Már nagyon régen írtam ide, pedig azért követem a fejleményeket így menetközben is.

Tulajdonnképpen most a szinten maradásért és a vissazesés elkerüléséért küzdök, decemberben lesz két éve, hogy utoljára kórházban voltam, ami nagy dolog az eddigi 9 év alatti 8 kórházi tartózkodás.

Közben hol volt munkám, hol nem, mint a mesékben, de hárman mindíg velem voltak: Isten, a férjem és anyuka, persze még sokan mások is főleg aMatéria Klubháznak is sokat köszönhetek, ahol pszichés betgségekkel küzdenek az emberek és különféle programok vannak nekik, de van Budapesten másik három hasonló hely is.

Ami most probléma nekem az az édesapám helyzete: Sajnos mivel nagyon  ivott,  anyuval (még 14 éves voltam)eljöttünk tőle rokonokhoz, onnan pedig albérletbe, sokáig Ő lett kikiáltva a főgonosznak pedig egy kapcsolathoz két ember kell, így az összetartáshoz is, bár megértem anyát, nem tudom én hogy bírtam volna az alkoholos csókját, Istennek hála az én férjem se nem iszik se nem  cigizik. Kb. egy éve apu beteg lett, előtte azért leveleztem vele, próbáltam segíteni neki, aztán mikor Ő lett beteg minden megváltozott, daganatos beteg volt, elvileg nincsenek áttétek, de hajléktalan szállón van, igaz fizet érte havonta. Ennél jobbban már nem tudom segíteni, mert a lakás ahol a férjemmel közösen élünk, nem az én tulajdonom, a férjemé és anyuka a haszonélvező aki ki nem állja apámat, meg nem érti, hogy lehetett megbocsátani neki. Mindig mondom: csak úgy hogy Isten nekem már megbocsátott.

Hát most ez a hadi helyzet, más fronton minden rendi, kivéve azt, hogy novella pályázatom nem jutott be az első három közé, sajnos, talán legközelebb, már írom a folytatást..

Mindenkinek gyógyulást, jobbulást, kitartást és sok sok türelmet kívánok!

sziasztok: szeretettel ÁGacska

Először is szeretném leszögezni, hogy nem mindig érzem így, legalábbis azt hiszem. Illetve amikor azt hiszem, hogy nem érzem, akkor is érzem, hogy valami nincs rendben, csak nem olyan erősen, olyan homályos  és messzinek tűnik az egész.

Utánaolvasás alapján tudom, hogy családi gyökerekkel rendelkezik ez is. Anyukám skizofrén,  apukám alkoholista volt (hogy e mögött mi volt azt nem tudom ). Nem volt jó vagy szép gyermekkorom, végig úgy éreztem, hogy sosem számíthatok senkire. Hogy nem vagyok fontos, mindenkinek csak kolonc vagyok.

Az egész életem ahogy visszaemlékszem, egy várakozás. Mintha csak a buszra várnék. Mindig várok valamire, ami jön jön jön és jön, de még nem ért ide. Mindig várok valamire, egy szóra, hogy valaki azt mondja, csomagolj,megyünk. Elég fura, gondolom ez nem normális. Ezen felül, mintha az egész életem, olyan távoli lenne, mintha nem is a valóság lenne, hanem lenne egy vékony kis membrán réteg köztem és a világ között. Valahogy így. Tudom, hogy mit kell tennem és azt is , hogy miért kell azt tennem, de ennyi. Hogy valóban azt akarom-e tenni? Ezt sajnos nem tudom. Tényleg olyan, mintha nem teljesen lennék itt.Ez kb7-10 éve van így, de az utóbbi 2hónapban az unalom miatt nagyon előjött az egész.

Szerencsére nincsennek öncsonkító vagy egyéb ilyen hajlamim csak evési zavarok, de azok nagyon brutálisak.

Ami még nagyon fura, és nem értem, ha mással is így van, akkor hogy tudják élni a mindennapi életüket, így mégsem gondolom mostmár normálisnak ezt. Ez pedig a következő lenne, hol akarok valamit, egy dolgot nagyon, hol pedig pont az elől menekülök. Ha ez rövid ideje lenne így, nem foglalkoznék vele, de sajnos ez is régóta van így.

És még valami, ami kapcsán most hogy írok világosodtam meg. Mindig csak figyelem az embereket, a vislkedésüket, a külsőjüket, de különösebben nem érdekelnek. Figyelem őket, hogy én is olyan lehessek.

Szerintetek?

Egy történetet szeretnék elmondani,amiből talán mindenki rá fog ismerni önön magára.

Az én történetem 2001 január 12.-én kezdődik,amikor is  óriási fájdalmak közepette be kerültem  a Kecskeméti Honvéd Kórház bel osztályára.

Rövid vizsgálat után közölték velem,hogy hasnyál mirigy gyulladásom van.

A súlyosságára tekintettel,a feleségemmel közölte az orvos,hogy haza lehet menni,és kezdjen intézni a temetéssel kapcsolatos dolgokat,mivel nincs még tiz százalék remény sem hogy megérem a holnapot.

A 30.-éves katonai szolgálatomnak köszönhetően a szervezetem vasból van,és én ezzel tisztában voltam akkor is,és reménykedtem,hogy reggel csak fel fogok ébredni,mivel még az a fanatikus élni akarás is előtört belőlem,magyarul én ott akkor élni akartam.

Én győztem,legyőztem a halált.

11.-napi küzdelem után,már az orvosok is mondták,hogy az esélyem sokkal biztatóbb mint azt ők a gyakorlatukban tapasztalták.

Azon a kórházi ágyon  nagyon fontos döntés született.

Egy új életet fogalmaztam meg amit meg kell csináljak,szakítva az akkori életmóddal,azzal hogy most már több időt kell hogy fordítsak magamra ,az egészségemre a családra.

Közölték velem,hogy szinte egyenes velejárója egy hasnyálmirigy gyulladásnak a cukorbetegség kialakulása.

Őszinte leszek,ez akkor ott nem érdekelt,nem vettem komolyan,csak mikor két év elteltével,az egyik kontroll vizsgálatkor közölte az orvos,hogy a mai naptól nyilvántartásba vesz mint  2.-tipusú cukorbeteg,mivel az alkalmazott diéta nincs rám hatással,persze semmiféle diétát nem tartottam be.  Nagyon elkeseredtem,és fel tettem a kérdést: Most mi lesz?

Írtak nekem fel gyógyszer ,amit katonásan szedtem,az előírt diétát betartottam,és úgy tűnt,hogy minden rendben van.  Az orvosom több alkalommal mondta hogy ezzel együtt kell tudni élni!

Csakhogy erre nekem nem volt kiképzésem,nem tudtam felfogni,hogy hogyan érti azt,hogy együtt élni ezzel a betegséggel.

Később rájöttem!!

Arra jöttem rá,hogy ezen a pályán csak én akarok meggyógyulni,és senkitől nem várhatok segítséget,legfőképpen az orvosomtól nem. Az ő érdeke teljesen eltérő az enyémtől.

Misem bizonyítja jobban,hogy 2005.-őszén,nem bírtam a vércukor szintemet féken tartani,ezért el mentem a cukorgondozóba,hogy tegyenek valamit. Tettek is! Felemelték az gyógyszer adagomat,aminek csak az orvos örült.  közölte,hogy 3.-hónap múlva menjek vissza kontroll vizsgálatra.   Hát a három hónap alatt a verseny súlyomból 68.-kg  elvesztettem 10.-kg.  Mondtam magamnak,na akkor itt a vég,vagy megint egy túlélési gyakorlat?  Az lett.

A Budapesti Szent Imre kórházba kerültem,ahol meg mentették az életemet,és egyben rá állítottak inzulinra,amit a mai napig is adagolok magamba.

Napi 4.-szer szúrom magam.

Teljesen meg változott az életem,meg változtattam az érdeklődésem magammal kapcsolatban, soha nem érdekelt  eddig,hogy talán tudok változtatni is a helyzetemen,vagy egyáltalán van e Megoldás?

Évek teltek el azóta, mindenre amit ajánlottak kipróbáltam,megittam ezer liter teát,több száz fajta kapszulát, mindent kipróbáltam,és nem segített.

A internettől oczkodtam,valahogy nem  keltett érdeklődést bennem az Internet,mikor is be köttettem és el kezdtem böngészni a világhálón.  Kérdeztem magamtól,vajon vannak e a világba valahol olyan emberek, orvosok természetgyógyászok kutatók,akik éppen azon munkálkodnak,hogy az én cukorbetegségemből kigyógyítanak.  Itt meg kell jegyeznem,hogy nekem abból lett elegem,hogy mindenki a vércukor szintemet akarta stabilizálni,és egy sem volt aki azt mondta volna hogy állj,itt a megoldás,hogy nem stabilizálom hanem hozzásegítelek ahhoz,hogy betartva a szabályokat,meg is szüntetheted a cukorbetegséged!!

5.-év telt el azóta,hogy inzulint adagolok,és 5.-év telt el,hogy jártasságot szereztem az Internet világában.

Magam is foglalkozom olyan internetes üzlettel,ahol található olyan készítmény,ami pozitív hatással van a vércukor szintemre,de ez nekem kevés volt.

2011.-szeptemberében egy internet marketing megismerése kapcsán,kapcsolatba kerültem egy  Amerikai üzletasszonnyal,aki egy betűt nem beszélt Magyarul,én meg persze Perfekt nem beeszélek Angolul.

Egy fordítónak köszönhető,hogy megértettük egymást abba,hogy ide kell egy Angolul beszélő tolmács,aki közvetít közöttünk.  A Skypen keresztül kapcsolatba  kerültem a hölgy ajánlására,egy akkor Angliában élő Magyar úriemberrel.  Beszélgetésünk közepette,szóba került,hogy ki mivel foglalkozik az Internet adta lehetőségek közül.  annyira bizalmas kapcsolat alakult ki perceken belül,hogy én  elmondtam neki mi az én legnagyobb problémám,és eddig minden eredménytelennek bizonyult bármit is alkalmaztam. Ekkor ő közölte velem,hogy neki voltak  más irányú problémái,de heteken belül megszűntek,és hogy a környezetébe vannak cukorbeteg ismerősei barátai,akik nagyon hatékonyan alkalmazzák az ő tapasztalatait.

Nagyon kíváncsivá tett,és rákérdeztem,hogy mi is ez ,ami esélyt ad arra,hogy a gyógyulás felé forduljon a szervezetem. Ajánlott egy  könyvet,amit ő írt,kért hogy olvassam el. Meg tettem,és kértem,hogy amennyiben lehetséges,szeretném kipróbálni az információk birtokában azt a valamit.  Kértem,tegye lehetővé a hozzáférést.  Egy hónap után végre alkalmazhattam a módszert,aminek a következménye az lett,hogy az inzulinadagokat csökkentenem kellett . Amit most mérek:  reggel 4,6!!!   Szuper ugye?   Napközben 5-7.-között. A szövődmények már nem alakulhatnak ki olyan gyorsan. Ez csodálatos érzéssel töltött el,és reményt adott nekem arra,hogy meg van a megoldás,minden hókusz pókusz nélkül.

Ennek az információnak a birtokában más lett az életem,nagyobb a remény mint valaha volt,hogy meg gyógyulhatok.

Aki a levél elolvasása után úgy gondolja,hogy  szüksége lenne erre az információra

az keressen meg kizárólag Skypen:   ferenc553  ! Azért nem e-mailbe,mert az a tapasztalatom,hogy kérnek információt,utána  elveszítjük egymást.

Kívánok mindenkinek mihamarabbi gyógyulást ebből az alattomos betegségből,mert minden lehetséges.

Remélem mindenki tisztában van azzal,hogy a cukorbetegség nem játék,nem érdemes

Felületesen  foglalkozni a problémával.

ugyhogy kérdem mi erre a megoldás????????????????

A tünetek: bőrszárazság, fáradékonyság, erőtlenség,ami nagyon megijesztett, az a hírtelen hízás.

Vérvizsgálattal megállapították a pajzsmirigy alulműködést. Szakambulancián azóta is 2 havonta vesznek vért, napi 2 szem L-Tyroxint kell szednem. Mostanában kb fél éve hulik erősen a hajam és fáj a jobb vesém.

A pajjzsmirigy ambulancián kezelőorvosom szerint ezek nem az alulműködés miatt vannak.

Voltam bőrgyógyásznál, a vesémet ultrahanggal vizsgálták, nem kaptam segítséget, de választ sem a gondjaimra.

Nem érzem jól magam, fáradékony vagyok. Fogyni a pajzsmirigytől lehetetlenség. Minden fajta fogyasztó terméket kiprób áltam, de a súlyom nem mozdul.

Mit tegyek, kihez fordulhatok ezzel a többéves problémámmal?

Már nagyon régen nem írtam nektek, kérlek ne haragudjatok ezért!

Sajnos ez idő alatt volt egy visszaesésem amiből felettébb nehezen jöttem ki, talán még most is zajlik. Én ugye paranoid sakizofrén vagyok és depressziós, meg a többi betegségek amiket olvastok majd a történethez hozzá tartoznak, ezért ki sem maradhatnak.

Hogyan telneek a hétköznapok? Hol így hol úgy vannak depisebb napok van amikor élni sincs kedvem, és van amikor magamhoz ölelném a világot, de azért doki szerint stabil vagyok, bár ez útóbbit én néha hiányolom!

Ugye nekem van egy férjem aki katatón skizofrén beteg és két évig nem beszélt csak írásban kommunikáltunk egíymással is és képzeljétek el három hónapja megszólalt és azóta is beszél. Ez nekem nagyon klassz most bepótoljuk a lemaradtakat.

Tehát nekem van segítségem, de ezt a családomról is elmondhatom, pedig alkoholista apa és kissé hideg anya nevelésében nőttem, de a nagymamámék szerettel engem, aztán jött az üldözés amikor apám mindennnek elmondott, majd válás akét szülő között, én néha írok az apámnak

Anyukám már serdülőként adta meg azt a szeretetet amit hiányoltam, aztán berobbant a pórtapukám, anyuék egybe keltek. Majd született egy öcsém akire nagyon büszke vagyok.Ma már 12 éves nagyfiú

a legtöbb szeretetet Isten, a férjem, anyósom és a családom adja. Ebből adnék szivesen valakinek akinek szüksége van bíztatásra, vagy egy jó szóra, én nagyon szivesenb elhalmoznám. Nem lenne rossz dolga!

Kérlek írjatok, és még valami nem fogok közvetlenül Istenről beszélni!!!

szeretettel:Ágacska.

Sziasztok, szeretném megosztani veletek a történetemet. Mintegy öt évvel ezelött a bal csuklómon kialakult egy púp, ami nem fájt egyáltalán, de zavaró volt. Mivel nem fájt, nem foglakoztam vele különösebben. Többen is mondták, hogy menjek el orvoshoz, egyszerű műtéttel eltávolítják, de ezt inkább nem vállatam. Természetesen folyamatosan figyeltem magamat, hogy máshol nem nő-e hasonló csomó, de nem vettem észre semmit, rendszeresen járok szűrővizsgálatokra is. Kb három éve  visszahívtak egy  tüdőszűrés után. Nem tudom Ti hogy vagytok ezzel, nekem ilyenkor minden elképzelhető borzalom az eszembe jut, így volt-ez akkor is. Visszamentem, és azt mondta a doktornő, nem tudja mi az amit lát, de lehet, hogy nagy a baj, és a felvételen  valahol a szegycsontom alján mutatott egy nagy foltot, ezért  SOS CT vizsgálat. Szerencsére a CT kimuttatta, hogy egy zsírszerű képződmény (lipoma), mely nem  kórós, nincs szükség semmilyen beavatkozásra. Ez 2006 végén történt, onnantól “békésen” éltem együtt most már két ciszta szerű képződménnyel.

Két nagy fiam van, egyikük nagyon intenzíven sportol, számára nagyon fontos, hogy a szervezete mindig megfelelő állapotban legyen, ezért vettem otthonra egy “házi vízművet”, ami oxogénnel dúsított Pi vizet gyárt, és elkezdtem én is ezt a vizet inni. De nem csak iszogatni, hanem naponta minimum 2 litert, de hétvégén 3-4 litert is megittam egy nap. Persze a mellékhelységet is elég gyakran látogattam:) Kb. 2-3 hónap után eltünt a csuklómról a csomó, és ami leginkább megnyugtatott, hogy nemrég voltam mammográfiás vizsgálaton, ahol ultrahangos vizsgálatot is csináltak. Megkértem a doktornőt, hogy a szegycsontomnál is vizsgáljon meg az ultrahangos készülékével, elmondtam a korábbi diagnózist. Kicsit számítottam rá de most már teljesen megnyugodtam: onnan is letünt a lipoma.

Én azt tanácsolnám mindenkinek, hogy mielőtt kés alá fekszik egy ganglionnal, “mossa át” a szervezetét, adjon egy lehetőséget magának, hogy elkerülje a műtétet.