Gyönyörű márciusi nap volt. Virágaim rendezésébe, átültetésébe menekültem. Aztán eszembe jutott, hogy vissza kell mennem a munkahelyemre. Kerékpárra pattantam. És egy leszálláskor beakadt az ülésbe a kabátom, felborítottam magam. Összeszedtek motoros fiatalok, mentőt hívtak. Combnyaktörés. Kegyetlen húzatás, aztán műtét. 47 éves voltam. Nem csinált belőle nagy ügyet senki a kórházi dolgozók közül. Fiatal vagyok, szívós, sportos alkat, könnyen túlleszek rajta. Aztán 3 napra belázasodtam. Kezdték kutatni az okát. Röntgen, CT. De mindez nem velem történik, egy percig nem villant át az agyamon, hogy nagy baj lehet. És volt. Daganat a mellhártyán. Döbbenet, mindenki bepánikol a családban. Semmi jele nem volt, fél éve voltam átvilágításon. 3 hónap fekvés a lábam miatt, közben biopszia. Eredmény nem releváns, tehát műtét. Közben a férjem éjt – nappá téve velem van, én meg elhiszem, magamat vádolom a gondolataimért, hiszen nem tudhat ennyire szeretni az, aki megcsal, aki talált valakit aki nálam fontosabb az életében.  A felnőtt gyerekeim szeretete, az ő hozzáállása még jobban megerősített a család megtartó erejének hitében. A szeretet hatalma…

A daganat nem rosszindulatú, állítólag ritka szerencsés vagyok. Lassan felépülök, márcsak a vasak kivétele van hátra a lábamból, amikor a férjem karácsony előtt 2 nappal bejelenti, hogy elmegy, szabad akar lenni, neki ennyi volt. 27 évet éltünk együtt.  Azt hittem megszakad a föld alattam. Ma is beleremegek. Öt év telt el azóta. Nem tudhatjuk mit miért szab ránk a nagybetűs élet. De azóta tudom: “A trambulinról egyedül kell leugrani” (Szabó Magda). Sikerül???!