M.Emese vagyok negyed éves dietetikus hallgató a Pécsi Tudományegyetemen. Szakdolgozatomban kiegészítő és alternatív módszerek elterjedtségét mérem hazai daganatos betegek körében. Elnézésüket kérem, ha esetlegesen a posztom zavaró Önöknek. Nem kellemetlenkedni jöttem erre a felületre,sajnos a kutató munkámhoz eseteket kell gyűjtenem. Remélem tudnak néhányan segíteni nekem abban, hogy aldoznak pár percet a kérdőív kitöltésére. Megértésüket és esetleges segítségüket előre is köszönöm! Emese

A link amelyen a kérdőív megtalálható: https://docs.google.com/forms/d/1ZKRoaQmk3jBNAzf4VqA9f4HkmAYkCDPoi-zc_u3a5hw/viewform

Éreztem, hogy valami nincs rendben. Már tavasszal észrevettem a csomót. Majd szóltam a védőnőnek. Nem tudom miért nem vett komolyabban, legalább megnézhette volna. Bár nem haragszom rá. Talán ha hamarabb megyek orvoshoz, akkor hagytam volna lekaszaboltatni a mellemet. Szóval ez így volt rendben. Az viszont érdekes, hogy soha nem kérdezte meg mi lett a csomóval. Nem kérdezte mi az oka a kendőnek. Semmit nem kérdezett. Na ez rosszul esett. Egyszer -  már a műtét után – megkérdezte hogy vagyok. Ezt nem igazán értettem, úgyhogy mondtam, hogy jól. Na, ennyit a védőnőről.

Boti szeptember elején hagyta abba a szopit egyik napról a másikra. Akkor megviselt, és nagyon türelmetlen voltam vele. Nem értettem miért nem kéri már a cicit. Lehet, hogy azt akarta anya maradjon életben és ennek érdekében lemondott az anyatejről. Hálás vagyok neki.

November elején mentem el nőgyógyászhoz. Az orvosomnak fogalma sem volt, hogy mi ez, de az biztos, hogy nem rosszindulatú, mert akkor kemény lenne. Na, azóta már nem ő a nőgyógyászom. Még keresem az igazit. J Elküldött mammográfiára. Ez azért jó döntés volt a részéről.

Teljes nyugalommal érkeztem a mammográfiára. A doktornő persze rögtön izgalomba jött ekkora tumor láttán (kb 8 cm). Megvizsgált, közölte, hogy nagyon nem tetszik neki ez a dolog. Ez nem lehet jóindulatú. Beleegyezem-e a szövettani vizsgálatba és már bökött is meg. Nagyon megijedtem. Sokat sírtam hazafelé az autóban. Elkeseredtem, féltem. Leginkább talán attól m lesz most. Visszagondolva az esett volna jó, ha hazaérve kisírhatom magam egy erős anya vállán. Ehelyett keményen tartottam magam és kértem anyut, hogy ne essen kétségbe. Persze ez nem sikerült neki J

Úgy döntöttem mégis segítséget kérek aputól. Az összes leletemet elvitték a Honvéd kórházba. Ott rögtön jól rájuk is ijesztettek. Úgy jöttek haza, mint a rémült nyuszik. Mérges voltam. Úgy éreztem ők már döntöttek rólam Az Orvossal, nekem pedig a jó kisgyerek módjára csak engedelmeskedni kell. Persze ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Majd Én beszélek az orvossal.

Majd apuval megjelentem a Honvéd kórházban. Találkoztam a sebésszel. Már nem emlékszem mi volt előbb, talán az onkológiai bizottság. Fura emberek társasága. Egyértelműen azt éreztem, hogy bement és kijött az ajtón egy tumor. Utána ismét a sebész. Itt még jobban féltem a kemótól, mint a műtéttől. Persze a sebész egyáltalán nem értette miért. Nem emlékszem pontosan, de talán már itt említette, hogy konzultáljak plasztikai sebésszel. Na ezt meg sem hallottam, mintha nem is nekem szólt volna ez a mondat. Eszembe sem jutott plasztikai sebészt keresni. Dühös voltam. Miért? Miért? Miért? És Mit csináljak? Túl sok időm volt aznap tépelődni mert csak este volt az MR vizsgálat. Apu hol eltűnt, hol előkerült. Ő aztán nem képes megülni egy helyben. A nap végére kicsit megnyugodtam. Ha kemó, akkor legyen kemó, viszont akkor mellé rengeteg vitamin.

Talán már korábban (lehet a szövettani vizsgálat után) ki és mi lehet a segítségemre. Misi, családállítás, vitaminok, Cod tea, Feri (Pránanadi)

Sajnos arra már nem emlékszem hogyan segített a kezdeti időkben a Jótündér, de azt tudom, hogy örökké hálás leszek, hogy megismerhettem őt. Mellettem volt, ez a lényeg. Kedves barátnőm Sziszi is sokat segítet, de ez természetes tőle.

Megkaptam a szövettani eredményt. Nagyon higgadtan fogadtam. Már túl voltam a kezdeti sokkon. Rákos vagyok. Semmi újat nem hallottam.

Megjelentem az onkológián. Csak arra emlékszem, hogy a doktornő azt mondta ki fog hullani a hajam és ír paróka receptet. Aznap rövidre vágattam a hajam. Nem a saját fodrászomhoz mentem. Nem volt semmi kedvem elmondani neki miért kell levágni. Anyu fodrászához mentem. Papa vitt el. Máskor csak centiket engedtem vágni, most meg…rövidre. Jót beszélgettünk a fodrásszal. Kiderült több rákos vendége is van. Nevettünk egy parókás sztorin. Tetszett a végeredmény. Életemben először rövid volt a hajam. Papa is megdicsérte. A papáról jut eszembe. Még az első kemó előtt megkezdtem beszélgetéseimet a mamával. (Neki is mellrákja volt.) Ahhoz képest, hogy a mama „szíves és ne izgassuk fel” erős volt és higgadt, amikor először beszéltem vele. Erős volt, sokkal erősebb, mint az anyám. Nagyon jó volt vele beszélgetni.

Karácsony előtt kaptam az első kemót. Azt gondoltam, ha ez ilyen, akkor simán bírni fogom. Semmi különös. Megismerkedtem Ferivel. Heti 4 kezelést javasolt. Ez azt jelentette, hogy engem munkaidőn kívül iskezelt.

Az első Karácsony, hogy nem zabáltam tele magam. Szinte egyből lemondtam a húsról és a cukorról.

Volt egy halvány reménysugár, hogy talán mégsem hullik ki a hajam. Aztán elkezdődött. Majd csomókban jött. Borzasztó volt. Csak jött és jött. Krisztián levágta géppel, valamivel később leborotválta. Fura volt. Korábban azért nem próbálkoztam rövid hajjal, mert nekem nincs szép arcom. Hát ez nem igaz.

Nem akartam parókát. Először egy kendőm volt, természetesen a mamáé. Később már úgy váltogattam a ruhákhoz a kendőt, mint más az ékszert.

Egycsapásra mozgalmas lett az életem. Vizsgálatok, Feri, Jótündér.

Január elején kaptam a második kemót. Ez után azt gondoltam, ha ez ilyen én nem bírok ki még egyet. Ekkor döntöttem úgy, hogy felhívom Misit (vastagbél rákból gyógyult meg kemó nélkül). Az ő segítségével jutottam el J dokihoz. A rendelőjében éreztem, hogy jó helyen vagyok. Annyira bíztam benne, hogy leállítja a kemót. Persze nem állította le. Viszont kaptam tőle segítséget, amivel könnyebben túléltem a következő kemót. Örömmel tölt el, hogy vannak ilyen orvosok. Ő rögtön ajánlott egy sebészt is. Ezzel egyelőre nem foglalkoztam.

Időközben végre bejelentkeztem családállításra, amit izgatottan vártam. Bár azt sose gondoltam, hogy az állítás fog meggyógyítani.

Serényen jártam Ferihez is. Az első „gyertyába nézésen” még Szilveszter napján hihetetlen élményem volt. Ültünk egymással szemben és egyszer csak kiszakadt belőlem a sírás, mintha a gyomromból jött volna. Fantasztikus volt.

Majd következett a Nadi I.-es tanfolyam. Kicsit hezitáltam, hogy menjek-e, mert sok időt töltöttem Boti nélkül. De aztán meggyőztem magam; inkább egy rövid periódust rászánok, és beleadok mindent és sokat vagyok távol, cserébe később is együtt lehetünk. A tanfolyamon leginkább a meditációk voltak nagyon hatásosak. Csak lenéztem és ott kaszabolták a mellemet. Sokkoló volt. Szembenéztem vele, de igazán csak a műtét után tudtam letenni ezt a félelmet. A Jótündér azt mondta, hogy ez csak a felszín volt (mármint a mellem elvesztése miatti félelem). Később felbukkant, hogy lehet a halállal kellett volna szembenéznem. Addig nem vettem tudomást róla, hogy akár meg is halhatok. Rákban emberek halnak meg. Később Krisztián is elmondta, hogy az elején nagyon félt, hogy itt hagyom őket.

Újra találkoztam a sebésszel. Valami olyasmit mondott, hogy tulajdonképpen mindegy levágja-e vagy sem. És mielőtt megmukkanhattam volna, már elő is jegyzett műtétre. Annyit azért mondtam, hogy még meggondolom. Szerintem én voltam az első aki ilyet mondott neki. Itt egy időre úgy döntöttem engem senki nem fog megműteni, majd én eltüntetem a csomót.

Megtörtént a családállítás. Megérintett, de valahogy hihetetlennek tűnt, hogy azért vagyok én rákos, mert volt egy ikertesóm, aki meghalt, én meg utána indultam. Nem nyugodtam meg, hogy nah ennyi, rák kipipálva. Úgy gondoltam, hogy megérte, de megyek tovább.

A harmadik kemót jobban viseltem, mint a másodikat. Már rutinos voltam az onkológián. Sok volt az ismerős arc. Mindig találtunk valamit, amin nevethetünk. Én persze mindenkinek a mellét néztem; kinek van meg. Én nem vetem észre, de Krisztián igen, hogy az enyémet is nézték J.

Újra találkoztam J dokival, újra reménykedtem, de azt mondta még egyet bírjak ki.

Február elején lemondtam a sebészt. Nehezen értem el telefonon. Sziszi azt mondta biztos fél tőlem.

Görcsösen kerestem az okát annak miért lettem rákos. Mi lesz, ha nem találom meg? Akkor nem fogok meggyógyulni? Amikor ilyen kételyek merültek fel bennem, akkor arra gondoltam: jó, ha magamban nem bízom eléggé, akkor bízom Feriben, a Jótündérben, a Cod teában, a fagyöngyben. Muszáj meggyógyulnom.

Közben kisírtam a PET CT-t az onkológusnál, így a negyedik kemó után egy hónap pihi következett. Úgy gondoltam a CT-ig kell eltüntetnem a csomót, hogy megússzam a műtétet. Ja, szerintem anyu és apu teljesen kétségbeesett, hogy én nem akarom a „Szent” Honvéd kórházban megműttetni magam. Mindenesetre sokat puhultak. Nekem meg eszembe sem jutott rájuk hallgatni. Az érdekes, hogy apu egyszer sem cikizett a vegaság miatt, pedig korábban többször hangoztatta, hogy az hülyeség. Szerintem mindketten érezték, hogy én vagyok az erősebb ebben a történetben.

A CT nem lett negatív „csak” a hónalj áttét tűnt el. Ezrt kénytelen voltam egy csokis fagyit megenni.

Talán jobb kivenni, mint még egy kemó.

Amikor találkoztam a sebésszel, akit J doki ajánlott, már tudtam, hogy jó döntés a műtét. Olyan határozottan akartam a műtétet, mint amilyen határozottan nem akartam korábban. Egy kikötésem volt, a II-es Nadi tanfolyam után legyen.

Elkezdtem jógázni. Még nagyon az elején vagyok, de tetszik. A jógaoktató által jutottam el Dr. B-hez, aki az Új Germán Medicina híve. Ez számomra egy elég bonyolult valami, de úgy gondoltam ez is megér egy próbát. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy egyedül kellett mennem a G. Szállóig. Ez egy kicsit elvitte a fókuszomat. Az orvos fura volt kicsit és az is, hogy talán fél óra alatt jött rá mitől lettem rákos. De úgy érzem ezt még nem dolgoztam meg eléggé. Nem úgy jöttem el tőle, hogy jó, hát persze ettől lettem rákos. Azért természetesen megérintett a téma, úgy gondolom hasznos volt találkoznunk.

De miért lettem rákos? Megtudom valaha?

A II-es tanfolyamtól azt vártam, hogy az ott kapott energiamennyiség tovább segíti a gyógyulásomat. Leginkább az avatás érintett meg.

És eljött a műtét napja. Úgy örültem, hogy nem kellett befeküdnöm előtte. Nagyon féltem. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám azt biztosítani, hogy két cicivel ébredjek fel. Miközben toltak a műtőbe az „Alkalmas vagyok az életre” mantrát mondogattam, amit a Jótündér tanított nekem. Mindenki nagyon kedves volt a műtőben. Azt mondták nem kel izgulni, elég ha ők izgulnak. Álmodtam a műtét alatt. De mit? Jó lenne tudni. Az első gondolatom a műtét után az volt: megvan mindkettő? Megkönnyebbültem. Rosszul tűröm a fájdalmat. De ezen is túl voltam. Krisztián szerint a műtét után kisimult az arcom.

A műtét óta nem hordok kendőt. Milyen érdekes, még kendőben mentem és anélkül jöttem haza. Három nap alatt kinőtt volna a hajam?

Attól féltem Boti haragszik rám, hogy olyan sokáig nem voltam vele, vagy túlságosan is jól elvolt nélkülem. Amikor meglátott otthon rám mosolygott, és leültem elé, és ő átölelt.

Két hét várakozás következett.

Apuval mentem varratszedésre. Ara koncentráltam, hogy tökéletesen sikerült kivenni a csomót, azaz nem maradt bent semmi, ami újabb kemót igényel. De az nem fordult meg a fejemben, hogy nem találnak benne semmit. Felszabadító érzés volt. Meggyógyultam? Én meggyógyultam! Megcsináltam! Én, én voltam, aki megcsinálta.

Tizenhárom évvel ezelőtti őszön sokat voltam léguti beteg. Már a hatodik antibiotikumos kúrán is túl voltam, de arcüreggyulladást és homloküreg fedettséget sem láttak. Akkor a szívemnek egyik legkedvesebb fül-orr-gégész elküldött CT-re. Mindenki nézegette hazafelé a leletét én pedig lezárt borítékban kaptam meg. Nagyon ideges lettem, de másnap azzal nyugtatott meg az orvos, hogy úgy néz ki egy orrpolipom van,  kissé szokatlanul ábrázolódik. Szerencsémre MR vizsgálatot is kért. Itt már leírták azt a szót, amit nem könnyű felfogni, hogy tumorom van,  a koponyaalapból kiindulva. Telefonon mindíg fordulhattam az orvosomhoz,  igaz egészségügyi végzettségem van,  de nem csak velem volt ilyen közvetlen. /Ma már sajnos gyógyszerügynökként dolgozik, anyagi megfontolásból. /Budapesten találtam magam egy specialistánál, aki közölte a felvételek végignézése után, hogy nem tud segíteni, mert nem könnyen operálható helyen található az elváltozás,  így nagyon korrekt módon tovább küldött.

A véletlenek szerencsés találkozása mindíg utólag válik tisztán láthatóvá. Gádor Ildikó főorvosasszonyhoz kerültem, aki gondomat viselte és ebben a pánikkal teli, kérdésekkel elhalmozott, halálélelemmel vegyített időszakban odafigyelt rám és válaszolt,  nem hazudott nekem. Így tudtam szembenézni a valóságos helyzette 27 évesen, két kicsi gyermek mellett. A kórházi tartózkodásom alatt sokmindent megtapasztaltam. Három hét alatt gyökeresen megváltozoot a véleményem az élet dolgainak fontosságáról,  az emberi értékekről,  a fontossági sorrendről az életben. Szerintem mindannyiunknak,  akik ott valaha megfordultunk. Fibrodisplasia,  koponyaalapi csontkinövés egy részét eltávolították,  azóta kontrollra járok évente egyszer és nem sokat nőt,  szerencsémre. Az akkori orvosom már nem praktizál, de most is odafigyelnek rám,  nyomonkövetik a változásokat és nagyon segítőkészek az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben. Tudom, hogy azóta már nyolcan estek át ezen a műtéten, de én voltam annak idején a kisérleti alany, mert ott ezzel engem műtöttek előszőr. A műtétt előtti napon az ideggyógyász öszintén elmondta, hogy nem tudja mihez nyúl és milyen eredményt várhatok,  és én sohasem haragudtam rá ezért. Örülök hogy nem kecsegtetett híú reményekkel, még akkor is, ha ettől teljes pánikba estem. Ha nem ilyen alapos orvosokkal találkozom, akik megengedték maguknak, hogy odafigyeljenek a panaszaimra és nem bagatelizálták ezt el, akkor már rég nem élek vagy bénultan felszem valahol. Hálás vagyok ezért az orvosaimnak,  az aszisztensnők bátorításának és a sorsnak,  hogy felnevelhettem a két gyermekemet és támasza lehetek öreg szüleimnek!

Már 13 évvel ezelőtt történt, de soha sem fogom elfelejteni, sem az orvosokat sem az érzéseket.Nagyon elevenné most az tette, hogy a szobatársam, akivel a kórházban feküdtem nem régen halt meg.

Tizenhárom évvel ezelőtti őszön sokat voltam léguti beteg.Már a hatodik antibiotikumos kúrán is túl voltam, de arcüreggyulladást és homloküreg fedettséget sem láttak.Akkor a szívemnek egyik legkedvesebb fül-orr-gégész elküldött CT-re.Mindenki nézegette hazafelé a leletét én pedig lezárt borítékban kaptam meg.Nagyon ideges lettem, de másnap azzal nyugtatott meg az orvos, hogy úgy néz ki egy orrpolipom van, kissé szokatlanul ábrázolódik.Szerencsémre MR vizsgálatot is kért.Itt már leírták azt a szót, amit nem könnyű felfogni, hogy tumorom van, a koponyaalapból kiindulva.Telefonon mindíg fordulhattam az orvosomhoz, igaz egészségügyi végzettségem van, de nem csak velem volt ilyen közvetlen./Ma már sajnos gyógyszerügynökként dolgozik, anyagi megfontolásból./Budapesten találtam magam egy specialistánál, aki közölte a felvételek végignézése után, hogy nem tud segíteni, mert nem könnyen operálható helyen található az elváltozás, így nagyon korrekt módon tovább küldött.

A véletlenek szerencsés találkozása mindíg utólag válik tisztán láthatóvá.Gádor Ildikó főorvosasszonyhoz kerültem, aki gondomat viselte és ebben a pánikkal teli, kérdésekkel elhalmozott, halálélelemmel vegyített időszakban odafigyelt rám és válaszolt, nem hazudott nekem.Így tudtam szembenézni a valóságos helyzette 27 évesen, két kicsi gyermek mellett.A kórházi tartózkodásom alatt sokmindent megtapasztaltam.Három hét alatt gyökeresen megváltozoot a véleményem az élet dolgainak fontosságáról, az emberi értékekről, a fontossági sorrendről az életben.Szerintem mindannyiunknak, akik ott valaha megfordultunk.Fibrodisplasia, koponyaalapi csontkinövés egy részét eltávolították, azóta kontrollra járok évente egyszer és nem sokat nőt, szerencsémre.Az akkori orvosom már nem praktizál, de most is odafigyelnek rám, nyomonkövetik a változásokat és nagyon segítőkészek az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben.Tudom, hogy azóta már nyolcan estek át ezen a műtéten, de én voltam annak idején a kisérleti alany, mert ott ezzel engem műtöttek előszőr.A műtétt előtti napon az ideggyógyász öszintén elmondta, hogy nem tudja mihez nyúl és milyen eredményt várhatok, és én sohasem haragudtam rá ezért.Örülök hogy nem kecsegtetett híú reményekkel, még akkor is, ha ettől teljes pánikba estem.Ha nem ilyen alapos orvosokkal találkozom, akik megengedték maguknak, hogy odafigyeljenek a panaszaimra és nem bagatelizálták ezt el, akkor már rég nem élek vagy bénultan felszem valahol.Hálás vagyok ezért az orvosaimnak, az aszisztensnők bátorításának és a sorsnak, hogy felnevelhettem a két gyermekemet és támasza lehetek öreg szüleimnek!