Nem igazán tudom, hol kezdjem el. Ez az első alkalom, hogy egy olyan oldalra írok, ahol bármit kérdezhetsz. Nem terveztem, hogy valaha is ki fogok írni bármit, de jelenleg azt érzem, hogy muszáj.

Én egy kamasz lány vagyok, iskolába járok és nagyon jó kapcsolatot ápolok a családommal. Igazából mindenem megvan, ami miatt boldog lehetnék. A baj az, hogy nem vagyok boldog.

Amikor nyolcadikos voltam, valami nagyon megváltozott az életemben. A legjobb barátom elhagyott engem, onnantól pedig senkim nem volt. Nagyon magányosan éreztem magam. Óvodás korom óta mindig volt egy legjobb barátom. Amikor elkezdtem az iskolát, más lett az igaz barát számomra, aztán megint más. Minden alkalommal nagyon fájt, amikor véget ért egy olyan barátság, ahol volt bizalom és boldogság. A legutóbbi ilyen eset viselt meg a leginkább. Ekkor tapasztaltam meg, hogy milyen érzés magányosnak lenni. Ott volt nekem a családom, mégis fájt a szívem. Hiába beszélgettem emberekkel, akikkel hasonlítottam, hiába nevettem nagyokat, magányosan éreztem magam.

A hetek múltak, én pedig nem csak elhagyatottnak, hanem szomorúnak is éreztem magam. Elviselhetetlen volt számomra, ezért próbáltam változtatni. Elkezdtem edzeni, rajzoltam, könyveket olvastam. Eleinte az összeset élveztem, de nem telt sok időbe, hogy megunjam őket. Egyszerűen mindentől elment a kedvem. Semmi nem tett boldoggá. Ez pedig a mai napig így van. Most már középiskolába járok, ez a fájdalom pedig még mindig velem van. Már legalább egy éve öngyilkos gondolataim vannak. Úgy érzem, nincs értelme, hogy éljek. Az lenne a legjobb, ha meghalnék. Többé nem érezném ezt a szúró fájdalmat az egész testemben.

Viszont van valami, ami számomra furcsa. Mégpedig az, hogy néha nagyon jól érzem magam. Nekem nincsenek céljaim, viszont néha napokig úgy érzem, hogy meg szeretnék valósítani különböző dolgokat. Négy-öt napig nagyon jókedvű vagyok, ilyenkor szívesen rajzolok, festek, filmet nézek. Még új könyveket is veszek. Néha olyan, mintha nem is valódi lenne. Mindig meglepődök azon, milyen jól érzem magam, mert a sok rossz nap után furcsa érzés kedélyesnek lenni. Ha lehetne, mindig ezt akarnám érezni, de sajnos tudom, hogy kevés ideig tart. Tudom, hogy az ember nem lehet mindig fent, de nálam a jókedv és a szomorúság folyamatosan váltja egymást.

Amióta tart ez az állapot, öt-hat napnál tovább nem szoktam boldognak érezni magam. Nem értem, miért történik ez.

Amikor úgy érzem, végre minden rendben van, jön ez a sötétség és mindent tönkretesz. Anélkül vagyok szomorú, hogy lenne bármi okom is rá. Jelenleg is ezt érzem. Már egy pár napja tart. Ilyenkor nem naponta lesz egyre rosszabb, hanem van, hogy már a második napon előjönnek az öngyilkos gondolataim. Sajnos ilyenkor nagyon sötét dolgokra szoktam gondolni, és nem tudom leállítani őket.

A hangulatingadozásaim mellett folyamatosan fáradt vagyok. Bármennyit alszok, úgy érzem a testem minden percben össze akar esni. Ez függ a hangulatingadozásaimtól is, de általában nagyon fáradt vagyok. Amióta ez az állapot tart, a memóriám és koncentrációs képességem egyre rosszabb. Néha összekeverek eseményeket, rengeteg alkalommal nem jutnak eszembe fontos dolgok, az iskolában pedig képtelen vagyok figyelni. Ott ülök az órán, de sosem tudom, hogy miről beszél a tanár. Soha semmit nem jegyzek meg az adott anyagból. Ha meg is kell tanulni, három nap után teljesen elfelejtem.

Olvastam a bipoláris zavarról és a depresszióról is, de nem tudom, hogy egyáltalán valamelyik lehetek-e közölük.

A bipoláris zavarban szenvedő emberek, amikor jól érzik magukat, akkor tényleg nagyon annak érzik. Energikusak, bátrak és céltudatosak. Én valóban szoktam jól érezni magam, de nem tudom, hogy annyira, mint amennyire egy bipoláris ember szokta magát. Tudom, hogy ilyenkor sokat és gyorsan beszélek (alapjáraton csendes típus vagyok), hülyeségeken nevetek, nem stresszelek, kedvet kapok dolgokhoz. De nem igazán tudom elmondani, hogy ilyenkor mennyire érzem jól magam, mert van, hogy nem is figyelek rá. A depresszió pedig azért nem lehet, mert ahhoz meg néha túl jól érzem magam. Egy depressziós emberhez képest én pár alkalommal tényleg elég kedély állapotban vagyok.

Lehetséges, hogy csak a kamaszkor miatt van ez?

Vagy ez egy nem normális dolog?

A szüleimnek nem merek erről szólni, mert amikor egyszer elmondtam, hogy már hónapok óta szomorú vagyok, akkor hibáztattak az érzéseim miatt. Azóta pedig nem igazán merem elmondani, mit érzek valójában.

Szeretnék elmenni egy pszichológushoz vagy egy pszichiáterhez, de ehhez el kéne mondanom a szüleimnek, ezért inkább ide írtam ki.

Fogalmam sincs, hogy meddig bírom még így, meg akarok halni. Nagyon szeretem a családom, nem hagyhatom hátra őket, de ezzel a szenvedéssel sem akarok élni.

Ezért meg akarom tudni, hogy mi a bajom és hogy mit kéne tennem, hogy végre igazán boldog legyek.

Nem tudom, mennyire számít, de szeretném hozzátenni, hogy pár hét múlva leszek 16 éves.

Köszönöm szépen, ha időt szántál arra, hogy ezt elolvasd! Tényleg köszönöm.

Egy cikksorozatot írok az nlc.hu-ra, ami mentális problémával küszködők családtagjaival/párjával/gyerekével/barátaival vagy más, az illetőhöz közel álló személlyel/személyekkel készült interjúkból állna. A témát azért tartom fontosnak, mert szeretnék ezzel segíteni azoknak, akik ebben a cipőben járnak, illetve azt is szeretném, hogy az emberek általánosságban többet tudjanak meg a pszichés zavarokról, és ne stigmatizálják azokat, akik mentális problémáktól szenvednek.

A következő kórképekkel rendelkező emberek hozzátartozóit keresném: depresszió, borderline, skizofrénia, paranoid zavar, pánikbetegség, poszttraumás stressz betegség, kényszerbetegség, generalizált szorongás, anorexia és bulimia (tudom, hogy sokszor ezek közül egyszerre több is fennáll). A cikkben természetesen lehet teljesen anonim módon szerepelni.

Ha úgy érzed, szívesen segítenél nekem, kérlek, írj egy e-mailt a hbrigitta88@gmail.com-ra. Előre is nagyon köszönöm, és további szép napot kívánok mindenkinek!

Hidvégi Brigi

Szeretnék segíteni Nektek a történetemmel. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy most felkeressek egy ilyen közösséget, mert most jól vagyok. De mégis Hozzátok tartozom, Csak Ti tudjátok mi van igazán bennem. Gondolom valami ilyesmi húzott most ide.

Szóval a történetem (vigyázat hosszú lesz, de szükséges leírnom, hogy értsetek):

29 éves leszek egy hónap múlva, elvileg ez a “betegség” a nőknél elmúlik 30 fölött. Majd meglátom bő egy év múlva…

16 éves voltam, mikor először pszichiáterhez vitt az Édesanyám. Depresszív voltam és bántottam magam: ollóval kivágtam apró darabokat magamból, majd eldörzsöltem, ütöttem magam, vertem a fejem a falba (dührohamok alkalmával), de akkoriban a leggyakoribb az volt, hogy addig kapartam a karom, lábam, (volt hogy az arcom), hogy lejött a felső hámréteg és levedzett, majd bevarasodott. Van pár sebhely rajtam, ami megmaradt a mai napig. Az első önbántalmazásom kb 11-12 éves koromban történt. A nevelőapánk épp leszidott és nem mertem kiállni magamért. Miközben beszélt hozzám, lekapartam a bal kézfejemről a bőrt és egy óriási nagy vastag seb lett a kezemen. Nem is értem miért nem tűnt fel Anyukámnak ez. Pedig gyógypedagógus, ért a gyermeki lélekhez.

Először kétféle gyógyszert kaptam 16 évesen, mert depressziós vagyok. Ez volt a diagnózis, semmi borderline. Nem hatottak. Nem tudom mik voltak, de mindig ásítoztam tőlük. Ezért később Anyukám elvitt egy pszichológushoz, aki segített. Iskolát váltottam, majd ez a radikális változás az életemben teljesen kihúzott ebből az állapotból. Kb egy évig küzdöttem ezzel akkoriban.

Gimnázium után egyetem, alapképzés, majd mesterképzés, meglett 2 diplomám. Semmi bajom nem volt 26 éves koromig. Egyetem után Budapestről el kellett költöznöm messzire, mert csak vidéken kaptam munkát szakmában. Hátrahagytam a családomat, szerelmemet. Egyedül voltam nagyon. Megalázó volt a munkahelyemen. Bár középvezetőként dolgoztam, emellett mindenki csak egy kislánynak kezelt, ahhoz képest, hogy jól értettem a szakmámhoz, és szerintem jó munkát végeztem, sokszor kaptam a fejemhez azt, hogy “Maga nem tud semmit se!”. A lakótársaimmal (akik munkatársaim voltak, sőt volt egyetemi csoporttársaim, én ajánlottam be őket erre a munkahelyre) sem jöttem ki, nagyon kiközösítettek, sokszor éreztem magam magányosnak, egyedül. Pár hónap múlva elkezdődött a pokol az életemben. Először is, volt egy autóbalesetem. Totálkárosra tört az autóm, amit kb akkor egy hete vettem és egész életemben arról álmodoztam, hogy lesz egy kocsim, mert imádom őket. Kukába lehetett dobni a kocsit. Innentől visszakerültem Budapestre, mert nem tudtam lelkileg feldolgozni az eseményt ott (pánikrohamok törtek rám a munkahelyen), akkor sem, ha fizikailag semmi bajom nem lett csodával határos módon.

A másik dolog, ami súlyosbította az állapotom, hogy a párom családja egyre elutasítóbban kezdett velem viselkedni, de nagyon feltűnően. A szerelmemnek van egy testvére, az ő párját maradéktalanul elfogadták, míg engem nem. Mintha a pofámba is kenné, hogy mennyire senki vagyok

Innentől kezdve újra elkezdtem bántalmazni magam. Most csak a verés maradt. Lelkileg kínlódtam, kicsinek, szerencsétlennek, vesztesnek, senkinek éreztem magam a nap 24 órájában. De ezt minden erőmmel leplezni próbáltam. Mikor nagyon fájt belül, mikor úgy éreztem elutasítanak, ököllel vagy valami kemény tárggyal szétvertem a combjaimat (elhagyatottság sémám a legerősebb, ha ezt megpiszkálják, nagyon intenzív és túlzott érzelmi reakciókat vált ki nálam a mai napig- de kontroll alatt tartom már!). Úgy néztek ki a lábaim ilyenkor egy hétig, mint valami rothadó zombivégtagok. Csupa zúzódás.

Anyukám, testvérem és a párom is mondta, hogy segítségre van szükségem, de tiltakoztam. Ez kb 7 hónapig tartott. Mert akkor jött egy totális pszichózis és kiborulás. A párom elutazott kb 2 hétre külföldre a családjával és én úgy éreztem, soha többé nem fogom látni, meghal, eltűnik. Mint a kisbabáknál a szeparációs szorongás az anyukájával kapcsolatban, mikor kimegy a szobából = anya nem létezik többé.

Azon az éjszakán sok mindent csináltam, de alig emlékszem valamire. Csak a szerelmem elbeszéléséből. De azt tudom, hogy pánikrohamom volt, hogy sírtam, és halálos rettegést éreztem, sokszor éreztem, hogy elvesztem a józan eszem. Elvileg totál kifordultam magamból, mintha nem is én lennék. Innentől kezdve a párom családja nem akart látni. Mert ők ilyennel még nem találkoztak, nem tudnak és nem akarnak mit kezdeni ezzel, az állapotommal. Nem engem nem fogadnak el, hanem a betegségemet. Ami pedig ÉN vagyok ENGEM utasítottak el. Nem láttam őket azóta se, majdnem másfél éve…

Ekkor elkezdtem járni egyéni terápiára. Itt kaptam meg a diagnózist, hogy borderline személyiségzavarom van. Mikor hazaértem, elolvastam a neten, hogy mi ez, és elkezdtem zokogni, mert annyira rólam szólt az egész és annyira nem akartam ilyen lenni…

5 hónapig jártam heti egy alkalommal terápiára, gyógyszereket szedtem, amik nem hatottak semmit, KOMOLYAN SEMMIT! (Depakine és Atarax). Egy évvel a balesetem után munkába menet annyira szarnak éreztem ezt az életet, hogy nem akartam folytatni. Azon gondolkoztam, hogy most ugorjak-e egy kocsi elé, vagy később, a munkahelyemen a mosdóban bevegyem-e az összes gyógyszerem. Nagyon megijesztett ez a gondolat, és ekkor felhívott Anyukám. Nagyon elkezdtem sírni és elmondtam milyen gondolataim vannak és hogy félek, mert nagyon erős késztetést érzek. Gyorsan beszélt egyik munkatársammal, akit jól ismert, és ő megfogott és hazavitt. Ezután már nem mentem többet dolgozni.

És itt kezdődött el az új életem. Mert megtaláltam azt a helyet, ahol segíteni tudtak. Felvételt nyertem egy olyan intézménybe, ahol nem tömnek gyógyszerekkel, sőt segítenek a leszokásban is akinek kell. 6 hónapig jártam intenzíven reggeltől estig minden hétköznap és volt hogy hétvégén is a terápiára és a végén megjavultam. Nem fáj az élet. Tudom kezelni, újra kezdtem megkedvelni magam. Még nem mondom, hogy szeretem, de kedvelem magam, és törődöm magammal. Nem sorolom magam utolsó helyre, az én igényeim igenis ugyanolyan fontosak mint bárki másé. Az én problémám, örömöm, fájdalmam, kételyem, boldogságom, szóval az érzéseim ugyanolyan fontosak, ÉN ugyanolyan fontos vagyok, mint bárki más ezen a világon.

Nagyon jó közösségbe kerültem abban a fél évben, nagyon jó embereket ismertem meg, igaz barátokat is szereztem. Az önbántalmazásom az első hónapban abbamaradt, a pánikrohamok kb 3 hónap alatt elmúltak. az utolsó hónapokban pedig már e bántó tünetek nélkül tudtam fókuszálni arra,hogy magamon dolgozzak, hogy egész emberként kerüljek vissza a kinti világba. Bevallom, kicsit antiszociális voltam az elején kint, és “honvágyam volt”, de ez szép lassan eltűnt és azóta is jól vagyok. Aki pedig nem fogad el, az nem érdemli meg, hogy ismerjen engem. Mert aki tényleg ismer engem, az szeret is. Még nem volt olyan ember, aki engem ismert, ismerte a személyiségemet és nem szeretett. Mert jó ember vagyok, csak küzdök valamivel, ami nekem sem szórakozás, nem jókedvemből, vagy mások bántásának élvezetéből vagyok olyan, amilyen, mikor rosszul vagyok. (Ez ma nagyon. de nagyon ritka és nem olyan heves).

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetem! Remélem, legalább 1 ember lesz, akinek segítek vele.

17 éves vagyok, már hosszú ideje küzdök a depresszióval.

Amióta az eszem tudom, mindig magányos voltam. Kiskoromban nem voltak barátaim, már az óvodában is terrorizáltak a nagyobbak. Hamar zárkózott lettem. Nem játszottam, mint a többi gyerek, hanem állandóan az óvónénit követettem mindenfelé. Mellette éreztem magam csak biztonságban. Nagycsoportban megismertem egy lányt, később ő lett az egyetlen barátnőm. Még a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de különváltak útjaink, így csak ritkán látjuk egymást. A szüleim megpróbáltak mindent megadni nekem, de sajnos az öröm mindig csak ideiglenes volt, mindenre ráuntam pár hét után. Sokszor sírva kérdeztem anyát, hogy engem miért nem tudnak szeretni, velem mi a baj? Az általános iskola sem volt fényesebb. Kitűnő tanuló voltam, ezért lettem kiközösített és ezért használtak ki. Akárhányszor kaptam egy ötöst, a háttérben mindig valaki felszólalt és elkezdte édesanyámat trágár szavakkal illette. Az egyetlen barátnőm ugyan ott volt velem, de amikor ő sem jött iskolába egész nap egyedül voltam. Egyszer emlékszem, hogy a testnevelés tanárnő odajött hozzám, megszánt és elkezdett velem beszélgetni. Kérdezte, hogy miért nem megyek oda a többiekhez, de én nem válaszoltam. Velük egyszerűen nem éreztem magam jól, talán azért, mert utáltak. Viszont kihasználtak ott, ahol csak tudtak. Számtalanszor segítettem nekik dolgozatok közben, házit feladatot írtam nekik és még sorolhatnám. A középiskolát új reményekkel telve kezdtem el, most már a barátnőm nélkül. Az első félév avval telt el, hogy szünetben anyának telefonálgattam, iskola után pedig mindig beültem a cukrászdába, hogy gyorsabban teljen az idő. Sűrűn megbetegedtem, néha pedig sírva könyörögtem anyának, hogy ne kelljen iskolába mennem. Egy-két hónapra rá megismertem három lányt, és velük sikerült viszonylag összebarátkoznom. Eljött a tizedik, majd a tizenegyedik év is. Minden szép és jó lett volna, ha ezek a lányok nem lennének olyanok, amilyenek. Sokszor minden jelentéktelen dolgon megsértődnek és képesek napokig levegőnek nézni. Valami szörnyű érzés. Jelenleg is a háromból kettő haragszik rám. Az egyetlen barátnőm sem ért meg mindig.

A családomra kitérve a szüleimmel és a nagymamámmal élek. Viszont édesapám és a mamám sokszor megríkatnak a “gonoszságaikkal”, sokszor kérleltem anyát, hogy váljon el, de ő nem akar, hiszen, akkor nem lenne hová mennünk.

Szerelmi életem pedig egyáltalán nincs. 14 évesen lettem először szerelmes. Természetesen a fiú észre sem vett. Később az interneten megismerkedtem egy tőlem 4 évvel idősebb francia fiúval. Távkapcsolatot kezdtünk, egy hónapig úgymond együtt voltunk, aztán szakított velem, eldobott, mint egy használt rongyot. De attól még hónapokon át gyötört, szórakozott velem, míg egy nap meg nem elégeltem és letiltottam.

Ez a rengeteg minden a depresszióm kiváltója. Egyszer voltam pszichiáternél, de a terápiás beszélgetésen sem tudtunk sokat beszélgetni, hiszen alig tudtam abbahagyni a zokogást. Kaptam nyugtatót, egy hónapig szedtem körülbelül. Azután anya nem engedte, hogy visszamenjek a doktornőhöz, szégyellte, hogy oda kell járnom. Jelenleg a padlón vagyok, sokszor kérdezem a Jó Istent, hogy miért kell ennyi rossznak velem történnie, miért hagy szenvedni, miért nem szólít már magához…?! Ha nem lenne édesanyám, már rég végeztem volna magammal. De tudom, hogy abba belerokkanna. Ezért megpróbálok… túlélni.

20+x éves vagyok és eljutottam arra a pontra, hogy már szinte közönyösen tudok beszélni saját létemről vagy nem létemről. Terveim szerint, néhány órán belül már csak múltidő leszek, de szeretném előtte összefoglalni mindazt, ami idáig vezetett.

Születésem a rendszer váltás után nem sokkal történt. A szülői ház, ahová hazavittek, egy kb. 20 négyzetméteres szoba volt, erre jutottunk hatan. A szüleim, a nővérem, a nagyanyám és a nagybátyám. Sokat nélkülöztünk, mivel szüleim nem dolgoztak, nagybátyám is csak alkalmi munkákból tett szert bevételre. Óvodás koromban kezdődtek a gondok igazán. A periférián található kis faluban, ahol éltünk, finoman szólva sem voltak a legjobb körülmények az óvodai fejlődés szempontjából. A pedagógusok, dadusok főként erőszakos módon tartottak rendet, tekintélyelvűség volt. Ezen felül sajnos nem igazán törődtek azzal, hogyha egy gyereket visszatérően bántalmaznak a csoporttársai. Rengeteg csúfolódás, verés után volt négy hét nyugalmam a fertőző osztályon, agyhártyagyulladással.

Ebből a korból elég homályosak az emlékek, hisz még pici gyerek voltam, de néhány verés, akár óvónő, akár ovis részről elég elevenen él bennem. A családi háttér sem volt a legjobb, de lehetett volna rosszabb is. A nagyanyám valami miatt mindig is utált engem. Nem tudom mi lehetett az oka, de még máig él bennem a kép, ahogyan vérben forgó szemekkel, rekedt hangon, a gyűlölettől égve harsogja rám, hogy “kitaposom a beledet”.

Óvoda után következett az iskola, ahol a dolgok csak rosszabb irányt vettek. A verések mindennapossá váltak. Mivel, ekkor még bizalmi viszonyban voltam az édesanyámmal (az apámmal ez sosem alakult ki), ezért mindig elmondtam neki, hogy mi volt az iskolában. A megalázásokat, veréseket is. Ő pedig rendületlenül ment az iskolába, hogy elejét vegye a bántalmazásomnak, nem sok sikerrel. A diáktársak “a balhé kedvéért” csak még inkább bántottak, a tanárok pedig egy idő után szintén beszálltak, gondolom anyám nem túl kellemes viselkedése okán.

Mivel anyám minden áldott alkalommal “balhézott az iskolában”, amikor valami ért engem és mivel ilyenkor újabb és újabb retorziók értek, így megkértem, hogy ne menjen be újra az iskolába. Nem is figyelt rám. Ezen időponttól kezdve megszakad bennem valami, a bizalom. Mivel én megkértem valamire, ami az én érdekemet szolgálta volna és Ő ezt a kérést nem tartotta tiszteletben, tudatlanul is, de elzárkóztam attól, hogy elmondjam neki a bánatomat. Az iskolában közepesen teljesítettem, bár ötös tanuló lehettem volna, de a félelem, hogy emiatt még több bántalmazás ér, ezt nem tette lehetővé. Sajnos a bántalmazás nem csak verés és pszichológiai terrorból állt. Az egyik osztálytársam szexuálisan is zaklatott, szerencsére csak rövid ideig.

Középiskolában szerencsére csak egy olyan osztálytársam volt, akivel korábban is egy osztályba jártam. Viszont a középiskola kezdetekor, öntudatlanul, de elkezdtem másnak mutatni magam, mint amilyen valójában vagyok. Nem akartam ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint amikor az általánost jártam. Próbáltam magamat érdekesebbnek, erősebbnek, ugyanakkor szürkébbnek, középszerűbbnek mutatni. Ezzel sajnos egy olyan lavinát indítottam el, amit nem szerettem volna. Lettek barátaim, de Ők mind egy hazugság barátai lettek, de én akkor még szentül hittem, hogy az én barátaim. Ekkor még fel sem fogtam, hogy miért, de depressziós lettem. Illetve már korábban is az voltam, de akkor kezdett komolyabb méreteket ölteni a dolog. 16 éves koromban történt meg az, amit a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni. Egy születésnapi bulin voltam egy “barátomnál”. A szülei nem voltak otthon aznap éjjel, de másnap kora reggel jöttek haza. Aznap este berúgtam, nagyon. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy én mekkora fasza gyerek vagyok, hogy bírom a piát. Nem így lett. Éjfél környékén elindultunk bulizni, nekem főként már csak az van meg, hogy a kapun kimegyek. Megálltunk valahol, én elájultam. A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy rendőr veszekszik velem, hogy adjam át a lakcímkártyámat is, mivel a személyim már nála volt addigra, de erre a napig nem emlékszem. Aztán kiderült, hogy mindez miért volt. Valaki betört egy üzletbe és elvitt pár dolgot, amit mellettem találtak meg. Kihallgatás, drogteszt stb. Az idézőjeles barátaim elmentek még az eset előtt, mivel “haza kellett érniük” még a szülők érkezése előtt. Belegondoltam abba ezerszer, hogy mit választanék fordított helyzetben. Egy magatehetetlen barátot otthagyok az éjszaka közepén, vagy lebukok a szüleim előtt?! Azt hiszem értelemszerű, ha a barát barát.

A középiskola végén megismerkedtem egy lánnyal, pár évvel fiatalabb volt nálam. Sosem volt még barátnőm. Nem tudtam hogyan viselkedjek, mivel a szüleimtől nem láttam semmi ilyesmit, a barátokat pedig nem kérdezhettem, hiszen akkor összeomlasztottam volna a magamról alkotott képet. A vége az lett a dolognak, hogy én a lány előtt is játszottam a saját kis hazugságomat, Ő pedig nem volt erre vevő. Kétségbe voltam esve, hiszen olyan szerelmesnek éreztem magam. Később rájöttem, hogy nem a lányba voltam szerelmes, hanem az érzésbe, hogy valakire támaszkodhatok, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valaki törődik velem. Amikor szép szóval nem tudott a lány hatni rám, akkor csúnya szóval tette. Önmagamból teljesen kifordulva, tettem súlyának teljes tudatlanságában regisztráltam egy másik facebook accountot, ahol más nevében elkezdtem beszélgetni vele. A mai napig hányingert kapok magamtól, ha ez eszembe jut.

El voltam keseredve, nagyon. Még az MSN időszakát éltük, amikor megtudtam, hogy összejött egy sráccal. Nagyon elkeseredett voltam. Anyám ekkor nem volt otthon, mivel már külön költöztünk, nagyanyám pedig ápolásra szorult. Éppen őt ápolta azon a péntek estén. Aznap délután elkezdtem összegyűjteni a házban található gyógyszereket. Volt közte minden, fájdalomcsillapító, vérnyomáscsökkentő, görcsoldó, hormon gyógyszerek. Este megvártam, amíg az adott lány le nem csatlakozik az MSN-ről, majd írásba kezdtem, miközben magamba tömtem a gyógyszereket és el nem kezdtem vedelni. A vége egy több száz soros szöveg lett (mint most is), amiben elmeséltem neki dolgokat az életemről, illetve azt, hogy begyógyszereztem magam. A vége az lett, hogy másnap elég kómásan ébredtem. Mire felkeltem, és némileg észhez tértem, már a nővérem hívása várt – Aki ekkor már több száz kilométerre élt tőlem – , mivel ez a lány felkereste őt. Végül a pszichiátrián kötöttem ki, de nem engedtem az osztályos kezelést. Kaptam gyógyszereket, némi pszichoterápiát, de pár hónap után már nem mentem vissza kezelésre.

Néhány évvel később önként kerestem fel a pszichiátriát, amikor hónapok óta álláskereső voltam. Gyógyszerekkel láttak el, amiket én főként arra használtam, hogy kiüssem vele magamat. Felhalmoztam a gyógyszereket és a “kellő” pillanatban bevettem őket. Időközben elköltöztünk egy saját, hitelre vett házba. Komfortját tekintve a nullához közelít. Mindig is utáltam ezt a helyet.

A családi kapcsolataim még inkább elfásultak. A szüleimmel megegyeztünk, hogy betekintést kapok a család anyagi helyzetébe, ezt ők igazából hangoztatták is mindig. Csak sajnos a szavak és a tettek nem voltak összhangban, állandó titkolózás övezte a kérdést. Mint később kiderült, hatalmas hitelt halmoztak fel. Egyikből mentünk a másikba. Időközben újra lett munkám, így még inkább jogosnak éreztem, hogy ebbe betekintést nyerjek. Sajnos nem így lett, pedig egy két pénzügyi malőr kivitelezhető lett volna az én anyagi segítségemmel.

A múlt évben járunk, amikor megismerkedtem egy nővel. Mindig semmi tapasztalatom nem volt a nőkkel kapcsolatban. Ám szépen lassan összemelegedtünk. A vége az lett, hogy megundorodtam önmagamtól, mivel nem voltam képes szerelembe esni, pedig Ő egy igazán tündéri nő. A nagybetűs NŐ! Ő viszont szerelmes lett. Ekkora már sajnos elburjánzott rajtam a depresszió és az öngyilkossági gondolatok tettlegességig fajultak.

Két alkalommal akasztottam kötelet a nyakamba, azonban első alkalommal a lábam visszatalált a székre, ahonnan leléptem. Második alkalommal pedig túl hosszú lett a kötél, így leért a lábam a padláson futó gerendáig. Mindkétszer ugyanaz a történés követte, a kötélről való lemászás után sírógörcs. A másodiknak tanúja volt az apám, ahogyan éppen bőgve jövök le a padlásról. Kérdezte, hogy mi a baj, nem feleltem. Azóta sem esett róla szó. Időközben felmondtam a munkahelyi stressz miatt. Azóta az egyik kolléganőm szemében én vagyok az anti-krisztus, mivel rengeteg terhet vettem le korábban a válláról. Ő is és mindenki más is az előző munkahelyemen tisztában van vele, hogy valójában miatta mentem el. Talán ez is az oka annak, hogy én azóta egy sz*r szemét alak vagyok.

Azóta sajnos nincs munkám. A korábbi alkalmankénti italozásból napi italozás lett. Az utóbbi kb. két hetet leszámítva minden áldott nap kiütöttem magam. A szüleim semmit sem szóltak, pedig láttam rajtuk, hogy észrevették. Struccpolitika.

Néhány hónapja arra a megállapításra jutottam, hogy elébe megyek a dolgoknak.

A helyzet az, hogy már hat-hét éves korom környékén öngyilkossági gondolataim voltak, amik az idő előrehaladtával a kezeletlen külső és belső hatások okán csak erősödtek. Elemezve a suicid alkatot – bár a szakirodalom szerint ilyen nem létezik – én egy kiemelten kockázatos személy vagyok. Fiatal férfi, alkoholproblémákkal, szexuálisan zaklatott, a családomban pedig mindkét ágon történtek öngyilkosságok, vagy vannak kezelt elmebetegségek. Így önmagamnak felvázolva a jövőt a következőkre jutottam:

Amennyiben valamikor sikerülne egy társat találnom, akivel családot alapíthatnék, az a hölgy ugyanazokon a dolgokon keresztül menne végig, mint az előző partnerem. Azt pedig nem szeretném. Ha azonban mégis, ennek ellenére egy gyerekünk születne, felmerül a lehetősége annak, hogy a felmenőim és nálam felmerülő pszichés gondok miatt a gyerek hasonló problémákkal fog küzdeni. Emellett természetesen nem hanyagolható el az sem, hogy személyemnél súlyos depresszió, szociális szorongások, öngyilkossági hajlam van jelen, ami okán bármilyen trauma végzetes következményekkel járhat.

Így hát úgy döntöttem, hogy elébe megyek a dolgoknak és önkezemmel vetek véget az életemnek. Mint minden öngyilkos, én is azt a sok a fájdalmat, dühöt, megaláztatást használom magam ellen, amit elfolytok magamban.

Úgy gondolom ez a legfelelősségteljesebb döntés. Hiszen a szüleim talán most már kezdenek egyenesbe jönni, a testvérem már a saját életét éli. A barátok, azok, akiket tényleg a barátomnak tekintek, tudnak arról, hogy úgy vélekedem, előbb vagy utóbb ez be fog következni nálam. Próbáltam őket felkészíteni rá, mivel, szeretném, ha a lehető legkönnyebben dolgoznák fel a történteket.

Egyikük egyszer megkérdezte, hogy hogy tudok így beszélni erről az egészről? Úgy, hogy én már elfogadtam, halott vagyok. Csak idő kérdése az egész.

40 feletti vagyok és többször voltam depressziós, némi gyógyszert is szedek, amivel nagyjából tökéletesnek mondható az állapotom, ami a depressziót magát, a levertséget, vagy a rosszkedvet illeti. Ezzel együtt azonban alvásprobléma, kedvetlenség állandóan jelen van, és tulajdonképp sokadik nekifutásra is mindig oda jutok, hogy motiválatlan vagyok. Sokan lustaságnak nevezik, ebbe mélyebben nem mennék bele, lényeg, hogy nem arról van szó, hogy ne akarnék csinálni valamit, hanem arról, hogy eleve semmi nem ösztönöz arra, hogy megtegyem.

Arra keresek választ, találkozott-e már valaki hatásos gyógymóddal, mert én sok mindent kipróbáltam, a tüneteket kezelgetni lehet, de magát az ösztökélést nem tudom bevonni. Akár valami közös megoldás kidolgozását is el tudnám képzelni sorstársakkal. Nem konkrét “jó ötleteket” várok, rengeteg pszichológust,pszichiátert, szakirodalmat megismertem, de mégsem találtam konkrét megoldást. Ha olyan csoportot ismer valaki, ahol konkrétan a motiválatlansággal foglalkoznak az is érdekel. Tisztában vagyok vele, hogy ennek okát kellene megkeresni, de olyan csoportokban nem mentem semmire, ahol az egyik öngyilkosjelölt, a másik alkoholbeteg, a harmadik motiválatlan… őszintén szólva egyiket sem érdekelte, miért nyavalygok.

Amúgy hozzátartozik, a társkapcsolat hiánya, eléggé meghatározó fő okként.