Összegezve ismét van valami, ami ellen küzdhetek és ez talán az egyik legborzasztóbb dolog az életben. Az érzés, mikor tudod, hogy veszélyben van az életed és a saját testeddel állsz szemben.

Köszönöm Mindenkinek aki elolvasta! (hosszúra sikeredett…)

Ebbol tanultam, fontos a vitamin mert nem tudsz annyi gyumolcsot megenni hogy eleg legyen… es en pont azt nem ettem amibe sok vas van; HUST! NEM KIVANTAM CSAK A GYUMOLCS MEG TEJTERMEKET.:-) ENNYIT nem harcoltam onmagammal s az erzeseimmel mint terhessegem alatt. Minden heten valami mas mas erzest produkalt a terhessegem, alighogy megszoktam hogy mikor a hatamon fekszem nem kapok levegot meg rossz kozerzet kerget….kovetkezo nap a gyomrombol jovo rosszuletek kergettek s azzal viaskodtam hogy gyozzem le es emberi modon eljem at azt a napot is.. MIKOR korhazba befekudtem es a csaszarra elokeszitettek…megallt a fold mozgasa a szamomra. SOHA nem voltam korhazba, SOHA nem kaptam perfuziot, SOHA nem kaptam beontest, SOHA nem volt kateterem, SOHA nem kellett playboy nyuszi tipusban meztelenkednem es foleg ennyi ember elott nem. UGY mentem ezeken keresztul mint egy zombi, csak sodrodtam az arral, magam mogott hagyva a felelmet, fajdalmat, szegyenerzetet…….. mint egy szellem, kivulolalokent figyeltem onmagam:-(

A zsibaszto beadasakor a hatgerincbe nem tudtam ellazulni, amint ereztem a tu szurasat oszeszoritottam a labujaimat s maris eszrevette az orvos……de aztan 4-szerre ellazultam…..allitolag adtak valami lazzito inekciot. AZTAN CSAK AZT EREZTEM HOGY NYUZZAK, RANGASSAK A HASAM….ES NEMSOKARA MUTATTAK A BABAT AMI ENGEM TELJESEN HIDEGEN HAGYOTT OLYAN KABULT VOLTAM. Megijesztett ez a nemtorodom erzes, megijedtem hogy nem fogom tudni szeretni a gyermekem, amugy egesz 9 honap alatt ettol feltem. MIKOR  a labadozoba vittek kicsordult egy konnycsepp szemembol….hogy miert nem erzek szeretetet gyermekem irant, aztan felvittek a szuleszeti szobaba….es jottek reggelig a mehosszehuzodo fajdalmak…egyik a masik utan.

AZTAN REGGEL LETT ES EN MAGAM EGYEDUL LABRA ALLTAM ES ELMENTEM MEGNEZTEM A GYEREKEM ES MEGNYUGODTAM MERT EREZTEM A SZERETETET IRANTA AMINT MEGERINTETTEM PUHA ARCOCSKAJAT, AMINT MEGFOGTAM TOREKENY KIS KEZECSKEJET.. .ELONTOTT EGY MELEG ERZES……..A SZERETET ERZESE:-) ES turtem erte a sok inekciot es perfuziot…es vartam  az orakat mikor hoztak a gyerekem hogy etessem meg. MOST MAR TUDOM HOGY O ADOTT EROT NEKEM A MUTET UTANI LABADOZASHOZ, MERT OTT VOLT VELEM ES IGY NEM VOLTAM EGYEDUL. KERDIK milyen erzes ANYANAK lenni, erre azt valaszolom FAJDALMAS:-)……mert ha sir a gorcsoktol olyan hihetetlenul faj nekem is az….ugy szenvedek ha o szenved…..es olyan dobbenetes ez a vad erzes mi olyan termeszetesen es megis olyan vadul tor ram.

UGY ERZEM HA VALAMI BAJA ESNE EN BELE HALNEK A FAJDALOMBA! .MILLIO ANYAK  e nagy vilagba… kik beteg gyerekukert sirnak vagy kik elvesztettek gyerekuket most ertem es erzem at igazan fajdalmukat…… te jo eg, hogy szenvedtek……milyen fajdalomba roskadtak bele.:-( NEM tudom meg mit hoz szamomra ez az uj szerep… az anya szerep…. mert idaig VEGYES ERZESEKKEL VAN TELE SZIVEM. FANTASZTIKUS dolog anyava valni, a vilag legcsodalatosabb csodai koze tartozik elolenyt, kisembert vilagra hozni … s abbol olyan embert nevelni hogy az barmikor merjen tukorbe nezni mert tudni fogja ot ugy neveltek fel hogy EMBER MARADT A TALPAN MINDEN KORULMENYEK KOZT.

Meg is kellett szülni, mert ugye a halott magzatnak ki kell kerülni a szervezetemből. 5 napig volt bennem halottan. 5 napig vajudtam. 5 napig tágitottak, pálcikákat, hormontabletákat tolva belém de számomra a fizikai fájdalmak legje a burokrepesztés volt, mert mindezt alig nyitott 23 hetes méhszálynál csinálták. Azt hittem, ott pusztulok bele. Megszültem. Nem néztem meg. Nem voltam rá képes. Szégyenlem, hogy nem volt erőm hozzá, de tudom, hogy az a kép örökre itt lebegne a szemeim előtt és ezt nem birtam volna, kisfiú volt. Benjaminnak neveztük el. Nem tudom mi fájt jobban, hogy megkínoztak fizikailag a nőgyógyászaton, vagy hogy elvesztettem Benjamint- de ott akkor valami öszetört bennem, máig sem forrt össze.

DE..Most október 8.-án egészséges kislánynak adtam életet akit Yasminnak neveztünk el (azért igy, mert a párom nem magyar). Császár volt, most az ég világon semmit nem éreztem. Az élet talán kompenzálni akarta…

Néztem a kis emberke-kezdeményt a monitoron – az orvosom éppen akkor állapította meg a várandósságot – és elállt a szavam… „Nem ezt várta?” – kérdezte az idős doktor. „De, csak nem tudtam, hogy ilyen hirtelen… még semmi anyai ösztön nincs bennem…” – nyögtem ki felettébb intelligensen. Átölelt, és azt mondta: „Megjön az kislányom, idővel megjön az.” Igaza lett.
Hogy miért így kezdem a történetet? Számos olvasói levelet, internetes hozzászólást olvastam, természetes szülés – császármetszés – szoptatás témakörben. Elszomorít, hogy sokan úgy gondolják, a „császár” után nincs szeretet, nincs kötődés, nincs anyatej, a műtétet csak „el lehet szenvedni”, utána a szinte szükségszerű lelki traumát „fel kell dolgozni”. Különösen az dühít, hogy nemcsak az önjelölt próféták, hanem „valódi” szakértők, orvosok is gyakorta ezt az álláspontot képviselik és hirdetik, fölösleges és alaptalan pánikot keltve. Ezeket olvasva úgy érzem, sok leendő anyuka megijed, eleve szorongással áll neki a várandósságnak. Történetemmel – amely Debrecenben játszódik – szeretnék egy picit reményt, ellenpéldát mutatni, hisz nálunk minden jól alakult.
Majdnem eseménytelen várandósság volt. Viszonylag későn lett felfedezve, mivel a tablettaszünet után rögtön összejött, és se hányinger, se megutált-megkívánt étel, se más kellemetlen mellékhatás nem jelezte. Mire megláttam a monitoron a kis emberkét, már túl is voltam az első trimeszteren.
Az első történést az AFP eredményem jelentette, ugyanis nem lett túl jó. Mint utólag kiderült, egy héttel fejlettebb volt a baba, mint ahogy a naptár szerint számított. Amikor az erről szóló papírt megkaptam, már éreztem a kis “mocorgásokat”. Párommal végigizgultunk egy lepény- és magzatvízvizsgálatot, és a kényszerű fekvés alatt folyamatosan beszéltünk a picurhoz, hogy „kapaszkodj, rendesen, kapaszkodj!”. Kapaszkodott… Én pedig megkaptam az első adagot a doktor úr szerint megjövő anyai ösztönből.
Könnyű és vidám második trimeszter, jött és ment. Annyira nem éreztem magam nehézkesnek, hogy leginkább akkor vettem csak észre állapotomat, amikor a munkahelyen a csupa-tükör mosdóba belépve egy pocakos nő nézett velem szembe. A picur egyre inkább érezhetően mocorgott, amit a férjemmel nagyon-nagyon élveztünk. Kedvenc gyümölcseimet ettem, kedvenc zenéinket hallgattuk a pocaklakónak, hogy világra jövetele után már „ismerős” dolgokkal találkozzon. (Megjegyzem, eddig minden bejött!)
A 32. héten – pont az ultrahangvizsgálat előtt – volt egy furcsa éjszakám. Nagyon fájt a mellkasom, nem tudtam aludni. Az ultrahangon mindent rendben találtak, azt tippeltem, biztos csak akkor fordult be a baba… Pár nap múlva a különös éjszaka megismétlődött, ezért másnap nem mentem be dolgozni. Aznap reggel meglepetés ért, úgy tapasztaltam, nem tudom kezelni a számítógépet és a telefont (informatikus vagyok, ennek ellenére nem találtam meg a betűket, sőt 20 percig kerestem a bekapcsológombot) és nem értem meg az írott szöveget… Ezt meg – így utólag teljesen logikátlannak tűnik – a kialvatlanság rovására fogtam. Ez a nap végül jobb híján alvással telt, viszont másnap reggel a kolleganőknek már nem tetszett az ábrázatom – magának nehezebben veszi észre az ember a változást – így azonnali hatállyal átzavartak a klinkára. Jól tették…
Az ambulancián elmeséltem a tüneteimet, ahol azt először túlzásnak gondolták, mire a férjem szerint meglehetősen vehemensen bizonygattam igazamat, de erre én már nem emlékszem. Kiderült, hogy jócskán van fehérje a vizeletemben, és 190-es a vérnyomásom is, úgyhogy irány a szülőszoba. (Ezt kicsit furcsállottam, mert nekem agybajom van, nem szülni jöttem, de ha oda küldtek, hát jól van, ott még úgyse jártam…)
A szülőszobán aztán megtudtam, hogy nemcsak terhességi toxémiám, hanem HELLP szindrómám is van, és 2-3 nap múlva mindkettőnk érdekében császármetszéssel világra kell hozni a babát. Az egészben az a legfurcsább, hogy a toxémia tüneteiről olvastam, de azokat nem igazán produkáltam. Se hányingerem nem volt, se csillagokat nem láttam, nem volt jelentős a vizesedésem, a vérnyomásommal se voltam „rosszul”, a fehérjevizelést meg ugye otthon senki nem tudja leellenőrizni. Kaptam szteroidot, hogy a baba tüdeje érjen (és rácsodálkoztam, amikor az épp benn levő orvos elmesélte, hogy ettől hangyák fognak mászkálni „odalenn”). Unaloműzőnek néztem a CTG által kirajzolt görbéket, és a tizenötödik orvosnak is (mert nagyon vigyáztak rám, félóránként jött egy-két új „látogatóm”) is elmeséltem, hogy az értékeim dacára köszönöm, jól érzem magam, és nem, az elmúlt félóra óta sincs gyógyszerérzékenységem. Közben adtak gyógyszereket, injekciókat, vettek vért, egy csomó mindent megvizsgáltak, én pedig ezt (talán a vérnyomásomnak köszönhetően) mindenki számára meglepő módon békésen, és derűsen viseltem.
Dél után nem sokkal valami nem lehetett rendben, mert a 2-3 napból hirtelen „ma délután el kell végezni a műtétet” lett… Innentől felgyorsultak az események, bemutatkozott az a két orvos, aki a műtétet fogja végezni, megkérdezték, akarok-e epidurált, amire azt feleltem, hogy ők az orvosok, döntsék el mi jó nekem, én most egyébként se tudok gondolkodni. Megkérdezték a vércsoportomat, és a biztonság kedvéért berendeltek pár zacskó vért, amire azért eszembe jutott, hogy esetleg most rosszul vagyok, de nem zavart. Borotváltak, megkérdezték, akarok-e beöntést (oda bíztam, erre nem adtak, de az is lehet, hogy nem volt rá idő), berakták a katétert és gurultunk. A műtőssegéd megpróbálta oldani a helyzet komolyságát kicsit, de az egyébként kedves poénját csak ébredés után tudtam értékelni. Átkerültem a műtőasztalra, ahol rögtön nagyon, de nagyon biztonságban éreztem magam, letakartak, aztán pillanatokon belül aludtam…
Még aznap este az intenzíven ébredtem. A nővérke kedvesen üdvözölt, és megnyugtatott, hogy minden rendben van. Félóránkénti vérnyomásmérés, csöpögő infúzió, a hasamon meg egy ragasztás, alatta kapcsokkal. Nem fájt. Másnap reggel megszabadulhattam a katétertől, megehettem egy üres zsemlét teával, sőt, még az erkélyen a gyönyörű március végi napsütést is volt alkalmam élvezni. Nem esett nehezemre a mozgás, ha leesett valamim, lehajoltam érte, és este hosszasan és egyedül zuhanyoztam.
Délután bejött a férjem, és végre láthattam a pici Gabi babát. Erősködtek, hogy tolószékben menjek, úgyhogy azzal mentünk (egy emelettel lentebb és a folyosó másik végén volt a „PIC”, vagyis a koraszülött intenzív) pedig egyedül is ment volna. A pici inkubátorban volt, puha plédekből épített helyes kis „fészekben” (az anyaméh biztonságát szimulálva) nagyon sovány volt, lógott rajta a bőr, egyik kezében infúzió, egyik lábán légzésfigyelő, másikon vérnyomásmérő, orrában tubus. Az utolsó héten már csak visszafelé fejlődött bennem (valószínűleg az első nem alvós éjszakától) így kisfiunk a 32 hét + 6 napra 1250 grammal látta meg a napvilágot. Közvetlen megszületésekor a férjemnek ijesztő lehetett látni, ahogy végig se érte az őt kiemelő orvos kezét, de tőle az őt váró neonatológus doktonő gondoskodó karjaiba került, aki rögtön megvizsgálta és ellátta, és bebugyolálva, lélegeztetés mellett vitte le a PIC-re, ahol márt várta az előkészített inkubátor. Másnapra, mire én láttam, már teljesen jól volt. Egy napig kapott lélegeztetést, aztán pár napig egy kis harangocskával plusz oxigént az orra előtt, aztán már azt sem volt szükséges. Picike volt, védtelen, lógott rajta a koraszülöttpelus, de határozottan jóképűnek találtam. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy nagy szaktudású, lelkiismeretes orvosok és nővérkék veszik körül, akiktől mindent megkap, amire szüksége van.
Még három napig az intenzíven voltam, közben az egyik csecsemősnővérke megmutatta a helyes fejési technikát, és elmesélte az etetési időpontokat, onnantól három óránként rendszeresen fejtem, és vittem az éltető tejcsit, amit először szondával, szájon át kapott meg (nagy szerencse, hogy azonnal jó hatásfokkal emésztett, mert az ennyi időre született babák általában még nagyon fejletlen emésztéssel bírnak). Az intenzív elhagyása után az újszülöttosztályhoz legközelebbi szobába, kerültem, ahová a tartós vendég anyukákat teszik. A debreceni szülészeti és nőgyógyászati klinka már hosszú évek óta bababarát intézmény, minden szobában az anyukákkal együtt lehetnek az újszülöttek, kivéve amíg intenzív ellátásra szorulnak.
Mivel azért a legelső napot lábadozással töltöttem, és a kisfiamnak az első napon is kellett a táplálék, kapott „mást” is. Hogy ez idegen anyatej, vagy speciális tápszer, nem tudom, de nem fontos, nem érzem sértőnek. Miután teljesen zsírtartalékok nélkül született, kellett neki addig is a táplálék. Attól a naptól kezdve viszont folyamatosan sikerült kielégítenem az igényeit, és csakis anyatejet kapott… E sorok írásakor már tíz hónapos, erős, kiegyensúlyozott és korának megfelelően mozgékony kisbaba, aki nagy érdeklődéssel kezdi felfedezni az őt körülvevő világot, rendszeresen és lelkesen szopik, hétről hétre szépen gyarapszik, és most kezd ismerkedni az új ízekkel is. Szívesen járunk néhány havonta a neonatológiai kontrollvizsgálatokra, mert a vizsgálatokon kívül kedves szavakat és megerősítést is kapunk, hogy Gabi baba fejlődése a legnagyobb rendben van.
Egy hetes volt, amikor először vehettem kézbe – pokrócon keresztül – és két hetes volt, amikor először megszoptathattam. Eleinte nagyon kifáradt, ezért a szoptatás és a lefejt tej mennyiségétől függően szondából/cumisüvegből/pohárból adása váltotta egymást. Méretéhez (és ahhoz képest, hogy hány hétre született) viszont nagyon hamar belejött a szopizásba, így ezek a kiegészítő módok elmaradtak, és az utolsó két hétben áttérhettünk az igény szerinti táplálásra, és velem lehetett a szobában. Kezdetektől fogva (igazat megvallva pocakmocorgás kora óta) imádtam őt, nem okozott „lelki törést” sem az, hogy nem természetes úton szültem, sem az, hogy később indultunk be a szoptatással, sem az, hogy nem velem van. A koraszülött intenzív az anyuka és közvetlen hozzátartozók számára a nap 24 órájában látogatható, kivéve az a pár perc, amikor valamelyik babát éppen vizsgálják, vagy rajta orvosi beavatkozást végeznek, így amikor csak akartam, meglátogathattam. Az ott dolgozó nővérkék és orvosok készséggel válaszoltak minden kérdésre, sőt kérés nélkül elmesélték a nap eseményeit, így dacára az országos szinten is egyedülálló, szupermodern berendezésnek, így az egész hely nagyon emberközeli. (Megjegyzem, nemcsak a hely kialakítása, de fenntartása is hatalmas erőforrásokat igényelhet, ezért alapítvánnyal is rendelkeznek, így az egykori kis lakók szülei adójuk 1%-ával is meg tudják hálálni, hogy egészséges kisbabát vihettek haza.)
A gyermekágyas osztályról is csupa jót tudok mondani. Az orvosok mind udvariasak, segítőkészek, a vizsgálatok előtt kellő mértékű tájékoztatást adnak (ez hideg lesz, ez fájni fog, ezt ezért csinálom), sőt részletes, közérthető magyarázatot is kaptam a betegségemről (amit megkaptam volna még a műtét előtt is, ha nem hárítom el, hogy most úgysem értem meg). Az osztályon dolgozó nővérkék figyelme még olyanra is kiterjedt, hogy mielőtt bekötötték volna a következő infúziót (amit 5 vagy 6 napig kaptam) megkérdezték, hogy van-e valamilyen programom (WC-re menni, látogatót várok, vagy éppen fejni kell) és ehhez igazították az ellátást.
Még az első héten rájöttem, hogy az egészet fel lehet fogni egy pihentető üdülésnek. Nem kell dolgozni menni, ellenben napi háromszor ágyba hozzák az ennivalót, kedves, szimpatikus orvosok és mosolygós nővérkék lesik minden kívánságunkat, a csecsemőosztályon halk zene
szól, az ablakból virágzó gesztenyefákra látni rá, nagyokat lehet levegőzni az épület előtti parkocskában, kell ennél több? Nem csoda, hogy a depresszió nagy ívben elkerült.
Üzenem mindenkinek, aki a kórházban szüléstől, vagy a császármetszéstől – nagyrészt a média hatására – szükségszerűen várja a lelki problémák megjelenését, hogy felejtse el az előítéleteit, meg lehet élni lelkiekben kiegyensúlyozottan is.
Debreceni Egyetem, Orvos és Egészségtudományi Centrum, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, mindent köszönünk!