hét ismeretség után volt hogy a legapróbb vélemény különbségen összeveszett velem, nagyon meglepett hogy számomra láthatatlan apróságok miatt milyen haragot és frusztrációt érzett.

Ahogyan az az intenzitás amivel elkezdett szeretni eltúlzott volt, a haragja is irracionális méretet öltött. Azt tapasztaltam hogy soha nem tudott semleges lenni(halandónak látni), angyalként vagy démonként tekintett rám.

Amikor először szakított velem(fél év után) nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez. Azt mondta hagyjam, mire én felálltam és elindultam erre elkezdett sírni hogy elhagyom őt. Én nem értetem hogy miért érezte azt hogy én hagyom el őt, holott Ő szakított velem. Későbbi szakításoknál is bevallotta hogy azt érezte hogy én hagytam el őt.

Miután mégis együtt maradtunk bocsánatot kért(valamennyire) és próbált nagyon a kedvemben járni.

Volt olyan hogy egy nap alatt fordult át benne minden és a jó kapcsolatból hirtelen pokoli lett a számára.

Veszekedések során gyakran vádolt játszmázással és a legapróbb sérelemre is nagy erővel vágott vissza.

Szerintem a szakítással való fenyegetőzéssel inkább ő játszmázott.

Azzal vádolt hogy szeretőm van. Ennek ellenére később ő kacsintott a hipergámia felé.

Néha kiürült a tekintete, máskor a halálról beszélt és arról hogy nem jó élnie.

Amit egyik nap kedvelt bennem, másnap vissza tetszést keltett benne.

A szüleivel a kapcsolata katasztrofális.

Ha megtetszett neki egy politikai eszme ahhoz hihetetlen intenzitással kötődött.

Egyik pillanatról a másikra hozott olyan döntéseket amiken mások akár heteket gondolkodnak. Fél óra alatt fogadott örökbe egy macskát.

Többször volt hogy megbeszéltük: egy időt külön leszünk. Ilyenkor is keresett. Olyan furcsa érzés volt ez, mintha egyik kezével ellökött volna a másikkal pedig magához ölelt.

Kitalálta hogy számára nem pálya a monogámia Pár hónapja úgy össze vesztünk mint még soha. Letiltott a nagy közösségi oldalról, de előtte még olyan szitokáradatot zúdított rám hogy csak pislogtam. Azóta semmit sem beszéltünk.

Nem tudom hogy mindezek a tünetek utalhatnak e borderline-ra. Ami ellent mond számomra a borderline zavarnak ebben az esetben az az hogy megszakította velem a kapcsolatot. Eddig mindig azt olvastam a neten hogy a borderline attól fél hogy elhagyják éppen ezért furcsa hogy letiltott. Azt mondta soha többé nem akar hallani rólam, bár már korábban is mondta azt hogy soha nem leszünk újra egy pár, aztán mégis újra együtt voltunk.

Nagyon sajnálom hogy így alakult, szerettem őt, és bánt hogy minden jó szándékom ellenére ennyire gyűlöl.

Tudom hogy nem lehet egzakt diagnózist felállítani de mit gondoltok, a fentiek tükrében lehet hogy a volt párom borderline? Sokat jelentene a tovább lépésben és a történtek feldolgozásában ha tisztábban látnám hogy mekkora a saját felelősségem.

Köszönöm válaszaitok!

Az én történetem kicsit más, mint az itt jelenlevők többsége, hiszen az enyémnek két szenvedő alanya van, a párom és én. Már kicsivel több, mint 5. éve vagyunk együtt hol jól, hol rosszul, hol pokolian.

Igyekszem mindenben támogatni, segíteni, terelgetni… amolyan pótmama módjára. Tudom, hogy sajnos azoknak az embereknek, akik ebben a betegségben szenvednek nem éppen arra van szükségük, hogy valaki istápolja őket, de igyekszem stabil érzelmi környezetet teremteni, de nem megy. Elég egy szó, amitől eszébe jut egy rossz emlék, egy késés, egy apró meglepetés, és olyan heves érzelmi kitörések, hangulatváltozások és hullámvölgyek törnek felszínre, mintha csak egy skizofrén, vagy bipoláris lenne a párom.

Aztán a vitákat, valamint az irántam (és maga iránt) érzett gyűlöletét felváltja a feltétel nélküli szeretet, a teljes odaadás és ragaszkodás, amelyben érződik a megbánása, amiért azt teszi velem, amit. Ilyenkor elkezd tisztelni, amiért én mindennek ellenére fél évtizede mellette vagyok és újra visszaáll az egészséges felnőtt kapcsolat, megszűnik a gyerekes viselkedés.

Azonban ha így folytatjuk, ebbe egy idő után mentálisan én is beleroppanok. Mikor szükségem lenne egy támaszra, valakire, aki átsegít a mindennapi nehézségeken, van, hogy csak egy felnőtt testbe bújt gyereket találok, akit el kell lássak és istápolnom kell kicsiny lelkét, hogy ne törjön össze a mindennapok súlya alatt, vagy egy olyan emberrel találom szembe magam, aki teljes szívből gyűlöl, mert eszébe jutott valami évekkel ezelőtti sérelme, amiért nem a helyére raktam a poharam, vagy 2 perccel később értem haza, mert nem jött a vonat.

Azonban mindezek ellenére talán a legszörnyűbb azt látni, hogy az illető, akit én teljes szívemből szeretek, szenved önmagától, mégse látja be, hogy problémája van, vagy ha mégis, a “járjunk vele szakemberhez” lendülete – épp a heves önmagával vívott harc miatt – pár hétnél nem tart tovább. Így sajnos nem sok kiutat látok az ördögi körből, azonban amíg ez így marad, nem sikerül jobb belátásra bírjam, marad a párkapcsolatom a Borderline-nal.

Ha esetleg bárkinek, bármi tanácsa, segítő ötlete támadna, hogyan tudnék segíteni a számomra legfontosabb embernek, kérem ne tartsa magában!

Üdv. Cseresznye

Szeretnék segíteni Nektek a történetemmel. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy most felkeressek egy ilyen közösséget, mert most jól vagyok. De mégis Hozzátok tartozom, Csak Ti tudjátok mi van igazán bennem. Gondolom valami ilyesmi húzott most ide.

Szóval a történetem (vigyázat hosszú lesz, de szükséges leírnom, hogy értsetek):

29 éves leszek egy hónap múlva, elvileg ez a “betegség” a nőknél elmúlik 30 fölött. Majd meglátom bő egy év múlva…

16 éves voltam, mikor először pszichiáterhez vitt az Édesanyám. Depresszív voltam és bántottam magam: ollóval kivágtam apró darabokat magamból, majd eldörzsöltem, ütöttem magam, vertem a fejem a falba (dührohamok alkalmával), de akkoriban a leggyakoribb az volt, hogy addig kapartam a karom, lábam, (volt hogy az arcom), hogy lejött a felső hámréteg és levedzett, majd bevarasodott. Van pár sebhely rajtam, ami megmaradt a mai napig. Az első önbántalmazásom kb 11-12 éves koromban történt. A nevelőapánk épp leszidott és nem mertem kiállni magamért. Miközben beszélt hozzám, lekapartam a bal kézfejemről a bőrt és egy óriási nagy vastag seb lett a kezemen. Nem is értem miért nem tűnt fel Anyukámnak ez. Pedig gyógypedagógus, ért a gyermeki lélekhez.

Először kétféle gyógyszert kaptam 16 évesen, mert depressziós vagyok. Ez volt a diagnózis, semmi borderline. Nem hatottak. Nem tudom mik voltak, de mindig ásítoztam tőlük. Ezért később Anyukám elvitt egy pszichológushoz, aki segített. Iskolát váltottam, majd ez a radikális változás az életemben teljesen kihúzott ebből az állapotból. Kb egy évig küzdöttem ezzel akkoriban.

Gimnázium után egyetem, alapképzés, majd mesterképzés, meglett 2 diplomám. Semmi bajom nem volt 26 éves koromig. Egyetem után Budapestről el kellett költöznöm messzire, mert csak vidéken kaptam munkát szakmában. Hátrahagytam a családomat, szerelmemet. Egyedül voltam nagyon. Megalázó volt a munkahelyemen. Bár középvezetőként dolgoztam, emellett mindenki csak egy kislánynak kezelt, ahhoz képest, hogy jól értettem a szakmámhoz, és szerintem jó munkát végeztem, sokszor kaptam a fejemhez azt, hogy “Maga nem tud semmit se!”. A lakótársaimmal (akik munkatársaim voltak, sőt volt egyetemi csoporttársaim, én ajánlottam be őket erre a munkahelyre) sem jöttem ki, nagyon kiközösítettek, sokszor éreztem magam magányosnak, egyedül. Pár hónap múlva elkezdődött a pokol az életemben. Először is, volt egy autóbalesetem. Totálkárosra tört az autóm, amit kb akkor egy hete vettem és egész életemben arról álmodoztam, hogy lesz egy kocsim, mert imádom őket. Kukába lehetett dobni a kocsit. Innentől visszakerültem Budapestre, mert nem tudtam lelkileg feldolgozni az eseményt ott (pánikrohamok törtek rám a munkahelyen), akkor sem, ha fizikailag semmi bajom nem lett csodával határos módon.

A másik dolog, ami súlyosbította az állapotom, hogy a párom családja egyre elutasítóbban kezdett velem viselkedni, de nagyon feltűnően. A szerelmemnek van egy testvére, az ő párját maradéktalanul elfogadták, míg engem nem. Mintha a pofámba is kenné, hogy mennyire senki vagyok

Innentől kezdve újra elkezdtem bántalmazni magam. Most csak a verés maradt. Lelkileg kínlódtam, kicsinek, szerencsétlennek, vesztesnek, senkinek éreztem magam a nap 24 órájában. De ezt minden erőmmel leplezni próbáltam. Mikor nagyon fájt belül, mikor úgy éreztem elutasítanak, ököllel vagy valami kemény tárggyal szétvertem a combjaimat (elhagyatottság sémám a legerősebb, ha ezt megpiszkálják, nagyon intenzív és túlzott érzelmi reakciókat vált ki nálam a mai napig- de kontroll alatt tartom már!). Úgy néztek ki a lábaim ilyenkor egy hétig, mint valami rothadó zombivégtagok. Csupa zúzódás.

Anyukám, testvérem és a párom is mondta, hogy segítségre van szükségem, de tiltakoztam. Ez kb 7 hónapig tartott. Mert akkor jött egy totális pszichózis és kiborulás. A párom elutazott kb 2 hétre külföldre a családjával és én úgy éreztem, soha többé nem fogom látni, meghal, eltűnik. Mint a kisbabáknál a szeparációs szorongás az anyukájával kapcsolatban, mikor kimegy a szobából = anya nem létezik többé.

Azon az éjszakán sok mindent csináltam, de alig emlékszem valamire. Csak a szerelmem elbeszéléséből. De azt tudom, hogy pánikrohamom volt, hogy sírtam, és halálos rettegést éreztem, sokszor éreztem, hogy elvesztem a józan eszem. Elvileg totál kifordultam magamból, mintha nem is én lennék. Innentől kezdve a párom családja nem akart látni. Mert ők ilyennel még nem találkoztak, nem tudnak és nem akarnak mit kezdeni ezzel, az állapotommal. Nem engem nem fogadnak el, hanem a betegségemet. Ami pedig ÉN vagyok ENGEM utasítottak el. Nem láttam őket azóta se, majdnem másfél éve…

Ekkor elkezdtem járni egyéni terápiára. Itt kaptam meg a diagnózist, hogy borderline személyiségzavarom van. Mikor hazaértem, elolvastam a neten, hogy mi ez, és elkezdtem zokogni, mert annyira rólam szólt az egész és annyira nem akartam ilyen lenni…

5 hónapig jártam heti egy alkalommal terápiára, gyógyszereket szedtem, amik nem hatottak semmit, KOMOLYAN SEMMIT! (Depakine és Atarax). Egy évvel a balesetem után munkába menet annyira szarnak éreztem ezt az életet, hogy nem akartam folytatni. Azon gondolkoztam, hogy most ugorjak-e egy kocsi elé, vagy később, a munkahelyemen a mosdóban bevegyem-e az összes gyógyszerem. Nagyon megijesztett ez a gondolat, és ekkor felhívott Anyukám. Nagyon elkezdtem sírni és elmondtam milyen gondolataim vannak és hogy félek, mert nagyon erős késztetést érzek. Gyorsan beszélt egyik munkatársammal, akit jól ismert, és ő megfogott és hazavitt. Ezután már nem mentem többet dolgozni.

És itt kezdődött el az új életem. Mert megtaláltam azt a helyet, ahol segíteni tudtak. Felvételt nyertem egy olyan intézménybe, ahol nem tömnek gyógyszerekkel, sőt segítenek a leszokásban is akinek kell. 6 hónapig jártam intenzíven reggeltől estig minden hétköznap és volt hogy hétvégén is a terápiára és a végén megjavultam. Nem fáj az élet. Tudom kezelni, újra kezdtem megkedvelni magam. Még nem mondom, hogy szeretem, de kedvelem magam, és törődöm magammal. Nem sorolom magam utolsó helyre, az én igényeim igenis ugyanolyan fontosak mint bárki másé. Az én problémám, örömöm, fájdalmam, kételyem, boldogságom, szóval az érzéseim ugyanolyan fontosak, ÉN ugyanolyan fontos vagyok, mint bárki más ezen a világon.

Nagyon jó közösségbe kerültem abban a fél évben, nagyon jó embereket ismertem meg, igaz barátokat is szereztem. Az önbántalmazásom az első hónapban abbamaradt, a pánikrohamok kb 3 hónap alatt elmúltak. az utolsó hónapokban pedig már e bántó tünetek nélkül tudtam fókuszálni arra,hogy magamon dolgozzak, hogy egész emberként kerüljek vissza a kinti világba. Bevallom, kicsit antiszociális voltam az elején kint, és “honvágyam volt”, de ez szép lassan eltűnt és azóta is jól vagyok. Aki pedig nem fogad el, az nem érdemli meg, hogy ismerjen engem. Mert aki tényleg ismer engem, az szeret is. Még nem volt olyan ember, aki engem ismert, ismerte a személyiségemet és nem szeretett. Mert jó ember vagyok, csak küzdök valamivel, ami nekem sem szórakozás, nem jókedvemből, vagy mások bántásának élvezetéből vagyok olyan, amilyen, mikor rosszul vagyok. (Ez ma nagyon. de nagyon ritka és nem olyan heves).

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetem! Remélem, legalább 1 ember lesz, akinek segítek vele.

Mert nincs megalázóbb annál mint egy szerelmes fiú, és egy lány aki csak barátságot ajánl neki… BA**D MEG A BARÁTSÁGODAT!

Történetem augusztusban kezdődött: gólyatábor, korábbi ürességből és kitaszítottságból hirtelen új embereket ismertem meg. Megismertem egy lányt, akivel nagyon jól kijöttem, annyit nevetett rajtam mint évek óta senki és neki senkije nem volt rajtam kívül az Egyetemről… senkivel sem jött ki jól, csak velem, de velem nagyon is.

Csupán két gond van: 1. én border vok, 2. neki van fiújaXD

1 hét ismertség után intenzív fájdalmak törtek rám, mindig ez történik ha rám tapad valaki. Utána kénytelen voltam kerülni őt, ő ment vonattal, én direkt busszal mentem h ne találkozzunk. Letiltottam facebookról (pedig még be sem jelöltXD) stb.

3 naponta beszéltem vele, nem bírtam többet. Három naponta mindig kikészültem tőle… szarul voltam és rohadtul nem értettem miért érzek ilyen érzelmeket. Szerettem-e őt? Ezt nem tudom! voltak pillanatok h szerelmet éreztem, volt mikor intenzív féltékenységet, fizikai fájdalommal vegyülve, és volt mikor kifejezett taszítást. De nálam ez  mindig így megy…

Szeptember végére végre lekopott rólam! Kicsit fellélegeztem h már nem akar minden nap beszélgetni és h beletörődik h nem mellette ülök órákon! Három naponta persze továbbra is beszéltünk…

Ez így ment egész decemberig, amikor is szakító félben lett a barátjával. Iszonyúan ki volt készülve, öngyilkos gondolatai voltak és látszott rajta h komolyan szenved. Beszélgettem vele, többet mint korábban és hagytam h rám tapadjon!

Napi 3 levelet írt nekem, sokszor felhívott, becézgetett kicsiK-nak hívott (K- a nevemből jön). Rengetegszer mondta h aznap rólam álmodott. Ilyen álmai voltak: „Álmomban egy csillagvizsgálóban feküdtünk egy ágyon és néztünk egy hullócsillagot. A hullócsillag nagyon lassan ment és minden olyan gyönyörű volt ott veled!” „Álmomban megbetegedtem és nálatok aludtam… másnap te gondoztál és ügyeltél rá, hogy meggyógyuljak. Annyira szeretem benned, hogy mindig törődsz velem, kicsiK-ám!”

Felírta a nevem az otthoni asztalára, a szobájába több tárgyat is kirakott ami rám emlékeztette. Na meg megkért h küldjek neki egy képet telefonjára, valamit amiről mindig eszébe jutnék. (ÉN a Holdról küldtem neki egy képet…)

„Néha úgy érzem e világon senki nem ért meg engem, csak Te” „Nagyon félek a Németországi utamtól, mivel Te nem leszel ott!” és még sok más nyálas duma amit mind beadagolt nekem!

És én mindeközben folyton és folyton rosszul lettem. Egyre rosszabbul: Fuldokoltam, reaktív pszichózist éltem át, teljesen átmentem aszexuálisba, és egyre jobban taszított engem! De idő közben küzdöttem magammal, nem akartam lerázni mert korábban már több lánnyal is ugyanezt éreztem és rohadtul nem megoldás ha lerázom! Szóval hagytam had tapadjon rám, válaszoltam neki, de kevesebb levelet mint ő és nem írtam neki ilyen kötődős, szeretős leveleket.

Asszem nagyon féltem tőle! És tudtam, hogy idő közben ő továbbra is jár a fiújával, sokat veszekednek stb… de járnak!

Féltékenység időnként nagyon belém vágott, fájt, fájt, fájt!

Fájdalom tombol benned, majd jön egy reaktív pszichó és lekapcsol az agyadXD vicces.

Aztán márciusban ő elment Németországba az apjához (elmenekült a fiúja elől), és csökkent a lelkesedése, már nem írt nekem annyi levelet és nem tapadt rám úgy….

Ő azóta állítja h én beképzeltem h rámhajtott, de számomra ez teljesen egyértelműen ráhajtás volt. Vagy talán tévedek? Ti hogyan értékelnétek ezt ha egy másik nemű egyén ennyire rátok tapadna? meg a szövegek amiket írt…

Köszönöm bárki segítségét,nyusz.

Ha fájt, a vihar szilárdan hulló esőcseppjeiben, megpróbált napsugarat hinteni szomorú bolygójának felszínére, védtelen hideg egyedüllétében megölelte magát. Úgy érezte, a szeretet képes átmenetet képezni a boldog napsütés tavaszi árnyékába beszűrődő napsugarak törékeny alkata, és a rezignált viselkedésében létrejött felhők boldogtalan égboltja között. Ekkor érkezik meg a természet egyik legkedvesebb letéteményese, ritkaságában szépséges szivárvány. A naplót olvasgató teremtmény számára a magány társtalan világában képtelen volt megpillantani  a szivárvány létrejöttébe torkolló szeretet életét… Elhatározta, hogy aki feloldotta benne valamennyi hétig a félelem szinte múlhatatlan zűrzavarát, óvatos lépteiben odamegy Hozzá, s egyszerű őszinteségében meg fogja Őt ölelni. Hangulatának ártatlan érintéseivel, a bizonytalanságban félő corpusában a karjaiban szeretne megbújni néhány picinyke perc megszületéséig, mikor a szivárvány kiszínezheti az üres, fehér lapot, kitöltheti a végtelen űrt.

tisztelettel, nyusz.

Nekem tíz éve, 2004-ben jelentkeztek az első súlyosabb tünetek. Akkor voltam 15 éves. Vittek orvosokhoz, kértem segítséget, de nem vettek komolyan. Fiatal vagyok, majd kinövöm. Nagyon nehéz mindezt egy rövidebb írásban összefoglalni. Ezért vettem a bátorságot, és blogírásba kezdtem a betegségemről… ott majd bejegyzésenként végig fogok vezetni mindent, ami ezzel kapcsolatban történt/történik velem. Bízom abban, hogy esetleg ezzel majd másoknak is segítséget nyújthatok a későbbiekben. Ha gondoljátok…
http://borderlineszindroma.blogspot.hu/