Alapjában véve utálom az embereket és nem szeretek köztük lenni, de félek attól hogy egyedül legyek és ha egyszer megszeretek valakit azt nem akarom elengedni, de egy hiba és gyorsan meg tudom utálni és megszakítani vele a kapcsolatot, mert azt mondom magamnak csak bántani fog.. Igen, mindig a legrosszabbra gondolok, de van egy személy aki bármit tesz nem tudom elengedni…

Sokszor játszom el a gondolattal , milyen érzés lehet megölni valakit vagy megkínozni… Rossz a felismerés de ez van…valamiért élvezem a gondolatot, és sokszor késztetést is érzek.

Nehezen alakulnak ki nálam az érzések és sokszor nem úgy reagálok dolgokra ahogy kéne. Viszont annak ellenére hogy az érzések nehezen alakulnak ki, nagyon érzékeny vagyok. Sokszor dühkitöréseim vannak és öngyilkossági gondolataim is pár kísérlettel egybekötve. Nem tudok aludni rendesen és mindig kimerült vagyok. Valami mindig lehúz és nem tudok tőle szabadulni. Saját magamtól félek a leginkább és a rám törő beteges gondolatoktól s vágyaktól.

Mint már említettem orvoshoz nem merek elmenni, így nem tudom mi bajom van.Valaki tudna nekem segíteni?

Nem tudom, mennyire van itt helye a történetemnek, de úgy érzem, muszáj kiadnom magamból, így gyávaság és egyéb okok miatt a névtelenség mögé bújva halkan elmesélem.

Nem tudom pontosan, hol kezdődik, de a kezdetek kezdete az volt, amikor 2013 januárjában találkoztam Vele. Én akkor 15 voltam, diákszínjátszó, ő pedig nálam 9 évvel idősebb és drámatanár. Három évig ő volt a mentsváram, a végső menedékem, az, akihez akkor futottam, ha már semmi sem segíthetett. De ő valahogy mindig segített. Mindig tudta, mit kell mondania, vagy mit kell elhallgatnia, hogy jobban érezzem magam. Tudta, mikor van szükségem ölelésre, tanácsra vagy fejmosásra. Egy személyben volt apa, idősebb testvér, tanár és barát. Egy ideig még szerelmes is voltam belé.

Mindig is furcsa volt a kapcsolatunk. Volt, hogy hónapokig nem is beszéltünk egymással, de közben végig tudtam, hogy bármikor számíthatok rá. És tényleg, amikor már feladtam minden reményt, váratlanul felbukkant és megmentett.

Időközben én “felnőttem”, bár ez inkább csak az életkoromra vonatkozik. Tavaly nyáron színjátszótáborban voltunk. Épp egy nehezebb időszakomban voltam, és vele persze most is mindent megbeszélhettem. Esténként, amikor már mindenki elment lefeküdni, leültünk a társalgóban, hozzábújtam és beszélgettünk, vagy csak ültünk csendben. Tisztán barátian, semmi hátsó szándék, semmi több nem volt benne. De a tábort majd féléves csend követte, ami teljesen kikészített. Azt hittem, végleg elhidegültünk.

Néhány hónapja egy bulis estén újra beszélgettünk, minden olyan volt, mint azelőtt. Talán még jobb. Úgy tűnt, stabillá vált a barátságunk. Rendszeresen beszéltünk, a dolgok természetessé váltak, egyszerűen jól elvoltunk együtt.

Pár hete elkezdtem feljárogatni hozzá, hogy együtt nézzük a kedvenc sorozatunkat. Minden szuper volt, mivel idén érettségizem, már nem kell suliba járnom, így kábé kétnaponként késő éjjelig nála voltam, aztán boldogan jöttem haza, hogy végre így kiforrott a barátságunk.

Aztán most hétfőn megint felhívott. Este volt, fáradt voltam, kicsit rossz kedvű, de felugrottam pár részre. Nem bántam meg, jó volt, mint mindig, sokat nevettünk és beszélgettünk. Egy idő után meg már csak feküdtünk az ágyon és néztük a sorozatot. A rész véget ért, de még mindig csak feküdtünk egymás mellett., ő simogatta a hátam. Nem volt fura, mert máskor is csinált már ilyet. A következő, amire emlékszem, hogy csókolózunk. Nem írom le részletesen, mert egyrészt nem erre az oldalra való, másrészt szeretném minél előbb elfelejteni. Nem mintha nem lett volna jó… nagyon is jó volt. De a jó és a helyes gyakran nem ugyanazt jelenti.

És ez nagyon nem volt helyes. Az sem, hogy másnap megint felmentem, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Csak hogy tisztázzam: nem feküdtem le vele. Szűz vagyok, és közel jártunk hozzá, de megijedtem. Tudom, elég furcsa, hogy 18 évesen még mindig szűz vagyok és félek, de nem tudtam megtenni.

Az azt követő napon nem mentem. És azóta se mentem. Még a házból sem szeretnék kimenni. Félek, olyan sok mindentől, hogy elmondani sem tudom. Nem mondhatom el senkinek, mi történt. Hivatalosan a viszonyunk még mindig tanár-diák viszony, szóval ha bárki megtudná, nem túl szép következményekkel járna. Ráadásul az ismeretségi körünk elég nagy része közös, és nem lennénk túl népszerűek, ha ez kiderülne… És egyébként sem merem elmondani senkinek.

Fogalmam sincs, mit csináljak, vagy hogyan mondjam meg neki, hogy fejezzük ezt be. Nem szeretném megbántani, de nem tudom így folytatni, titkolózva, tilosban. Tudom, hogy már semmi nem lesz olyan, mint az előtt, és ez nagyon rossz dolog. Nem tudom, miért történt, és bárcsak soha ne történt volna meg… de már nem tudom visszacsinálni.

Bocsánat, hogy ilyen terjengős voltam, és köszönöm, ha valaki elolvasta! Ha nem is változtat semmin, legalább kiírhattam magamból.

Sajnos a fenti lelki problémákkal küzdök és rájöttem, hogy egyedül nagyon nehéz ezzel boldogulni. Sokan vitatják, hogy 2 lelki problémás ember csak lehúzza egymást, de furcsa mód én olyankor megtudok erősödni és könnyebben tudok magamon és a páromon is olyankor segíteni. Nem érzem magam csúnyának sem, de nagyon kevés önbizalmam van és rettentő nehéz így szerető társra találni Reménykedem, hogy itt is beszélgethetek ilyen lányokkal, persze akárkivel aki hasonló “betegségben” szenved. A hagyományos társkeresőkben nem hiszek…. és a szoc.fób miatt élőben nagyon nehezen megy az ismerkedés, főleg lányokkal. De bárki véleményére kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban, hátha tud valaki megnyugtatót írni vagy a saját történetét megosztani. Dolgozok, van 1-2 barátom, terápiára is járok, de mégis nehéz kijönni ebből. Az a legjobb mikor néha szinte varázsütésre totál kijövök ebből, életkedvem lesz, csak ezzel az a baj, hogy ideig-óráig tart. Nos, várom a véleményeket, vagy egsetleg tippet, hogy hol ismerkedhetnék meg hasonló lányokkal akik szintén egyedül érzik magukat, vagy ha pont itt olvasnának akkor várom üzenetüket. Egyébként 27 éves, debreceni srác vagyok!

Grátisz egy kis történet: Már a suliban is visszahúzódó voltam és azzal cukkoltak, hogy ilyennek nem lesz senkije. Szerencsére volt, de mindig vége lett valami miatt, volt mikor én is hibás voltam ebben, de idővel rájöttem és “javultam”. A legutóbbi lánnyal egymásra találtunk, de ott meg a kedves anyuka szólt bele az életünkbe. Amúgy ez a lány is depresszióban szenvedett, de sokat segítettünk egymáson. Szóval ez csak rátett arra, hogy ne is bízzak már az igaziban. Mindig ilyen szorongós, depressziós és szeretet hiányos voltam. Baráti kapcsolatokra is nehezen teszek szert. Járok pszichiáterhez, gyógyszereket is szedek, olykor végeznék is magammal, de tudom, butaság lenne és ez az állandó szomorúság… az emberektől való félelem. Dolgozom szociális gondozóként én attól vagyok nyugodt, de a magány akkor is kísért. Nem beszélve arról, hogy fáradtság is gyötör és a gyógyszerekről is le kellene szokni. Szívesen meghallgatom más történeteit is, vagy esetleg hogyan tudott segíteni magán. Ebben vagyok már vagy 10-en akárhány éve, de azt hiszem születésemtől fogva.

Ami miatt szorongásos lettem:
Először csak kiközösítettek kisiskolás koromban, majd minél nagyobbak lettünk annál durvábban bántottak,
beszóltak, csúfoltak, dobáltak, megaláztak…stb:…..
12 évesen már elgondolkoztam, azon,hogy iskolát váltsak, nem  gondoltam bele,hogy ennél rosszabb is lehetne.
Csak arra gonoltam,hogy az új iskolában már nem bántanak, nem zavart volna, ha nem barátkozik velem senki, mert addigra már megszokta, csak azt akartam,hogy ne bántsanak!!!!!
7. osztályt már egy új iskolában kezdtem, nagyon féltem, hogy milyen lesz.
Először, még mindenki kedves volt velem, érdekes,hogy azok akartak először velem barátkozni, akik később a legjobban megaláztak….
Az osztályfőnökömet és az iskola igazgatóját is ismertem. Az osztályfőnököm sokat kivételezett velem, sokat beszélt az érdekemben az osztálynak,hogy segítsenek beilleszkedni.
Aztán valahogy nem ment, először odajötttek,hozzám, de később, már magamra maradtam.
egy félév elteltével már úgy kii9smertek az osztálytársaim, rájöttek,hogy engem könnyű bántani,mert nem szólok rá senkire, csak elmegyek -ha tudok.
órákon tudtak bántani a legjobban,mert volt pár tanár, akik úgy csináltak, mintha észre sem vennék,hogy felém repülnek  a galacsinok vagy radírdarabok.
Volt amikor rendesen szembe talált az egyik srác -egy-két hétig homályosan is láttam azzal a szememmel.
A lányos pedig szerettek kibeszélni, gúnyolódi a hátam mögött.
Minden nap úgy mentem iskolába,hogy görcsölt az ujjam, vagy vádlim, tikkelt a szemem,
hányingerem volt, összeszorult a gyomrom, és mintha a torkomban gombóc lett volna.
sokszok,megálltam az iskola előtt mielőtt bemegyek, nem mertem bemenni, féltem!!!!!!!!!!!
Erőt kellett vennem magamon, és egy még nagyobbat, amikot az osztály elé érkeztem, FÉLTEM, SZORONGTAM, NAGYON!!!!!!!!!
Most így utólag belegondolva, nem igazán értem,hogy miért mentem el velük osztálykirándulásra.
Talán azért mert ha nem mentem volna, akkor másik osztályba kerülök, ahol szintén piszkálnak -idegen osztály ,ahol jobban félnék.
8. osztálytosan volt egy 2 napo osztálykirándulás, ez volt a legrosszabb emlékem, ami ezzel az iskolával kapcsolatos. Ezek után sok minden megváltozott.
Eddig is depressziós voltam, de ezután már csak “zuhantam a méybe”….

Ezek után, már nem bírtam senki szemébe nézni, azt hiszem, ekkor kezdtem még jobban depresszióba esni, amikor már azon a ponton voltam,hogy nem csináltam semmit, nem futottam, pedig imádtam, nem rajzoltam, nem tanultam, nem csináltam semmi hasznosat, sosem voltam otthon,
reggel suliba mentem utána márcsak késő este értem haza, max csak átöltözni mentem haza, vagy letenni a cuccomat, iskolában is utáltam lenni és otthon is. De nem tudtam melyik rosszabb!
Anyám is depressziós volt éppen, úgyhogy mi keten jó sokat veszekedtünk.
Anya akkor volt munkanélküli, ahol az előtt dolgozott, ott  neki is nehéz dolga volt.
Kihasználták, becsapták, hazudtak neki, neki sem volt egyszerű az az időszak, aztán kirúgták ,mert leépítés volt.
Amikor neki szüksége volt egy kis beszélgetésre, rám mindíg számíthatott, elmondhatta a nyűgét, baját, régebbi és akkori problémáját, apával kepcsolatos gondokat is, és az anyagi gondokat is sokszor ecsetelte nekem, én voltam a lelkitámasza, nem volt már. Itt az volt a bökkenő, hogy nekem gondom volt az iskolában, súlyos önértékelési gondom volt, anyával is sokat veszekedtem, ő hiába számíthatott rám, amikor nem kellettem neki lelkitámasznak, rajtam töltötte ki a dühét, sokat veszekedtünk, elég dúrván,
szinte mindennapos volt a veszekedés ami nálam azzal végződött,hogy beszárkóztam a sötét szobába, a fejemre húztam a párnát és csak zokogtam, ez kb 2-3 óráig is eltartott, mert egyszerűen nem tudtam lenyugodni, pedig már nem azért sírtam, mert veszekedtünk, ….. nem tudom, csak sírtam, és kapkodtam a levegőt…. Apám totál dilisnek tartott…
Már kisiskolás korom órta alvászavarom van, sokáig nem tudok elaludni, mert elsírom magam, vagy egyszerűen csak kószálnak a gondolatok a fejemben, vagy ha elalszom, hajnalban, többször sírva ébredek.
Nekem is szükségem lett volna egy lelki támaszra, igaz anyának én sosem mondtam volta el a gondjaimat,
de ő sosem hallgatott meg, még akkor sem, amikor egy kérdés tettem volna, fel, pl,amikor beteg volktam, nem figyelt rám, mindig betegen mentem iskolába és mivel iskolába elmentem, hát persze, fociedzésre is mentem, akár magas lázzal is. Anyát nem érdekelte, negem sem érdekelt!!!
Amikor végre elballagtam az általános suliból, megkönnyebbültem, végre, de egyben szorongtam is.
A középiskola előtti nyáron minden nap sírtam, féltem,hogy mi lesz majd a középiskolában, mégrosszabb lesz???
Elsőfélévben megkönnyebültem! Mert nem bántottak az újosztálytársak.
De ez nem tartott sokáig, második félévtől ismét elkezdődött a rémálom!
Nem mondom,gogy rosszabb volt mint általánosban. Azthiszem már edzettebb voltam, felkészültem, a legrosszabbra.
Volt egy lány az osztályban, aki nagyon szimpatikus volt, csöndes, olyan mint én.
sokáig nem mertem megszólítani, beletelt pár hónapba míg erőt vettem magamon és megszólítottam,
csak az órarendet kérdeztem, mintha nem tudnám, nagyon kedves volt, elkezdtünk beszélgetni,
nagyon jóba lettünk, 1 hét múlva már szétválaszthatatlanná váltunk.
Azthiszem azért sem volt más olyan rossz a közép iskola,mert volt egy barátnőm, akkor még azthittem,hogy ő jóember, nem hazudik, igaz barát.
második félévtől kezdtek bántani az osztálytársak, de ekkor már nem voltam egyedül,mert a barátnőmet is piszkálták. Ekkor még depressziós voltam, mert otthoni helyzet is csak rosszabbodott.
Már odáig fajult a dolog,hogy minden nap veszekedésre értem haza,
anyának már lett új munkája, de apával nagyon rossz lett a kapcsolatuk,
és anya mint mindig a melóval járó stresszt is mindig rajtunk, főleg rajtam és apán töltötte ki.
Amikor apa már válláson törte a fejét, már azt is kiszámolta,hogy h mi négyen, két tesóm, apa és én albérletbe költözünk,hogy jönnénk ki anyagilag….
Nagyon elszánt volt,hogy elválnak, de anya nem akart válni,
azt mondta,hogy szereti apát, de közben mindenki tudta,hogy ez nem igaz.
Anya csak magát szereti, mással nem is foglalkozik!
Nem volt nekem sem egyszerű, hiszen iskolában is elég nehéz volt nekem, aztán, a 
pocsék helyről(iskola) egy pocsék helyre (haza) kellett mennem.
Amikor apáék veszekedtek  anya utána, mindig szokogott, (mint írtam már, ő is depressziós volt)
utána, mindig próbáltam, őt megvígaszalni, és elmondta a gondjait, nem csak a munkával, és a pénzzel kapcsolatos gondjait, de még apával kapcsolatos gondjait is nekem mondta el.
Apát ugye elmondta mindennek, elmondott róla mindent,
és hát én mit mnodjak erre???  -igen, anya igazad van, apa tényleg egy barom???!
mégis mit várt tőem?
nem arról van szó, én nagyon szívesen meghallgattam, segítettem, neki ebben, mert mégis csak jobb kimondani magunkból a terheket.
én mondom, szerintem anyától ezért ez nem volt túl jó ötlet,hogy nekem mondta el még az apával kapcsolatos gondjait is, mégis csak a lánya vagyok, mindkettőjüknek!!!
Nem szabad egy szülőnek azt a hibát elkövetni,hogy a gondjait a gyerekének mondja el, mert ezután már a a szülő gondja, már a gyerek gondja is lesz!
Ezt tapasztaltam!
Nekem is voltan problémáim, és akkor még ezek is társultak hozzá, hát nem volt egyszerű nekem sem!
Akkor lett még nehezebb a doltog, amikor apa is elmondta a párkapcsolati gondját,
hát ez sem volt túl jó ötlet.
de meg kellett hallgatnom, mert ő aztán tényleg nem az a fajta, aki bárkinek elmondja a gondját.
Még mondta is,hogy ő nem szokott panaszkodni, másnak elmondani a gondját.
Ezért meghallgattam, természetesen.
őt is vígasztaltam és kiálltam az ő igaza mellett, és amikor anyával beszéltem, ő mondta a gondjait, akkor meg az ő igaza mellett álltam ki.
Mert hát mindkettőjüknek valamiben igazuk volt, azt nem mondtam,hogy a másikfél miben hibázott, csak azt,hogy neki mit kéne másképp csinálnia, ha már az én véleményemet is megkérdezték.
Az volt a gáz amikor megtudták,hogy mindkettőjükkel beszélek, a vállással kapcsolatban, hogy ők elmondták nkeme a gondjaikat, arról nem tehettem, nem kértem,hogy mondják el, én csak jót akartam mint kettőjüknek.
de ez  a dolog balul sült el, anya azt hitte,hogy ő mellett állok ki, apa meg azt hogy az ő pártján állok.
de mégis kinek a pártján állja????? leszídtak, pedig nrm akartam rosszat senkinek, és én mindkettőjük mellett kiálltam, csak félre értették!
abba nem gondoltak bele,hogy nekem ez nem egyszerű, nem gondoltak bele,hogy nem csak nekik van problémájuk, csak maghukkal foglalkoztak. Én velük is törődtem, nem voltam önző, mégis én szívtam!
Én jártam rosszul, és a bizalmukat is elvesztettem!
Hár így jártam! De legalább már nem nyaggatnak a gondjaikkal!
A siliban a barátnőm, kihasznált ,emrt lógott sokat, úgyhogy szinte egyedül voltam, de a suliban jóba lettem 2 ott dolgozóval, és segítettek,
egyszer egyik nap,amikor már nem bírtam a folytos megalázást az osztálytársaimtól , (de nem, csak ők bántottak, az iskolában még sokan)  odamentem az egyik dolgozóhoz és elpanaszoltawm a gondom, nem kértem,hogy segítsen, de ő is sajnált már, aztán segítzeni akart. Sokat beszélgetttem vele, úgyhogy sokmindent megtudott, sok esetet elmondtam neki,hogy mikor hogy bántottak az osztákytársaim. Ekkor felment az osztályba és órán megemlítette az osztálytársaimnk,hogy miért bántanak, és miért nem hagynak végre, elintézte,hogy többé nem bántsanak, és ez sokat javított a helyzeten. onan már hála neki, minden jobb lett!
nagyon örültem,és ezért még mindig hálás vagyok neki.
11. osztályba járok jelenlek, és már egy éve  nem bántanak, csak néha beszólnak, de ez már semmi, az eddighiekhet képest!!!!!
Nagyon félénk voltam, senkivel sem beszéltem szinte, egyidő után már anyámmal sem beszéltem, féltem neki is megszólalni, tanárokhoz sem szóltam…. 
a depresszióból már kijöttem, már otthon sincs különösebb gond, 
igaz nem jó a kapcsolatm a szüleimmel, meg az egyik tesómmal, de nincs már annyi veszekedés, és már fél éve nem volt szó vállásról.
Még szorongok, de sokat változtam, a suliban a tanárok is és akikkel jóba vagyok, csonálkozni, szinte,hogy ennyi idő alatt, milyen sokat változtam.
Persze még ez sem az igazi, de határozottan jobb, mint mondjuk egy fél éve.
A szorongásom még nem múlt el, félek megszólalni, de már nem annyira,
felelésnél szoktam leblokkolni, meg dokiktó, idegenektől félek, ha orvoshoz kell mennem, vagy tanárral kell beszélnem, vagy malami ügyet kell intézner, felhívni valaki, postásnak ajtót nyitni…stb….. ilyenkor még azért gondban vagyok, görcsbe rándul a gyomrom, és félek. 
Aztán meg jövőre érettségi, nem attól parázok,hogy tudni fogom e, amit kell, hanem attól,hogy a szóbelit elrontom, nem mernék megszólalni.
De hát ez van, ez már nem nagyon gond!

Ezt mára már elfelejtették az emberek. Ezért nincs helyed sehol.

 Megértelek, habár, az öngyilkossággal való játszadozás, az rám nem jellemző. Ha megteszem, az végleges lesz, készülök rá lélekben. Most még nem vagyok elég bátor. Szeretnék szépen, és méltósággal távozni, a lehető leg kevesebb gusztustalan nyomot hátrahagyva leköszönni. Volt egy kísérletem, habár nem volt igazán tudatos, inkább tudathasadt állapotban történt. Iszonyú érzés volt, és csodálatos módon, három, vagy négy napos öntudatlan állapot elteltével magamhoz tértem. Orvos csak akkor látott, amikor valahogy feltápászkodtam, s iszonyú fájdalmak közepedte elsétáltam hozzá. Az exférjem nem hívott orvost a három/négy nap alatt, ha ott hagytam volna a fogam, nem tudom, hogy miként számolt volna el a hatóságoknak. Mert ugye segítségnyújtás elmúlasztását éppen úgy bünteti a törvénykönyv, mint a gyilkosságot. Ha csak nem volt jó oka arra, hogy ne hívjon segítséget, például, hogy nem vette észre, az eszméletlenül fekvő feleségét a közös ágyban. Ez ugye elég valószínűtlen. Inkább arra számított, hogy nem kelek föl többé. No, mindegy, ez már elmúlt. A lelkemben viszont mély nyomot hagyott, az, ami kiváltotta belőlem az öntudatlan szuicid viselkedést. A lélek fájdalma, amely fizikai szinten is hasogatott, majd a végtelen nihill. E két dolog váltogatta egymást, közben kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, meg egyebeket, amelyekről azt gondoltam, hogy enyhítik a gyötrelmeim. Nem így lett. Egyre mélyebbé, és kínzóbbá vált a fájdalom. Végül egy korty jóbor, és lekapcsolták a világot körülöttem. Aztán már csak a több napos ájulat utáni gyötrelmes ébredésre emlékszem. No, akkor gondoltam, hogy itt a vég, mert éppen úgy éreztem magam, vergődtem, mint egy haldokló. Utána doki, + pszichológus, aki aláiratott velem egy nyilatkozatot, hogy nem akartam öngyi lenni. Így nem kellett a zártosztályra vitetnie. Én meg nem bántam, hogy megúsztam az injekciókúrával a dolgot… Azután gyógyszeres kezelés, de hamar letettem a bogyót, mert tudtam, hogy én csak önfegyelemmel mászom ki az egészből, és dolgozni csak tiszta fejjel lehet. Tiszta? Hmmm…

Ismeritek a PUF-tól a: “Félek” c. számot? Az olyan, mintha az én agyamból született volna, a zenéje pedig a lelkemből. Csak egy lelki szorongó képes hasonlót üzenni a világnak…

Engem sem fogad be egyik közösség sem, de nem azért, mert kiállhatatlan vén boszorkány vagyok. Inkább mert őszíntén tudok beszélni bármiről. Ez pedig megrémíti az intellektuálisan komfortos emberek többségét. Ne arra gondoljatok, hogy a csunya, és szeméremsértő dolgokat vágom mindenki fejéhez, nem! Csupán szembesíthetem őket, önmaguk alapvető hiányosságaival. A hibáktól én sem vagyok mentes, de én még be is ismerem ezeket a nyavajákat. Ahogy az előttem szóló is leítra, az embernek először önmagát kell legyőznie. Ez a legnehezebb számomra is.Ez rettentő. Igaz?Gyanús vagyok a szemükben, meg valami ufo. Talán idegen vagyok, de sajna nincs lehetőségem kivonulni innen a civilizált társadalomból, habár nagyon szeretném megtenni.

Az erő legyen veletek!

Tapasztalatom alapján a pánikbetegség -mint minden más pszichés elváltozás- orvosolható, és teljes mértékben megszüntethető (vagy legrosszabb esetben is jelentős mértékben csökkenthető!) a BACH-VIRÁGTERÁPIA alkalmazásával.

Ezt nem azért írom be ide, hogy közvetlen támadásnak tegyem ki magam azok által, akik mindenképpen ragaszkodnak a “gyógyíthatatlan betegség” cimkéhez, és hogy ide-oda-mondogatással teljen meg ez a fórum. Azért tettem, mert tapasztalatom alakult ki róla. Ennyi, és nem több. Úgy érzem, a Bach-terápia egy olyan csodálatosan bevethető módszer a mai ember megnehezített testi/lelki állapotának javítására, hogy azt ma még álmodni sem mernénk. Ezért érzem kötelességemnek, hogy ezt minél szélesebb körben elmondjam.

A pánikbetegség kísérő tüneteit egyesével és egyben is lehet kezelni a virágterápiával, csak tudni kell a módját. Ezek kezelésével (=harmonizálásával) először csökkennek, majd lassanként megszűnnek a tünetek, és egy idő után nem jelentkezik többé a pánikbetegségnek nevezett állapot.

Mellékhatás-mentes, egyszerű, viszonylag gyors módszer, nincsen benne semmi kacifánt, kényelmetlenség. Ha valakit érdekel, nézzen utána a neten, ha pedig esetleg kérdése lenne a módszerrel kapcsolatban, írjon nyugodtan, próbálok segíteni.

FONTOS MEGJEGYEZNI, hogy nem csak pánikbetegség kezelésére alkalmas, hanem mindenféle pszichés elváltozásra, nehezítettségre; bármilyen helyzetben, amikor “nem a megfelelő módon működünk ott belül”…

Zoli

Nem is tudom büntudatnak érezzem amit írok most.

19 évesen hozzá mentem a motorbalesetben meghalt férjemhez.Sajnos esküvő után derült ki,hogy iszik.Teltek az évek egyre többet ivott.Félre lökött az asztalnál ahol 1 üveg pohár volt és bele tenyereltem,2 inszalagot vágott át,megműtötték.Éjjelente mikor haza jött lerántotta a takaróm mikor aludtam,és kirángatott az ágyból,késsel állt a hátam mögött,hogy adjak neki vacsorát,ha nem tetszett kiborította.5 év után beadtam a válópert.Mikor megtudta,persze piásan jött haza lefogott az ágyon és 1 pengével akarta elvágni a nyakam.Ekkor kívántam a halálát,de szerintem másnak is hirtelen rossz gondolatai támadnak ilyen esetbe.Rá 2 évre halt meg.Kitértem egy kicsit jobban,hogy megértsétek.1992-ben halt meg,de pár éve abba maradt az ismétlödő álom,amit már álmomba tudtam előre mit fogok álmodni.

A másik halottam anyám,sajnos utolsó éveiben ivott.

Gyomra bevérzett,kórházba került.Egy tükröt akartak ledugni neki,hogy hol vérzik.Könyörgött,hogy “Anikó ne enged,mert akkor nekem végem.”Nem tudom bele avatkozhattam volna az orvosi vizsgálatba,hogy ne.Megcsinálták a tükrözést.Amikor eljöttem és utánam nézett anyám (ezt a nézést nem lehet elfelejteni),még ugymond jól volt.Épp.hogy haza értem,jött a telefon azonnal menjek vissza,mert cómába esett.Már nem ismert meg,ellökte a kezem.Reggelre meghalt.:((((

Azóta is jár a fejembe,hogy nem kellett volna engedni a tükrözést?!Ő viszont 1996 óta jár álmomba a lakásomba,hol beszélünk,de nem árul el semmit magáról,vagy csak elsuhan az ajtó előtt.Mikor felébredek olyan valóságosnak tünik,aztán jön a döbbenet meg a lehangoltság.