Tavalyi történet… Június 23-án, hétfőn “túlestünk” a 15 hós oltáson. Ez egy olyan érdekes oltás, hogy 5-12 nap múlva lehet a babának hőemelkedése tőle. Ez meg is volt, vasárnap hajnalban kezdődött. Napközban nyűgös volt, nagyot aludt, valószínű utána gyorsabban kezdtem el etetni, minthogy igazából felébredt volna, és megakadt egy meggyszem… Eredmény, asztal, etetőszék, szőnyeg, én, sugárban… Romeltakarítás, fürdések…

Valószínűleg itt került a kezébe a picike gumikacsa. Irtó aranyos kis játék volt, egy nagy kacsa, három picit hord a hátán, mindegyik sípol. A nagyot szoktuk volt használni a kádban a picik önmagukban is majdnem lenyelhető méretűek, a fürdőszobapolcra félre voltak rakva. Most “elkérte”, a szobában is azzal játszott, megpróbálta belegyömöszölni a szájába, és nem tudta kivenni… Mire odaugrottam, a kacsa kijött, de síp nélkül. Ordítás, köhögés, ijedtség… (Hagy tegyem azt hozzá, hogy a kisfiam sose volt szájba gyömöszölős fajta, még a játszótéri kavics, minden rendes kisbaba rendszeres eledele is ellehet tőle…)

Innentől jött a dolgok cifrázása, ugyanis a baba nyűgössé vált, nem mindig volt hajlandó “rendesen” enni, a meggy meg a sajt meg azért hosszú távon nem teljes értékű táplálkozás… Amikor viszont olyanja volt, evett, a pelenkában “termés” is volt, amit én – ahogy ilyenkor az anyukák dolga – szépen, gondosan megvizsgáltam, lelet után kutatva… A nyűgösség meg végül is fogható az oltás vagy a nagymeleg számlájára is, úgyhogy várakozó álláspontra helyezkedtünk…

Mondtam már, hogy péntek a mi “szerencsés” napunk? Kisfiam pénteken született (ha nem megyek be a kórházba az “agybajommal” tuti péntek éjszaka vagy szombaton rohammentő; ezt már megírtam a szüléstörténetemben) a hazajövés utáni megfázásai péntekeken kezdődtek, amikor a tüdőgyuszim idején ő is behódolt a vírusnak, az egyik baj – a megfázásszerű – pénteken, a mandulagyulladás szombaton… Szóval ezek tükréban úgy döntöttem, hogy nem várjuk ki a pénteket, ha nem jön ki, csütörtökön lemegyünk a gyermekorvoshoz…

Ott baj előad, beutaló ultrahangra megkap. (Miután a kis izé műanyagból van, vélhetően a röntgen nem “látja”). És itt kezdődik a dolgok érdemi része.

Első felvonás: ambuláns vizsgálatok:

Mivel csütörtökön délután volt a rendelés, már esélyem se volt, hogy felvegyék az információn, hogy megtudjam, mikor is van az ultrahang a klinikán. Szerencsére pénteken gyorsan felvették, és megtudtam, hogy reggel 8-10 között. Namármost, ez azt jelenti, hogy fél 9-kor (a manó már evett, én még nem) felpakolás a babakocsiba, neki a szokásos neszeszer, babaital, és indulás (busszal) hogy odaérjünk.

A gyermekklinika épületét megtalálva először jó sok lépcsőn kellett fel – majd a porta mögött le – küzdenünk magunkat, hogy az ultrahanglaborba érjünk. (Később a portás elmagyarázta, hogy van egy másik bejárat is) De térjünk vissza az ultrahanghoz. Ott heves fejcsóválás, a műanyag nyavalya nekik se tetszik. (Bár az egyik kacsából ugye misztikusan eltűnt a síp, a másikat meg élből kidobtuk, hogy “veszélyes”, volt még egy harmadik, ami ugyan beesett a mosógép mögé, de nem jelentéktelen izomerő felhasználásával kibányásztuk, mondván, bűnjel, jól jöhet… Ezt vittem magammal, és mutogattam, ki tudja, hányszor összesen…). Szóval mindegy, azért megcsinálják. Baba első leöltöztetése, lefektetés, pocira zselé, ordítás, ultrahang, semmi. Papír, mely a röntgenhez irányít.

A röntgen persze csak 10-től van, úgyhogy hiába értünk oda hamar, egy bő félórát várnunk kellett. Másodiknak jutottunk be. Második leöltöztetés, nekem csini bordó ólomruha, gyereket egy bizonyos fogással (egyik kezemmel össze a két kezét, másikkal össze és leszorítani a két lábát) a készülék alá a filmre fektetni, ordítás, röntgen kész, öltözés fel. Ezzel az UH-ra kellett visszamenni.

Az UH-n (a röntgenen sem látszott semmi) a hölgyeknek egy mondat ver szöget a fejükbe, miszerint “sírt és köhögött” amikor kivettem a szájából a síptalan kacsát, ezért arra gyanakodnak, hogy a tüdő helyett esetleg a légcsőben talált magának helyet az “idegentest”, így újabb utalványt kaptunk a röntgenbe, ahol újabb öltöztetés, egy fekvő tüdőröntgen, egy álló (két kezénél fogva kellett lógatni a gyereket, mint egy nyulat vagy kismacskát) illetve egy nyeletés kontrasztanyaggal. (Gyerek fekszik, ordít, te dugod a szájába a cumisüveget, és vagy lenyeli, vagy megfullad.)

Közben volt két vérvétel is, ezekhez nem kellett leöltözni, de a “gyerek ordít” rész stimmel. Hány ordításnál is tartunk? a második vérvételnél mindenesetre megengedték, hogy szoptassam közben, és miután nem nyugodott, félig öltözötten, karomban agy hüppögve evő gyerekkel jöttem fel a pincelabor lépcsőin.

És kaptunk (még az UH-soktól) egy picike cédulát is, ami arról szólt, hogy osztályra felvétel. És itt kezdődik a második felvonás.

Második felvonás: osztályon

Mielőtt felmentünk volna osztályra, a babakocsi problémáját kellett megoldani, merthogy az nem mehet velünk… A portás szerencsére megigérte, hogy vigyáz rá. De nem ám a portásfülkében, hanem a folyosón tegyem le. Aha. Szegény kicsit megsértődhetet, amikor én kétkedve fogadtam a dolgokat, de aztán kénytelen-kelletlen beleegyeztem. A babakocsi egyébként egyben maradt, apa munka után bejött hozzánk, és hazavitte.

Felmenve már “a kis sípos”-ként aposztrofált gyermekem fölött heveny vita alakult ki, miszerint belgyógyászat vagy pulmonológia… Mióta utóbbi tudományterülethez “szerencsém” volt, legalább tudom, hogy tüdő… Na mindegy, a lényeg az volt, hogy az egyik röntgenképen úgy tűnt, hogy a légcső van beszűkülve kb. annyival, mint amekkora a bigyókánk, mert mondjuk nyomja a nyelőcsőben elakadt bigyó. Na, ez most kié? Ha nem fulladozik, akkor belgyógyászat, ha fulladozik, akkor tüdő, de leginkább legyen “a másiké”, ne nekem kelljen vele agyalni (és ide olyan ördögöcske alakú szmájli illene, a rosszmájú gondolatom illusztrálandó.)

Szerencsére a betegfelvételen már nem kellett levetkőznünk, ellenben fej- mellkas- és pocakkörfogatot mértek, súlyát kérdezték és hosszát akarták tudni. Utóbbit kikértük magunknak, a kisfiam már jár, magassága van, és az 73 centi. Az ordításra, amit a méretkezés kiválott, rutinosan gomboltam a blúzt, vettem is elő a bio-fájdalomcsillapítómat, aztán a dolog végeztével letelepedtünk a folyosón a szokásos szemérmetlen (akinek nem tetszik, ne nézze, ez itt a gyermekklinika, a sarokban meg egy hasonló pózban ábrázolt anya-gyermek szobrot lehet megcsodálni) pózban, ahol a baba rövid úton be is aludt.

Neki szerencséje volt, mert mindig kéznél az élelem, nekem viszont már nagyon hiányzott az elmaradt reggeli – hazafelé veszünk pár szem Fornettit volt az eredeti terv – úgyhogy igencsak vártam már, hogy minimum döntsék már el, hogy hova kerültünk, aztán felfedezhessem a kajavásárlási lehetőségeket, vagy végre 2 óra múljon, és apa bejöjjön. Ekkor volt kb. fél 12.

Meglett a helyünk, megkaptuk a 3. szoba egyik kis rácsos ágyikóját. Ki kellett tölteni egy lapot, miszerint mit szokott enni a gyerek, mi a kedvenc játéka, mikor alszik el, mikor kel, mikor szokott fürdeni, van-e valamilyen gyógyszerallergiája, ilyenek… Na most ezt nem tudom, hogy adott esetben – ha nem tudok vele maradni – használják-e valamire, vagy nem, ellenben nem volt kérdéses, hogy vele maradok. Még az ultrahangon biztosítottak róla, hogy vendégeskedésünk nem lesz hosszú, hétvégén is lehetőség van zárójelentéssel hazamenni… Szóval, bejelentkeztünk a Hotel Gyermekbe…

A belosztály egyébként tuti barátságos hely, a falakat mesejelenetek, mondókák díszítik, egy művészeti szakközépiskola növendékeinek “ajándékaként”. a szobákban különböző “világok” vannak, az 1.-t nem láttam, de a 2. az Micimackós, a 3. hupikék törpös, a 4. már nem is tudom, milyen volt. Minden szobában két rácsos kiságy és két nagyobb gyereknek való rendes ágy van, plusz televízió. (Értem én, értem, de mi van, ha zavarja a kicsiket?) Hatalmas pakkunkat (piros neszeszer babaitallal és zsebkendővel, plusz egy üres nejlonzacskó) letéve vártuk sorsunk alakulását, na és apát…

Ja igen, közben kaptunk egy kis fiolát is, hogyha “termés” lenne, gyűjtsek be belőle, meg akaják vizsgálni, véres-e. Már mikroszkopikusan, mert szemmel láthatóan nem… Pelenkázó egyébként nem volt, úgyhogy máris felhasználásra került az üres nejlonzacskó, merthogy azt kettévágva, szétterítve lett egy lepedővédőnk…

Gyermekem a sok inzultus után épp ismét elaludt, amikor jött valaki, hogy ő meghallgatná. Persze ébredés, ordítás. Oké, hogy a szülészeten a nagyon kedves neonatológus doktornénink nem hallgatott alvó/szopó babát, inkább visszajött, de az ő volt, ez meg nem ő, meg a gyerek is nagyobb, többet kibír, na de itt részrehajló is lehetek, szóval ezt hagyjuk…

Apa közben hazért a munkából, kapta a drótot, hogy miket hozzon be, különös tekintettel nekem kaját sokat, manónak ruhát, tisztálkodószert, és nekem is valami kényelmesebbet. (Még így is jó, hogy farmerben indultam el.) Ja, és persze “rendes” babahamit, mert a “mindent eszik” az az én olvasatomban nem a húsleves, krumplipüré, párolt egészhusi, hanem azért valami babásabb… a krumplipüréből néhány kanál azért lement, de az az ízetlen szubsztancia kb. 6 hónapos “korunktól” nem kedvencünk… Néhány babajáték is jó lenne…

Beért, beszéltünk, lepakolt, baba éppen (megint) aludt, ment, mi maradtunk. Jó hétvégét. (Ja, eddig nem akartam magára hagyni a gyerkőcöt, de most már muszáj volt, a “látogató WC” nevű intézményt is megkerestem/felkerestem. Nem túlozták el a komfortot, egy olyan helyen, ahol több anyuka is benn lehet akár huzamosabb időre is a gyerekkel, egy egész WC, igaz ez kulcsra zárható, zuhany meg nincs, minek is lenne, majd kissé tábori módon körbetörölgetem magam, jó lesz.

Lassan sikerült kideríteni alap dolgokat, mint például azt, hogy az anyukának vagy a Fleur kertiszéken kell kábulnia alvás címszóval, vagy kap matracot, és a földön. Ez utóbbi lényegesen kényelmesebbnek tűnt (bár a szék szoptatásra kimondottan alkalmas, de aludni azért nem szívesen alszom benne) így erre szavaztam. a fürdés pedig a picike gyermek fürdőszobában (zuhanyzó, WC) a zuhanytálcára kirakott fürdőkádban, amit a “szennyesraktár” feliratú ajtó mögül, kifejezetten “steril” környezetből kell előhalászni. a gyermek fürdőszobát felnőtteknek használni szigorúan tilos! Ja, az ajtó nem zárható, az osztály meg koedukált. OK.

Na jó, ne szaladjuk előre, a fürdetés tanulságairól majd kicsit később írok, most még szeretném megemlíteni, hogy a szobatársunkkal viszont mennyire szerencsénk volt. Egy egész szobatársunk volt egy tíz-tizenkét éves nagylány, akivel a kisfiam nagyon jókat játszott, fel se vette a kényszerű környezetváltozást. Még szerencse, hogy “egyikünk” ilyen nyugodt volt, mert én ötperces frekvenciával érzékenyültem el újra és újra…

A délután folyamán egyébként senki ránk se nézett, úgyhogy szépen elérkezett a fürdetés ideje. Miután előtte bementem és körülnéztem, látszott, hogy leöltöztetéshez nem sok hely van, úgy döntöttem, hogy bodyra vetkőztetem a kisfiamat, így ott csak azt meg a pelenkát kell levenni. a gyakorlat azt mutatta, hogy ez így nem jó, mert nem volt hely a továbbvetkőztetésre, nem lehetett hova kidobni a pelenkát (visszavittem a szobába) és az esetleges nagydolog után se lehet helyben megtörölgetni a gyereket. a törölközőt még csak-csak felvágja az ember a zuhanyzó felső rúdjára, de hova teszi a gyereket (persze, a földre le, csupaszon, aha!) amíg épp azzal szerencsétlenkedik, hogy az állandóan szökni készülő zuhanyrózsával megfelelő mennyiségű és hőfokú vizet töltsön a műanyag kiskádba. Persze, lehetne zuhanyozni is, de a gyerkőc ezidőtájt még félt a zuhanytól. A víz egyébként nem volt kimondottan meleg – lehet, szándékosan, hogy ne forrázzák le magukat a gyereket – de aztán nem is volt hideg, egy gyors fürdést meg lehet oldani. Kb. egy éve volt utoljára olyan, hogy babamasszázs nélkül fürödtünk, de szépen megült a kádban, még némi öröm-csapkodást is sikerült felfedeznem, és megfürödtünk. a visszamenet már egyszerűbb volt, gyerek törölközőbe becsavarva (imádkozás, menet közben ne akarjon pisilni) szobába vissza, ott gyorsan felöltöztet, onnan a napi rutin az otthonihoz hasonlóan szopi, alvás irányba terelődik. Kicsit késő aludt el az izgalmas nap után, de tulajdonképpen nem volt semmi probléma…

Problémára az éjszaka számítottam. a kiságy oldala jó nyikorgós vasrúdon ereszthető le, akasztható fel… Ez nem az az élethelyzet, amikor hirtelen ki lehet kapni nyöszörgő drágádat, illetve ha elaludt is igen “lábujjhegyen” kell visszahúzni a rácsot, az újraébredést elkerülendő. És még ott van a mi kis privát szokásunk, hogy kb. hajnali 3 óra után már egymás mellett alszunk. De aztán rákérdeztem, nem szabályellenes a gyerek az anyával a földön, úgyhogy úgy lett. Tűrhető, ha nem is pihentető éjszaka volt.

Harmadik felvonás: meglepetésszerű szabadulás érdemi végeredmény nélkül

Unalmas, lassan telő szombatra készültem. Még pénteken az osztályon ugyanis azt mondták, hogy hétvégén a fű se nő, ne is álmodjunk hazamenésről… Egész délelőtt felváltva szaladgáltunk és szopiztunk. Közben Laurához jöttek a szülei, ami a kisfiamban heves féltékenységi rohamokat váltott ki, minthogy a kislány már nem vele foglalkozik… Leadtuk az újabb “drótot” apának, mint pl. a nekem nagyon hiányzott egy párna, a gyerek törölközőjét meg inkább nem koszolnám az ágyon, valamint további kaják, pohár, az anyatejserkentő “gyógyteám”, ilyenek… Apa kora délutánra igérte magát. Vártunk…

A kislányék is vártak, nevesen a pulmonológus doktornőre, aki eldönti, hogy hazamehet-e. Ezzel a doktornővel nekünk is dolgunk volt, ugyanis pénteken azt mondták, ő néz rá a talányos leleteinkre, és dönti el, hogyan tovább. Szóval vártunk…

Megjött apa, és kipakolt. Kicsikét csatatérré – vagy raktáráruházzá? – változott tőle kiszemelt kuckónk… Aztán beviharzott az említett doktornéni, és “Gábor? Írom a zárót…” kijelentést tette. Megálltunk úgy ahogy voltunk pakolás közben, hogy “He?”… izé “Tessék? Szóval mehetünk haza? Ez biztos?”…

A kijelentés pontosítva is kijelentés maradt. Az a bizonyos szűkület betudható észlelési hibának, bemozdulásnak, mittudomén. A gyereknek szemmel láthatóan jó a kedélyállapota, nem sípol (ez most nem szóvicc) levegővétel közben, nem fulladozik, eszik és kakil, semmi baja, mehet.

Hirtelen egy zárójelentés boldog tulajdonosai lettünk, és ott álltunk két nap alatt becipelt temérdek cuccal, ellenben babakocsi nélkül, de tulajdonképpen mégis boldogan.

Mivel autóval rendelkező ismerőseink nem vették éppen fel a telefont, a cuccok szépen táskába kerültek, a gyerek apa karjára, mi pedig kisétáltunk a buszmegállóba. Tulajdonképpen még nem is volt nagyon kényelmetlen hazamenni. Otthon vagyunk!

Epilógus:

Talán sose tudom majd meg, mi lett a gumikacsa-síp sorsa. Lehet, hogy mégis benne volt egy pelenkában? Vagy talán megemésztődött? Vagy elakadt, betokozódott valahol, és majd mondjuk a gyermekem 20 éves korában egy rutinvizsgálat, mondjuk egy tüdőszűrés kimutatja? Talán soha nem derül ki.

Bár olyan érzésem volt, hogy mindenki “szabadulni akart” a problémától, úgy tűnik, probléma nincs, köszönjük szépen, jól vagyunk.

Azért azóta minden játékot alaposan megmotozok.