Mikor bajba kerülünk, (betegség, családi viszálykodás stb.) a legtöbb embernek utolsó kétségbeesésében eszébe jut a Teremtő. Gondoltatok már arra, hogy a világban percről-percre hány ember fohászkodik segítségkérően a Jóistenhez? Szerény szellemi képességeim szerint feltételezek egy égi, elképzelhetetlenül gyors számítógépet, amelyik regisztrálja az összes! beérkező segélykérést. Persze az Emberiség Nagyfőnökének számtalan feladata között, csak egy kis szeletkét képvisel ez a probléma, melyet úgy próbált mérsékelni, hogy híveinek egy csoportját megbízta, hogy képességeik szerint segíthessenek az elesetteken. Ezek között voltak világhírességek, mint II. János Pál, Teréz anya, de akadtak köztük egész egyszerű emberek is, mint – alig merem kimondani- jómagam. Ennek igazolására szolgáljon néhány történet az életemből:

Egy hideg, téli este hazafelé tartottunk az autónkkal a havas úton. Egy kanyar után rövid, meredek utcarész következett.  Bár lépésben mentem, a kocsi ródliként, megállíthatatlanul csúszott a főút irányába lefelé. Nem jött szerencsére egy autó sem, megúsztuk!

A Balaton irányába autóztunk az M7-sen hőn szeretett Trabantunkkal, amikor egy ellenirányban haladó kamion kb. 1,5m átmérőjű kereke kiszakadt, és közvetlenül előttünk keresztbe rohanva, füstölögve a szántóföldön landolt.

8m magasságban levő darupálya-sínben megbotlottam, de utolsó pillanatban sikerült elkapni a pályát övező védőkorlátot.

Kétszer éltem túl műtétet, és folytathatnám még sokáig a sort, de nem akarom eluntatni a kedves olvasót.

Minden eset után megállapítottam: „Még nem jött el az én időm”. De miért nem? – tettem föl magamnak a kérdést.  Megvizsgálva a kísérő eseményeket, minden ilyen figyelmeztetés után, valami családi probléma megoldásában, (betegség, anyagi gondok stb.) kellett tevékenyen részt vennem, azaz a fentiek figyelembe vételével, valami féle küldetés lett továbbiakban az osztályrészem.

II.
Aztán „eljött az én időm” is. Minden évben megkaptam az influenza elleni védő oltást, így az idén is. Ez úgy felbosszantotta a kórt, hogy elhatározta, összeméri vele az erejét, és engem jelölt ki hadszíntérnek.  Apró, alig észlelhető köhécseléssel készítette elő a támadást. Ezt követte a Mount Everest megmászását idéző légszomj, és az éjszakai álmot megszakító orrdugulás. Az Igenem, a korábbi – hasznos, már gyermekkoromban is alkalmazott, recept nélkül is kapható- kanalas orvossággal próbálta a tüneteket mérsékelni. Állandó vendég lett a patikában. Ha belépett, a patikus már jó ismerősként üdvözölve, kérés nélkül hozta neki az elixírt. (Nem csoda! Hogy a szóban forgó betegség ideje alatt, mintegy 16 üvegcsét vásárolt, az hagyján, de azokat nekem kellett bevenni, brrrr!) Nos, az eredménye hasonló volt a hős lengyel lovasság rohamához a német tankok ellen a II. Világháború első időszakában. Hogy a háborús példánál maradjak, az állapotom egyre romlott, és amikor már úgy éreztem magam, mint egy telitalálatot kapott, reménytelenül mélybe süllyedő tengeralattjáró kapitánya, elkerülhetetlen volt a kórházba kerülésem. Kétségbeesésemben nem találtam más kiutat, én is beálltam a már csak az Isten segítségében reménykedők vég nélküli tömegébe.

És csodák-csodája, már a kórházba kerülésemkor, este, megkaptam az – igaz csak lelki- támogatást egy fiatal paptól, aki az ágyak közt cirkálva   „szőlőmunkásokat” keresett az Úr kertjébe. Jó alanyt talált bennem! Miután megáldoztatott, még egyszer végignézett rajtam és úgy döntött föladja az utolsó kenetet is. Ez aztán olyan erőt adott nekem, hogy a szervezetem kezdte legyőzni az influenzát, amiben persze segített a töménytelen gyógyszer, injekció és infúzió, amit kaptam. Két hét múlva már jött egy érzés: elindultam a gyógyulás útján. Ekkor villámlásszerűen fölötlött bennem a régi kérdés: „Hát még mindig nem jött el az utolsó órám,” szükség van a segítségemre valahol? A válasz nem váratott soká magára, jött egy fél oldalára béna beteg, akinek nagy szüksége volt a segítségemre, mert a túlterhelt ápolószemélyzet nem tudott körülötte minden munkát elvégezni. Egy hónapig voltam kórházban.  A nátha, köhögés a múlté, már csak egy rossz emlék.

Az utolsó „életben maradásom” története a magyar ipar gyártotta forgószékkel kapcsolatos. Ez a szék, bár csak 2 éves volt, 10 évesnek tűnt, karfája kopott, a légrugója nem mindig működött, és időnként csavarok potyogtak ki belőle. Épen az íróasztalomnál ülve, befejeztem a munkámat, és elégedetten hátradőltem, amikor a háttámla hátracsúszott, és én hanyatt estem székestől együtt. Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem tudtam megnézni az ilyenkor szokásos filmet, életem lepergését. Sebaj! Majd legközelebb! Gyorsan leltárt csináltam, mindenem működött, a fejem búbja kicsit sajgott, mert azt az erkélyajtó állította meg. Örömmel tapasztaltam, hogy az ajtónak semmi baja nem lett! Ahogy ott feküdtem, arccal az égnek nézve, egy kérdés szaladt ki a számon: Meddig Uram? Meddig még? Hirtelen zengő, érces hangot hallottam:

Amíg meg nem csinálod készre, a harmadik könyvedet! Ezen kicsit elgondolkoztam. Lehet, hogy örökéletű leszek?

Az igazat megvallva nem is tudom hol kezdjem el a történetemet annyira friss még és elfogadhatatlan. Olaszországban élek, mivel 6 éve olasz párom van, így évekkel ezelött ideköltöztünk, hogy a családjához közelebb legyünk. Én 27 éves vagyok. Pontosan 1 hónappal ezelött október 7.-én elmentünk a háziorvosunkhoz mert párom már napok óta panaszkodott fáradékonyságra, lázra, ízületi fájdalmakra de nem igazán tulajdonított jelentőséget neki mivel sosem volt egy beteg típus. Abban a tudatban volt, hogy biztosan csak megfázott. Megvizsgálta az orvosunk és mivel fájlalta a máj körüli részeket az orvos adott neki egy azonnali beutalót mert májgyulladásra gyanakodott, mivel a színe is sápadt volt. Másnap kora reggel elmentünk a korházba, (hozzáteszem 5 órát vártunk mire odament szólni, hogy nem érzi jól magát valaki csinálna már valamit). Ezek után elkezdték vizsgálni, én nem mehettem be csak vártam kint, de ahogy teltek az órák már aggódni kezdtem, hogy mi tarthat ennyi ideig, mire szóltak, hogy most bemehetek hozzá. Lefektették egy ágyra ahol már folyt neki a vér és az orvosa közölte, hogy azonnal át kell szállítaniuk Firenzébe (Careggi) mivel az a legjobb és megfelelőbb korház. Itt már megijedtem, hogy most mi lesz, miért kell korházba mennie, miért nem jöhet haza és inkább bejárunk minden nap. Még nem tudtok mi a baj csak annyit, hogy valami súlyos lehet. Átszállították a másik korházba ahol azonnal vért vettek tőle, a kezelőorvosa bejött felvenni az adatokat, telefonszám stb….és megállapította a vérvételből, hogy akut mieloid leukémiája van de biztosat csak akkor tud mondani ha vesznek a csontvelőből mintát. Tehát teljesen steril szobában kezelték. Kb. 4 nap múlva azt mondta az orvosa, hogy jelenleg az életéért küzdenek. Teltek a hosszú napok, minden nap ott voltam nála és reméltem minden rendben lesz. Közben a szíve közelébe bevezettek egy csövet amin keresztül kapta a gyógyszerekt, infúziókat,(mindenkinek így csinálták), mivel állítólag kényelmesebb a betegnek is. Napok alatt rohamosan kezdett javulni így elkezdték nála a kemoterápiát, 7 naposat. Olyan volt mint régen, nem tudott feküdni, üldögélni mindig mehetnéke lett volna, de mivel zárt szobában volt így nem sok lehetősége volt. 2 és fél hét után azt mondta az orvosa kb. tíz nap és hazaengedik 2 hétre mivel az eredményei is nagyon jók. Majd elkezdett belázasodni, nagyon magas láza, általában 40-41 körüliek, de az orvos szerint ez teljesen normális, mivel a kezelések után ez lehet mellékhatás. Kapta rá az infuziót aminek a hatására el is múlt de másnapra visszatért. November 6 körül kellett volna hazajönnie….Viszont 2.-án délután még látogatás elött felhívott az orvosa, hogy romlik az állapota. Elmagyarázta, hogy okt. 31 és nov. 1-je között egy fertőzéses vírust diagnosztizáltak nála ami nagyon ritkán fordul elő és sajnos nem is nagyon ismerik. Onnantól nem reagált a kezelésekre, lázcsillapítokra és ezér romlott így meg az állapota 3 nap alatt. Mindig mondtam, hogy nem értem ilyen magas láz kinek normális, de nem vagyok orvos, és láttam, hogy másoknál is ezek a tünetek így elfogadtam. De nálunk máshogy történt. Rohantam a korházba, szerdai nap volt(múlthéten) nagyon rossz állapotban volt, oxigén maszkot kapott mivel nem tudott jól lélegezni, ezt kapta az első napokban is mert a tüdőnél is találtak elváltozásokat amit később teljesen kikezeltek. Amint beléptem tudtam, hogy baj van. Beszéltem amennyire tudtunk….45 percig voltam vele amikor jött 4-5 orvos és mondták átviszik az intenzív osztályra gépekre teszik mert ott könnyebben tud majd reagálni de ha jobban lesz holnap már visszajöhet a szobájába. Megkérdeztem maradhatok-e éjszakára, rögtön mondták hogy persze. Még mondtam is páromnak, hogy légy erős, ígérd meg holnap amikor felébredsz jobban leszel. Rábologatott, egy pillanatra elvette a maszkot és annyit mondott megígérem jobban leszek, nem hagylak egyedül, annyira nagyon szeretlek….Ezzel átvitték az intenzív osztályra kb. 21 órakor. Ismételten hosszú órák teltek el, amikor hajnal 3 után behívtak. Az orvosa kitöltetett egy másik nyomtatványt, illetve személyes dolgait átadták mivel ott nincs rá szüksége. Azt mondta küzdenek az életéért megtesznek mindent de kicsi a remény. Úgy éreztem összeroppanok, hát jól volt, napok múlva hozhatom haza, akkor most miről beszél… Beengedtek hozzá, hát amikor megláttam elkapott a sírás, mindenhol csövek, lélegeztető egy csomó infúzió bekötve és mesterséges kómába tették. Megszorítottam a kezét, beszéltem hozzá, hogy harcoljon ne adja fel mert még annyi mindent meg kell valósítanunk és tennünk….Ekkor jött az orvos, hogy most ki kell mennem de később még visszajöhetek. Leközelebb reggel 8-kor hívtak be, amikor már az előző orvosa várt aki addig kezelte, azt mondta üljek le. Jól ismertem mivel minden nap párom mellett voltam és vele mindig összefutottam. Csak megrázta a fejét és annyit mondott órái vannak vissza, hívjam fel a családját is. A döbbenettől, félelemtől a sírás tört ki rajtam, hogy lehet ez, ha 3 nappal ezelött még jól volt és csak lázas volt, de azt mondták hogy ez normális és most itt ülök azzal a tudattal hogy órái vannak ráadásul még beszélni sem tudok vele mert altatják. Nem tudom, hogy bírtam egyáltalán felállni és lépni előre de ismét bementem hozzá. Kérleltem, hogy mutassa meg mindenkinek, hogy tévednek és nem igaz mert igen is fel tud gyógyulni….Felhívtam a családját akik rá egy órára már bent is voltak……Csak vártunk, hogy hátha reagál a kezelésekre és kijön az orvosa mondva, hogy talán minden rendben lesz mert legalább egy kicsit reagál. Nem így történt…11:38-kor jött egy orvosnő aki közölte 1 perce leállt a szíve. Úgy éreztem megbolondulok, összeroppantam a tehetetlenségtől hogy nem tehetek semmit az életem értelméért az egyetlen férfiért akit annyira nagyon szeretek. Ez csütörtökön történt most okt. 3.án…Rá két napra eltemettük…Leírhatatlan a fájdalmam ha belegondolok egy hete még nevetgélt, igaz már volt láza, de várta hogy jöhessen haza, már megmondta mit főzzek neki és mit szeretne csinálni amint hazaért. Ehelyett csak a magány kínoz és nem értem az okot, hogy miért így történt, miért kapott egy olyan vírust amit nem tudnak kezelni, miért pont Ő….Magát a leukémiát tudták kezelni, erre a komplikációra nem számítottak, de erre én sem. Tudtam, hogy az út hosszú lesz a gyógyulásáig és még 4-szer vissza kell mennie a korházba mire már kikezelik, a végén pedig csontvelő donor, de erre nem számított senki. Mivel jól volt, amit az orvosok is megerősítettek elötte és az eredményei is, de sajnos az élet kegyetlen. Pontosan ma egy hónapja feküdt be a korházba de nem érte meg az egy hónapot sem. Számomra feldolgozhatatlan és úgy érzem beleőrülök a fájdalomba amit érzek. Nem az a szándékom, hogy megijesszek bárkit is mivel nem a leukémiába halt bele, de vele jött ez a vírus amit a legyengült szervezete már nem tudott kivédeni és reagálni. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek, legalább egy kicsit elterelődtek a gondolataim, bár a rideg valóság az itt van de én egyedül maradtam. Nem fekszik itt mellettem, nem ölel át, nem mosolyog, nem hallom a hangját, nem nézhetek a szemébe, nem beszélhetek vele és nem mondhatom neki, hogy mennyire Szeretlek mindennél fontosabb vagy a világon. Úgy érzem belebolondulok a magányba, a tudatba hogy nincs többé…….:(((

Ha valakit esetleg érdekel…..http://www.youtube.com/watch?v=-ahU0mnL7ro&feature=feedf

Zsanett