Szóval 37 éves vagyok és nincs gyerekem. Valószínűleg úgy fogom leélni az életem, hogy nem is lesz. Milyen élet lesz? Nem tudom. Volt abortuszom, igen, ezt is vállalnom kell. Nem megfelelő időben, nem a megfelelő személytől lett volna, tudom bután hangzik, de nagyon meglepődtem több éves kapcsolatban éltem amikor betoppant volna a kis jövevény. Nálam nem volt kérdés, hogy marad -e. Azóta gondolkodtam, hogy ha megtartottam volna jobb lett volna az életem? gyermekem lett volna, és talán a baba miatt akkor nem hagytam volna el a párom, de később igen, tehát elváltam volna, és csonka családban nőtt volna fel. Azt sem akartam volna, ha őt okoltam volna amiatt, ha együtt kellett volna maradnom az apjával őmiatta. Tudom az élet szent, de ha nem én dönthetek a megszületendő gyermekem sorsáról, és nem nekem kell tudni hogy mi lenne neki a legjobb, akkor kinek? Isten? ezt hagyjuk. Most megint magamra haragítottam egy tábort Volt egy másik is, igen 2-szeres gyilkos vagyok, a második szintén meglepetés volt, mert már beteg voltam, nem kicsit. Na, most ez furán jön ki, igen néha ment a szex, mert férfival él az ember, akkor enged, és talán addig szeretve érzi magát. Ekkor már antidepresszánst szedtem, és féltem a babára váró mellékhatásoktól, egyszerűen nem találtam egy olyan orvost aki biztonsággal azt tudta volna mondani, hogy vállalhatom anélkül, hogy a baba nem lenne beteg, vagy én nem mennék mélyebbre.

Azóta lett több betegségem is, és hormonjaim sem teljesen úgy állnak ahogy egy baba vállaláshoz ideális. Sőt miómám is van, ennek ellenére többen bíztattak, hogy a gyerek boldogságot hoz az életembe, és ettől minden megváltozik. Persze, és a felelősség? Egy olyan nő, aki mentálisan kissé labilis, több krónikus betegsége van, és nem érzi magát anyatípusnak minden áron törekednie kell családalapításra?? Többen feltették nekem azt a kérdést, hogy öregkoromban ki fogja rámnyitni az ajtót? Hát ezért? És én lennék önző, mert nem vállalok minden kockázatot, csak azért, hogy ne legyek öreg koromra egyedül? Talán. Talán nem vagyok elég érett a dologra, és mire megérnék, már késő. Azt hiszem, hogy amíg nem jövök magammal tisztába, ami talán életem végéig eltart, mert annyi defektem van addig nem vállalhatok felelősséget egy másik élet iránt. Van aki ezt megérti egyáltalán?

Úgy tűnik nem igazán, a nők többsége megvet, vagy sajnál…