Amikor azt veszed észre, hogy elmerülsz a veszteség által kiváltott érzelmekben egyéb fájdalmas érzelmekben, próbáld ki ezt a gyakorlatot, mely segít emlékezned arra, hogy te vagy az avatár, akire az élet céloz, lélek vagy, aki videojátékot játszik a földi iskolában.

Ha valamilyen veszteségtől szenvedsz, vedd észre a megélt érzelmeket – a gyászt, a magányt, a haragot, a megbántottságot, a szomorúságot, a csalódást, a szorongást, a neheztelést. Nem nehéz tévesen ezekkel az érzelmekkel azonosulnod. De mi lenne, ha ahelyett, hogy az érzelem lennél, egyszerűen csak a lélek lennél, aki ezt az érzelmet érzi? Mi lenne, ha ahelyett, hogy azt mondod, hogy szomorú vagyok, azt mondanád, hogy szomorúságot érzek? Mi lenne, ha ahelyett, hogy szomorú ember vagy, a tudatnak az a kiterjedése lennél, aki tanúja annak a részednek, amelyik szomorúságot érez.

Ha érzed, hogy kezdenek háborogni az érzelmeid, nevezd meg azt az érzést, és vedd észre.

Lépj hátrébb, és figyeld meg azt a részedet, amelyiket háborgatja ez az érzés. Nem ez az érzés vagy. Az a részed, amelyik ezt az érzést érzi, az avatárod. Te vagy a lélek, aki a dühös, sértett avatár tanúja.

Hunyd be a szemed, és adj magadnak időt arra,hogy teljesen a tanúja lehess az érzelmi háborgásnak. Hagyd, hogy a lelked szeretetet, együttérzést, és vigaszt nyújtson az avatárrészednek, amelyik szenved, tárd ki szívedet felé, mert nem akarja elfogadni azt, ami van. Szeresd, és fogadd el azt a részedet is.

Az elfogadás (az avatár éned elfogadása, az ellenállás elfogadása, mindennek az elfogadása) a szabadság kulcsa.

Szeretnék segíteni Nektek a történetemmel. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy most felkeressek egy ilyen közösséget, mert most jól vagyok. De mégis Hozzátok tartozom, Csak Ti tudjátok mi van igazán bennem. Gondolom valami ilyesmi húzott most ide.

Szóval a történetem (vigyázat hosszú lesz, de szükséges leírnom, hogy értsetek):

29 éves leszek egy hónap múlva, elvileg ez a “betegség” a nőknél elmúlik 30 fölött. Majd meglátom bő egy év múlva…

16 éves voltam, mikor először pszichiáterhez vitt az Édesanyám. Depresszív voltam és bántottam magam: ollóval kivágtam apró darabokat magamból, majd eldörzsöltem, ütöttem magam, vertem a fejem a falba (dührohamok alkalmával), de akkoriban a leggyakoribb az volt, hogy addig kapartam a karom, lábam, (volt hogy az arcom), hogy lejött a felső hámréteg és levedzett, majd bevarasodott. Van pár sebhely rajtam, ami megmaradt a mai napig. Az első önbántalmazásom kb 11-12 éves koromban történt. A nevelőapánk épp leszidott és nem mertem kiállni magamért. Miközben beszélt hozzám, lekapartam a bal kézfejemről a bőrt és egy óriási nagy vastag seb lett a kezemen. Nem is értem miért nem tűnt fel Anyukámnak ez. Pedig gyógypedagógus, ért a gyermeki lélekhez.

Először kétféle gyógyszert kaptam 16 évesen, mert depressziós vagyok. Ez volt a diagnózis, semmi borderline. Nem hatottak. Nem tudom mik voltak, de mindig ásítoztam tőlük. Ezért később Anyukám elvitt egy pszichológushoz, aki segített. Iskolát váltottam, majd ez a radikális változás az életemben teljesen kihúzott ebből az állapotból. Kb egy évig küzdöttem ezzel akkoriban.

Gimnázium után egyetem, alapképzés, majd mesterképzés, meglett 2 diplomám. Semmi bajom nem volt 26 éves koromig. Egyetem után Budapestről el kellett költöznöm messzire, mert csak vidéken kaptam munkát szakmában. Hátrahagytam a családomat, szerelmemet. Egyedül voltam nagyon. Megalázó volt a munkahelyemen. Bár középvezetőként dolgoztam, emellett mindenki csak egy kislánynak kezelt, ahhoz képest, hogy jól értettem a szakmámhoz, és szerintem jó munkát végeztem, sokszor kaptam a fejemhez azt, hogy “Maga nem tud semmit se!”. A lakótársaimmal (akik munkatársaim voltak, sőt volt egyetemi csoporttársaim, én ajánlottam be őket erre a munkahelyre) sem jöttem ki, nagyon kiközösítettek, sokszor éreztem magam magányosnak, egyedül. Pár hónap múlva elkezdődött a pokol az életemben. Először is, volt egy autóbalesetem. Totálkárosra tört az autóm, amit kb akkor egy hete vettem és egész életemben arról álmodoztam, hogy lesz egy kocsim, mert imádom őket. Kukába lehetett dobni a kocsit. Innentől visszakerültem Budapestre, mert nem tudtam lelkileg feldolgozni az eseményt ott (pánikrohamok törtek rám a munkahelyen), akkor sem, ha fizikailag semmi bajom nem lett csodával határos módon.

A másik dolog, ami súlyosbította az állapotom, hogy a párom családja egyre elutasítóbban kezdett velem viselkedni, de nagyon feltűnően. A szerelmemnek van egy testvére, az ő párját maradéktalanul elfogadták, míg engem nem. Mintha a pofámba is kenné, hogy mennyire senki vagyok

Innentől kezdve újra elkezdtem bántalmazni magam. Most csak a verés maradt. Lelkileg kínlódtam, kicsinek, szerencsétlennek, vesztesnek, senkinek éreztem magam a nap 24 órájában. De ezt minden erőmmel leplezni próbáltam. Mikor nagyon fájt belül, mikor úgy éreztem elutasítanak, ököllel vagy valami kemény tárggyal szétvertem a combjaimat (elhagyatottság sémám a legerősebb, ha ezt megpiszkálják, nagyon intenzív és túlzott érzelmi reakciókat vált ki nálam a mai napig- de kontroll alatt tartom már!). Úgy néztek ki a lábaim ilyenkor egy hétig, mint valami rothadó zombivégtagok. Csupa zúzódás.

Anyukám, testvérem és a párom is mondta, hogy segítségre van szükségem, de tiltakoztam. Ez kb 7 hónapig tartott. Mert akkor jött egy totális pszichózis és kiborulás. A párom elutazott kb 2 hétre külföldre a családjával és én úgy éreztem, soha többé nem fogom látni, meghal, eltűnik. Mint a kisbabáknál a szeparációs szorongás az anyukájával kapcsolatban, mikor kimegy a szobából = anya nem létezik többé.

Azon az éjszakán sok mindent csináltam, de alig emlékszem valamire. Csak a szerelmem elbeszéléséből. De azt tudom, hogy pánikrohamom volt, hogy sírtam, és halálos rettegést éreztem, sokszor éreztem, hogy elvesztem a józan eszem. Elvileg totál kifordultam magamból, mintha nem is én lennék. Innentől kezdve a párom családja nem akart látni. Mert ők ilyennel még nem találkoztak, nem tudnak és nem akarnak mit kezdeni ezzel, az állapotommal. Nem engem nem fogadnak el, hanem a betegségemet. Ami pedig ÉN vagyok ENGEM utasítottak el. Nem láttam őket azóta se, majdnem másfél éve…

Ekkor elkezdtem járni egyéni terápiára. Itt kaptam meg a diagnózist, hogy borderline személyiségzavarom van. Mikor hazaértem, elolvastam a neten, hogy mi ez, és elkezdtem zokogni, mert annyira rólam szólt az egész és annyira nem akartam ilyen lenni…

5 hónapig jártam heti egy alkalommal terápiára, gyógyszereket szedtem, amik nem hatottak semmit, KOMOLYAN SEMMIT! (Depakine és Atarax). Egy évvel a balesetem után munkába menet annyira szarnak éreztem ezt az életet, hogy nem akartam folytatni. Azon gondolkoztam, hogy most ugorjak-e egy kocsi elé, vagy később, a munkahelyemen a mosdóban bevegyem-e az összes gyógyszerem. Nagyon megijesztett ez a gondolat, és ekkor felhívott Anyukám. Nagyon elkezdtem sírni és elmondtam milyen gondolataim vannak és hogy félek, mert nagyon erős késztetést érzek. Gyorsan beszélt egyik munkatársammal, akit jól ismert, és ő megfogott és hazavitt. Ezután már nem mentem többet dolgozni.

És itt kezdődött el az új életem. Mert megtaláltam azt a helyet, ahol segíteni tudtak. Felvételt nyertem egy olyan intézménybe, ahol nem tömnek gyógyszerekkel, sőt segítenek a leszokásban is akinek kell. 6 hónapig jártam intenzíven reggeltől estig minden hétköznap és volt hogy hétvégén is a terápiára és a végén megjavultam. Nem fáj az élet. Tudom kezelni, újra kezdtem megkedvelni magam. Még nem mondom, hogy szeretem, de kedvelem magam, és törődöm magammal. Nem sorolom magam utolsó helyre, az én igényeim igenis ugyanolyan fontosak mint bárki másé. Az én problémám, örömöm, fájdalmam, kételyem, boldogságom, szóval az érzéseim ugyanolyan fontosak, ÉN ugyanolyan fontos vagyok, mint bárki más ezen a világon.

Nagyon jó közösségbe kerültem abban a fél évben, nagyon jó embereket ismertem meg, igaz barátokat is szereztem. Az önbántalmazásom az első hónapban abbamaradt, a pánikrohamok kb 3 hónap alatt elmúltak. az utolsó hónapokban pedig már e bántó tünetek nélkül tudtam fókuszálni arra,hogy magamon dolgozzak, hogy egész emberként kerüljek vissza a kinti világba. Bevallom, kicsit antiszociális voltam az elején kint, és “honvágyam volt”, de ez szép lassan eltűnt és azóta is jól vagyok. Aki pedig nem fogad el, az nem érdemli meg, hogy ismerjen engem. Mert aki tényleg ismer engem, az szeret is. Még nem volt olyan ember, aki engem ismert, ismerte a személyiségemet és nem szeretett. Mert jó ember vagyok, csak küzdök valamivel, ami nekem sem szórakozás, nem jókedvemből, vagy mások bántásának élvezetéből vagyok olyan, amilyen, mikor rosszul vagyok. (Ez ma nagyon. de nagyon ritka és nem olyan heves).

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetem! Remélem, legalább 1 ember lesz, akinek segítek vele.

2013. december 18.

Aki beteg az nem gonosz.

Gyógyszert szedni nem olyan nagy baj, egy rendszeres kisebb adag, amitől az éjszaka jól telik. Szerintem az a legrosszabb ilyen esetekben.

Ha a kórházban kényszerzubbonyt adnak valakire, mert nem tudnak vele jobbat tenni. Így nem tesz kárt magába, nem bánt másokat, és az ápolóknak is könnyebb.

Fontos, hogy stabil körülmények legyenek!

2) hogy megvalósuljon az összefogás (isteni sugallat)

Az összefogás, mert ha az ápolók tudnak normálisan működni és nem csak lefogni a beteget, ha a beteg már úgy érzi nincs menekülés, sőt ha vannak mások is a környezetben, szóval minden egy szebb szintre jut és felfogja az eseményeket, és a lehetőség szerinti következő lépést!

3) A legjobb, amikor le tudsz végre ülni (akár egészséges akár beteg, mi tudjuk, hogy ez bizony nem mindig jól eső dolog) – erre is van gyógyszer (különben én a Seroquel XR 400 gr-ost szedem, egyet éste, és jól vagyok, ha többet veszek be a  napom el van rontva).

Az is összefogás, ha két ápoló beszél egymással, és a közelben lehet a beteg is még inkább, legalább normális dolog van körülötte.

Egyébként így, kiderül, hogy nem is rossz a korház, mert ott legalább az orvosok és az ápolók tök jól vannak, így gyógyul a beteg, szerintem.  Otthon nehezebb, mert túl nagy a nyüzsgés és mindenki azt hiszi, hogy egészséges, és nem ért egyet a beteggel. Szintén nem kedvez az összefogásnak.

Ha még egy dolgot szeretnél, kérd meg

1) a kapcsolat őrző angyalokat, csak úgy hangos szóval, mintha egy kutyushoz beszélnél vagy egy cicushoz, hogy mindenképpen legyenek jelen, bármi is közrejátszik vagy zavarja két ember között (vagy többen is lehetnek) magát a kapcsolatot, veszekedés, hazugság, megbántás, régi dolgok felemlegetése, vagy valaki beteg, vagy több is beteg, vagy mindenki beteg, akár még a korházban is,  mondd, hogy szeretnéd ha a kapcsolat örző angyalok segítenének a viszály eloszlatásában és szabad és tiszta lenne az emberi kapcsolat köztetek! stb. Közben lehet tapsolni is, 2-szer meg megint 2-szer és azt lehet mondani, hogy Legyen Rend Isteni Rend!

2) kérd meg az őrangyalodat, hogy ne hagyjon el semmilyen körülmények között, mert bízol benne, és segítsen még inkább megbízni benne. Ő mindig elérhető, és kapaszkodni kell a köpenyébe, mert abba lehet!

Tessék ezt megcsinálni, tessék kérni az egészségeseket, hogy segítsenek, és az egészségesek is segítsék így a betegeket!

Hozzáteszem, hogy nem valami segítséget, meg intő szót osztok meg a saját tapasztalatomból, hanem nagyon fontos, amikor ez az üzenetforgás megvalósul, hogy mindenki tudjon róla! (magas rezgéssel, egészséges és teljes frekvenciákkal)

Sorolhatnám.

Most ennyit és sok szeretettel,

Julianna