A történetemet regénybe lehetne foglalni, úgyhogy megpróbálom röviden, tömören megfogalmazni mi vezetett odáig, hogy egy internetes oldalon megosszam magánéleti problémáimat és segítséget kérjek, hogyan másszak ki abból a gödörből, amit saját jóhiszeműségem végett egyre mélyebbre ástam.

Kezdeném a legelején, amikor is idilli képet mutató családban nőttem fel. Mindenem megvolt, viszonylag normálisak volt velem a családom. Úgy gondoltam, ennél többre nincs szükségem. Aztán, ahogy a kamaszkor véget ért, elértem a felnőttkort, akkor kezdett el igazán érdekelni, miért nem lehet nekem véleményem semmiről és miért van előre megtervezve minden lépésem? Ez nem egy lázadó fiatal felnőtt őrjöngése volt, hanem a pillanat, amikor kinyílt a szemem. Pl. otthonról elköltöznöm nem lehetett, el kellett szöknöm 20 évesen!!!!

Aztán külön éltem már a párommal, héba-hóba jóba -rosszba voltam velük. Mert mindig kétszínűsködtek, felhánytorgattak mindent. 3 év kellett, hogy kínomban google-ba beírva “mi van, ha nem szeret az anyám”, jöttem rá kivel pontosabban kikkel állok szemben. Édesanyám, mamámmal karöltve nárcisztikus, személyiségzavaros, lélektipró, terrorizáló emberek.

Mikor kisebb voltam nem tűnt fel, szerintem az évek alatt derült ki, mennyire is akarják az életemet a saját hasznukra fordítva irányítani. Itt nemcsak arról beszélünk kit akartak férjemnek, mit akartak szakmámnak, vagy épp, hogy leadni a keresetem ill. majdani férjem keresetét is, hanem hogy egész nyomorult életemben mindent-mindent elirányítsanak hasznukra váltsanak, persze úgyhogy kifele azt mutatják a világnak minden király, csak jót akarunk a leánynak (nekem), közben csak a saját javaikat hajtják!

Minden egyes nárcisztikus személyiségjegy illik rájuk, a diagnózishoz orvos sem kell… mert több évnyi kínlódás, tapasztalat eredményeképp ezt meg tudom állapítani. Egyébként az érdekes, hogy a legjobban a pénzt sajnálta, ami az én kis jövedelmem volt, gyűjteni akartam, hogy minnél hamarabb kirepülhessek a fészekből és eltartsam magam. Megjegyzem nem az ellen vagyok, hogy egy gyermek -ha rászorulnak szülei- ne segítsen be a kasszába. De itt anyagi gondok nem voltak, inkább nekik kellett volna segíteni, hogy külön mehessek, mert ez volt a vágyam.

A következő fájdalmam, a testvéreimre sem lehet számítani. Egy külön él a saját családjával, világ életében irigy volt rám, hiába nyitottam felé mindig elutasítóan viselkedett. A másik kettő testvérem anyámékkal él, ha akarnának se kereshetnének, de már ők is bizonyítottak, mert a többszöri békülés-háborúzás alatt, megmutatták mennyire ellenségesek velem.

A kisfiamat születése után könyörgések árán nézték meg, az esküvőmre részemről SENKI nem jött el, pedig meg lettek hívva, arra hivatkoztak, hogy nekik nem szimpatikus a párom (aki egyébként szerető férj és csodálatos apa).

Már letiportak a sárga földig, de én újra és újra felálltam. Nem adtam fel. Viszont,most eljutottam egy olyan pontra (na, ezt nem értem miért), hogy NEM érdekel senki és semmi. Szerintem közrejátszhat, hogy párom családjában volt egy konfliktus (távolabbi rokonoknál) és valamilyen úton módon én lettem bűnbak, valamibe belekevertek, ok nélkül és elegem lett. Lassan kezdek érdektelen lenni, csak a kis családommal foglalkozni..

Ám a depresszió nem hagy nyugodni. Egyik pillanatban szárnyalok a boldogságtól, mert itt a férjem és a kisfiam, boldogan élünk aztán beugrik, hogy mennyire lesz** /bocsánat/ a régi családom anyámék. Emellett mivel itthon vagyok gyesen kisgyerekkel nehéz kikapcsolódni. Nincsenek barátaim, senki a férjemen anyósomékon kívül, akivel beszélgethetnék.

Már nem tudok többször békülésért szaladgálni anyámékhoz, annyiszor pofára ejtettek, nem tudok már bocsánatot kérni, azért amit el sem követtem. A lényege a történetnek, hogy azért nem keresnek, mert nem azt tettem és teszem amit ők akarnak. De könyörgöm, a kis családommal boldogan élek. Nem ez a célja egy szülőnek, hogy boldog legyen a gyermeke?!

Szóval nem tudom milyen “stádiumban vagyok”. De az biztos, hogy amikor előjönnek ezek a heves síró rohamok, öngyilkosság fordul meg a fejemben…bár a belső hang megállít, mert van kiért élnem. De mi van, ha egyszer csak megbolondulok és olyat teszek, amit nem kellene…

Mit tegyek, hogy ne álmodjak velük minden egyes éjszaka, hogy ne legyenek sírógörcseim, hogy ne sóvárogjak olyanok után, akik simán elvannak nélkülem?! Miért vagyok ilyen jóhiszemű, naív kisgyerek 24 évesen? Mindenki felé tartottam a reményt, de már nem. Érdektelen lettem. De hogyan ne terjesszem ki ezt az érzést mindenre már az életemre is??

Ami még bánt, hogy a “tökéletes énképem” romokban hever. Régen maximalista voltam. Örömömet leltem a táncban, a tanulásban. Már hiába próbálkozom, rossz emlékeket fűztem a táncos hobbimhoz (anyámék szedték az óradíjat a tánc óráimon ill. figyelték kivel mit beszélek kivel ismerkedek stb ott is terrorizáltak mindenbe belekötöttek) pl. 2 órán keresztül taglalták, ha tánc közben nem úgy dobtam a hajam, ahogy szeretnék…durva mi? Szóval ebből kifolyólag semmilyen mozgásba egyedül nem tudok belekezdeni, pedig érzem, hogy szükségem lenne rá, mert stresszevéssel 30 kg-ot híztam!!!! Tanulni szoktam itthon ahogy van időm, azzal nincs probléma. De ha elkezdek táncolni, aznap tuti kiborulok!

Ez a gondom bajom. Bocsánat, kicsit hosszú lett, de így is tudnék még mesélni……

Kérek mindenkit, aki tud segítsen, hogy felejtsek, hogy lábaljak ki ebből, mert az egészségemre is rá fog menni. Nem akarom feladni, nem akarok már ilyen elkeseredett lenni, mikor itt van a kis családom,akikért érdemes élni…

Előre is köszönöm!!

Sajnos a fenti lelki problémákkal küzdök és rájöttem, hogy egyedül nagyon nehéz ezzel boldogulni. Sokan vitatják, hogy 2 lelki problémás ember csak lehúzza egymást, de furcsa mód én olyankor megtudok erősödni és könnyebben tudok magamon és a páromon is olyankor segíteni. Nem érzem magam csúnyának sem, de nagyon kevés önbizalmam van és rettentő nehéz így szerető társra találni Reménykedem, hogy itt is beszélgethetek ilyen lányokkal, persze akárkivel aki hasonló “betegségben” szenved. A hagyományos társkeresőkben nem hiszek…. és a szoc.fób miatt élőben nagyon nehezen megy az ismerkedés, főleg lányokkal. De bárki véleményére kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban, hátha tud valaki megnyugtatót írni vagy a saját történetét megosztani. Dolgozok, van 1-2 barátom, terápiára is járok, de mégis nehéz kijönni ebből. Az a legjobb mikor néha szinte varázsütésre totál kijövök ebből, életkedvem lesz, csak ezzel az a baj, hogy ideig-óráig tart. Nos, várom a véleményeket, vagy egsetleg tippet, hogy hol ismerkedhetnék meg hasonló lányokkal akik szintén egyedül érzik magukat, vagy ha pont itt olvasnának akkor várom üzenetüket. Egyébként 27 éves, debreceni srác vagyok!

Grátisz egy kis történet: Már a suliban is visszahúzódó voltam és azzal cukkoltak, hogy ilyennek nem lesz senkije. Szerencsére volt, de mindig vége lett valami miatt, volt mikor én is hibás voltam ebben, de idővel rájöttem és “javultam”. A legutóbbi lánnyal egymásra találtunk, de ott meg a kedves anyuka szólt bele az életünkbe. Amúgy ez a lány is depresszióban szenvedett, de sokat segítettünk egymáson. Szóval ez csak rátett arra, hogy ne is bízzak már az igaziban. Mindig ilyen szorongós, depressziós és szeretet hiányos voltam. Baráti kapcsolatokra is nehezen teszek szert. Járok pszichiáterhez, gyógyszereket is szedek, olykor végeznék is magammal, de tudom, butaság lenne és ez az állandó szomorúság… az emberektől való félelem. Dolgozom szociális gondozóként én attól vagyok nyugodt, de a magány akkor is kísért. Nem beszélve arról, hogy fáradtság is gyötör és a gyógyszerekről is le kellene szokni. Szívesen meghallgatom más történeteit is, vagy esetleg hogyan tudott segíteni magán. Ebben vagyok már vagy 10-en akárhány éve, de azt hiszem születésemtől fogva.

Nem tudom másnak is volt e hasonló érzése, jelenleg úgy gondolom, hogy nekem a legrosszabb az egész világon. Persze tudom, hogy vannak akik éheznek, nélkülöznek, de azt is jobban el tudnám viselni, mint a jelenlegi helyzetem. Szinte minden nap sírok, és godolkozom mi értelme van így az életemnek.

Az egész egy szőrnyű élmény miatt alakult ki és azóta minden napom elviselhetetlen.Tisztaságfóbiás lettem, nem tudom ez eerre a megfelelő kifejezés, mikor állandó kényszert érzel, hogy megmosd a kezed, nem nyúlsz bizonyos tárgyakhoz, nem mész bizonyos helyekre amiket ” koszosnak” gondolsz. Ez sajnos az egész életemre kiterjedt, miden nap, mikor felkelek megtervezem mit fogok csinálni és hogyan fogom.Lépésről-lépésre. Csak így tudok megbizonyosodni arról, hogy nem rontom el és nem koszolódok be. Mindig kell fertőtlenítő kendőnek vagy gélnek lennie a közelemben, mert ha nem tudom meg törölni a kezem bizonyos dolgok után valami nagyon rossz fog történni. Nem tudom megfogalmazni pontosan mi,olyasmi hogy koszos leszek, koszos lesz az összes ruhám, az összes használati tárgyam és úgy már nem lehetek boldog sose.

Ha valakinek van hasonló tapasztalata, tanácsa kérlek segítsetek.

Miért kell mindig visszazuhannom? Miért nem tudok csak előre nézni,és nem vissza-vissza tekintgetni? Miért nem tudok végre….továbblépni….

Írtam már, hogy vannak könnyebb és nehezebb napjaim… úgy tűnik a kezdeti lelkesedésem megint lankad,és kezd kicsúszni a talaj a lábam alól…

Könyörgöm valaki magyarázza meg nekem, ha van/volt egy személy,akihez ragaszkodtam,még annak ellenére is ha bántott,akár lelkileg,akár fizikailag,miért akarok visszamenni?

Nem vagyok hülye,felfogom azt, hogy a bántás rossz,és érzem is,fáj…nem is kicsit. De aztán újra és újra visszamennék…aztán újra koppanok és újra megalázva érzem magam….

Elegem van nagyon magamból,tényleg utálok panaszkodni,és nem is akarok. Csak rohadtul magányos vagyok,és nincs senki,akivel meg tudnám ezeket beszélni. Így maradt az, hogy kiírom magamból.

Elegem van abból, hogy szinte belém égette a kedves exem azt, hogy egy semmirekellő ember vagyok,hogy nekem nincs jogom boldognak lenni….

És az ilyen beszólásai miatt tényleg iszonyúan senkinek érzem magam….Nem akarok az emberekre nézni,nem akarom, hogy rám nézzenek….ha vannak vidámabb pillanataim,utána bűntudatom lesz,hogy hoppá hoppá én nem érdemlek vidámságot. Nekem bűnhődnöm kell,és okulnom egy életen át a tetteim miatt…

Felemészt ez az egész… megint rémálmok gyötörnek(már ha tudok aludni).. kimerült vagyok,a pulzusom is rendetlenkedik….

Nem tudom mit tegyek. Nem tudom már mi a helyes….nem merek semmit csinálni,nem merek senkivel beszélni,félek…..egyszerűen félek,hogy rossz emberek közé kerülök,hogy befolyásolnak,hogy rossz irányba megyek és ……

Ez egyszerűen nevetséges! Az Isten szerelmére 23 éves múltam! Hogy gondolkozhatok ilyen gyermetegen?

Úgy rettegek, mint egy kis taknyos! Rettegek az emberektől, nem bízom senkiben, egyedül az otthonom,a 4 fal között érzek biztonságot,csak a családomban érzem biztonságban magam.

Tudom tudom,fogjam be,és ne nyafogjak,álljak fel,küzdjek,blabla. Ismerem a járást,tudom mit kell tenni. De SAJNOS én is csak ember vagyok,érzésekkel,gyengeségekkel…. és senki nincs velem. Nincsenek barátaim,nincs lelkitársam,nincs “bizalmasom”….

Itt a családom,de nem merek velük ilyen mély dolgokról beszélni….nem értenék meg…..tudom….próbáltam már…..

Így én vagyok csak magamnak,aki seggberúgom magam,hogy na elég volt,fel kell állni,és nekem kell saját magamat kitoszigálnom abból a gödörből…..és saját gyengeségem miatt zuhanok vissza…..nem kapok erőt,nem kapok támogatást,csak magamra számíthatok.

Nem nyafogok. Csak nehéz. Néha.

Lehet fejemhez vágni bármit…állok elébe….ne kíméljetek….

Hitegettem magamat sokáig, hogy nem vagyok depressziós,hitegettem magamat azzal is, hogy na jó na jó,talán egy picit gondban vagyok,de elég makacs vagyok ahhoz, hogy kimásszak ebből.

Nem sikerült. Újra és újra bevillan a kép, hogy befejezem,nem csinálom tovább. Megöl az a fájdalom ami bennem van….

Hosszú rémálom után rám talált az az ember,akire egész életemben vágytam. Minden szempontból A TÖKÉLETES férfi volt.

Én épp akkor voltam túl egy 4éves párkapcsolaton,megtörten,darabokra hullva….semmilyen szempontból nem álltam készen egy új kapcsolatra. Viszont vágytam a törődésre,a szeretetre. És ő hihetetlenül kedves volt velem,és megkedveltem,megszerettem…..elragadott magával a sok jó,de közben még mindig tele voltam “nyílt sebekkel”. S ennek következtében ez a kapcsolat nem működhetett “egészségesen”….

2 évig voltunk együtt,végül elhagyott. Nem hibáztathatom, bár én az elején szóltam neki,hogy adjon időt,kértem rá nem is egyszer…..

A probléma az, hogy tényleg ő volt az én másik felem,a lelkitársam,amiben én soha nem hittem, hogy létezhet,létezik,őbenne megvolt,és …..és én elvesztettem.

És nem tudom sehogy sem visszaszerezni. Elvesztettem. Vele akartam leélni az életem,neki köszönhetően visszatért a hitem,családot akartam,már terveztük, hogy összeházasodunk,mesébe illő volt az egész!

S most itt vagyok a rideg,fájdalommal teli valóságban,belebolondulok a hiányába,belebolondulok a tudatba, hogy nem használna semmi az ég világon, hogy visszatérjen hozzám.

23 éves múltam, kinőttem a tinédzser szerelmekből. Nem vágyom párkapcsolatra,nincs szükségem “keresgélni”,miért is kéne, ha egyszer megtaláltam benne mindent amire szükségem volt. Ilyen csoda nincs még egy a földön.

Nem tudok túllépni,nem tudom elfogadni,nem tudok előre nézni,hisz mit tervezhetek ezután? soha nem lesz férjem,gyerekeim,mert nem akarom ezt mással! Nem akarom, hogy más nézzen rám,más érintsen meg! Rettegek a gondolattól, ha csak elképzelem valaki más mellett kell feküdnöm…..nem ez lehetetlen.

Megfulladok,nem kapok levegőt nélküle,nem tudok kimászni a gödörből,kiáltok utána,de ő már rég messze jár. Nem akarok tanácsokat, hogy majd lesz jobb, és lépjek túl. Miért kell túllépnem azon,ami a legjobb dolog volt az életemben,és nem akarok egy “kamu-kapcsolatot” kialakítani bárkivel is?

Miért nem lehet megérteni azt, ha valaki megtalálta élete párját, azért küzdeni akar a legvégsőkig!

Miért nem hallja meg senki, hogy torkom szakadtából ordítok, már a könnyeim is elfogytak a sok sírástól…

Miért nem érti meg senki, hogy nem tudom ezt folytatni tovább….. miért nem vethetek véget a szenvedésnek…..miért nem jön valaki és ontja ki az életem végre…..

Könyörgöm…….had leljek békét a más világon…..könyörgöm…..

Pár évvel ezelőttig éltem a magam kis egyszerű életét, volt munkám, megélhetésem. Éltem, mint a legtöbb ember. Voltak nagyon jó barátaim, akikre akkor mindig számíthattam, ahogyan ők is én rám. Volt hosszú társas kapcsolatom. Tudtam örülni az élet apró dolgainak, a hétköznapi kis csodáknak. Aztán négy éve minden megváltozott.

A családomat még fiatalon elveszítettem. Egyébként is borzalmas gyerekkorom volt. Az apám részegen hétéves koromban meg akart fojtani, de megmaradtam. Ahogyan az édesanyám is, akit többször előttem fojtogatott. A megrögzött alkoholizmusból soha nem gyógyult ki, de a fizikai bántások idővel elmaradtak. A gyerekkori traumákat soha nem tudtam teljesen kiheverni, de közben felnőttem, megteremtettem a magam kis életét, ami mostanra szinte teljesen odalett.

Ahogy rengeteg más ember, én is elveszítettem a munkámat a gazdasági válság során. Négy éve hiába keresek állást, több száz, ezer pályázatot küldtem el, minden régi munkakapcsolatot megmozgattam, de semmi nem jött össze. Komoly képzettség, szakmai gyakorlat ellenére sem. Közben elfogyott minden megtakarításom. Kétségbeesésemben nagyon kockázatos pénzügyi tranzakciókba fogtam és végképp lecsúsztam egzisztenciálisan. Kezelhetetlen banki, baráti adósságok nyomnak agyon. Nemcsak anyagilag veszítettem el mindent (saját és kölcsön pénzek, lakás), hanem rendkívül értékes, évtizedes barátságokat is. Mára senki nem maradt igazán mellettem. Közben kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Igaz, hogy maximális fegyelemmel gyógyszereket szedve életem végéig éveket, akár évtizedeket is élhetnék még, de annyira kilátástalan minden, hogy azt hiszem, feladom az egészet.

Három éve elmentem egy pszichiáterhez, aki a maga módján megpróbált segíteni, sőt odáig jutottunk (miután mindent elmondtam magamról, az életemről, a lehetőségekről), hogy fantáziát látott a befektetési ötletemben és jó szándékkal egy egész nagy összeget adott kölcsön. Akkor indultam el erősen a lejtőn. Mert a pénzét elég hamar el is veszítettem és hogy vissza tudjam szerezni, egyre újabb és nagyobb kölcsönöket kértem és sajnos kaptam több forrásból is. Így kerültem bele egy pénzügyi örvénybe.

Mára teljesen kezelhetetlen lett az anyagi létem és ennek folytán a lelki is. Nem látok reményt sem, hogy ekkora óriási összegeket valaha is vissza tudnék fizetni. Reálisan számolva, ha holnaptól dolgozhatnék és legalább átlagos fizetést kapnék, legalább 50 évig kellene törlesztenem, hogy a végére érjek. Közben persze meg is kellene élni (lakás, rezsi, élelem). Mivel a negyvenes éveim végén járok, fizikai képtelenség, hogy ez meglegyen, nem szólva arról, hogy kilátásban sincs semmiféle állás. A betegségem miatt nyugalomra volna szükségem, rendszeres, pontos étkezésekre, de ha egy nap kétszer tudok enni, az már nagy dolog. Ma még van hol laknom, szívességi lakáshasználó vagyok, viszont a rezsit legalább nekem kellene fizetnem, amivel egyre inkább el vagyok maradva. Szóval akár hajléktalan is lehetek hamarosan egy korábbi rendes, biztos lét után. Ezt pedig én nem fogom megvárni. Akkor inkább önként befejezem a nyomorúságos földi létemet.

Én nem ilyen életet akartam. Rendes, komoly, megbízható ember voltam. Aztán teljesen elcsúsztam, elbuktam. Jönnek a fizetési felszólítások, már remegve nyitom ki a postaládát, veszem fel a telefont. Igaz, nem sokáig kell felvennem, mert azt sem tudom fizetni és félő, hogy hamarosan kikapcsolják. A többi szolgáltatást is. Utcára kerülhetek, nem számíthatok senkire sem. A jóbarátok szépen, lassan elkoptak mellőlem, úgy, ahogy egyre nőtt a nyomorúságom. Megértem őket. Nem tudnak segíteni, menthetetlen vagyok, a vergődésemet nézni meg nyilván nem akarják. Sajnos már nem hiszek semmiben, senkiben és az a baj, hogy még önmagamban sem.

Az egyedüli ok, hogy még éppen élek, vegetálok, reggel felkelek, beveszem a gyógyszereket, megpróbálom túlélni az adott napot, az a kismacskám. Az utcáról fogadtam be pár éve és tudom, hogy érte felelős vagyok. Mivel nincs senkim sem, nagyon ragaszkodom hozzá és ő is hozzám nőtt teljesen. Ha nekem nem is telik rendes/elégséges ennivalóra, neki legalább tudok tisztességgel enni adni, ahogy megérdemli. Tudom, ha meghalok, lenne aki befogadná (egy régi barátom megígérte, hogy arra az esetre, amiről nem beszélünk, gondoskodik róla). Persze nem lenne olyan élete, mint itt, velem, de ő legalább élhetne tovább.

Az én saját életem viszont teljesen kilátástalan. Ezért gondoltam arra, hogy nem érdemes tovább nyomorogni, rettegve a holnaptól, az utcára kerüléstől, a közművek kikapcsolásától, a banki behajtótól. Van még bennem valami minimális, pici életösztön, de egyedül már nem tudom megoldani a gondjaimat és mivel senkire nem számíthatok, nem marad más… Tudom, hogy nagyon nehéz lesz megtenni azt, hogy megváljak a fizikai létemtől, befejezzem a szegénnyé lett életemet, de nem látok más „megoldást”. Nagyon fog hiányozni az a pár ember, aki régen talán szeretett, a kicsi kuckóm, amit otthonomnak hívtam, a kismacskám, aki utoljára megmaradt és minden percen itt van velem. Nem hiszem, hogy van olyan szakember, aki segíteni tudna rajtam. Talán a lelkem egy apró részét még megmenthetné, de a fizikai, anyagi létemet már nem. Betegen, éhezve, az utcán… nem perspektíva. Akkor jöjjön a kaszás. Még nem nyomtattam ki, de már megírtam a búcsúlevelet – tudom, hogy nem szabályos, nem érvényes géppel írva, de úgysincs már semmim sem a pár ingóságon kívül – és legalább  régen volt barátok leírva látják azokat az érzéseket, amiket már nekik sem mondhatok el és talán betartják az utolsó kívánságomat, hogy hamvasszanak el és szórják szét, ami megmarad belőlem. Valamint, ami a legfontosabb és az egyetlen dolog, ami számít, mielőtt megszűnök létezni, hogy gondoskodjanak a macskámról.

Nem tudom, melyik nap, melyik percben kap el az érzés, hogy végképp nem bírom tovább, bezuhanok a szakadékba és már csak remélni tudom, hogy azt az egyetlen dolgot legalább rendesen meg bírom csinálni, hogy végképp eltűnjek ebből a világból. Hetek, hónapok óta egyfolytában sírok, zokogok, félek, rettegek, remegek, nem bírom tovább…

Van itt valaki, aki így, ismeretlenül is legalább egy okot tud mondani, hogy maradjak még? Nem tudom… Talán jó lenne megmaradni, de már nincs miért…Ma este még félek megtenni, de holnap, holnapután…túlleszek rajta. Talán egy következő életemben – ha van ilyen – szerencsésebb, ügyesebb, boldogabb leszek és végig tudom járni azt az utat, ami megadatott. Ebben az életben, félek, már nem vagyok képes rá…