Már régebben is voltak gondjaim az evéssel, bár ez inkább tartozik evészavarhoz, mint depresszióhoz. Kiskoromban nagyon rosszul lettem és annyira féltem, hogy újra megtörténik, hogy nem voltam hajlandó se enni, se inni. Ekkor kórházba kerültem 1,5-2 hétre. Azóta javult a helyzet, bár idegen környezetbe még mindig nehezen oldódtam fel, ha evésről volt szó, de nem volt ilyen problémám. A jegyeim is egész jók voltak, voltak barátaim, nem piszkáltak, párkapcsolataim is voltak rendesen. Ki tudtam heverni egy-egy szakítást is.

Aztán elballagtam a középiskolából, dolgoztam félállásban egy munkahelyen. Ott volt egyszer, hogy egy nyaralás előtt szörnyen rosszul lettem, nem is tudtam elmenni, bár kiderült az egy vírus miatt volt, de sok idő volt mire kilábaltam belőle.

Aztán elkezdődött az egyetem… Az évnyitón ki kellett állnom az eskütételhez rengeteg ember elé, akik idegenek voltak számomra. Ekkor kezdődhetett a fóbiám és a szorongásom. Alig tudtam otthonról elindulni, hánytam is reggel, remegtem, sírtam is, nem akartam kimenni, de végül megcsináltam. Ám utána nem voltam hajlandó enni, vagy csak alig, az egyetemre gyomorideggel jártam be, állandóan hányingerem volt, a gólyatábor alatt sem ettem semmit ezért szinte végig a szobába feküdtem émelyegve. Végül jobban lettem idővel, de ekkor szakított velem az akkori párom 2 év után. Rettentően megviselt, Fejet ugrottam egy másik kapcsolatba,a mi fél évig tartott, de ugyanúgy képtelen voltam enni mellette, ha vele voltam sose ettem egy falatot sem. Mikor szakítottam vele, mert éreztem nem az igazi akkor megkönnyebbültem. Az egyetemi évek alatt javult a helyzet, jobban ettem már, lazább voltam, nem volt semmi gond. Majd elérkeztem idén az utolsó félévemhez. A vizsgaidőszakban a vizsgák miatti stressztől folyamatosan hányingerem volt, volt hogy rosszul is lettem és képtelen voltam a lakásból kimozdulni, mert egyből émelyegni kezdtem. Voltam háziorvosnál is, de azt mondta semmi gond, meg a laborom is jó. Majd elmúlik… Ez volt 1 hónapja. Az államvizsgám is jól sikerült, 5-re zártam mindent, de egyszerűen utána is maradt ez a rosszullét.

És ekkor lépett be a depresszió az életembe. Már nem lakom együtt a családommal, így egyedül vagyok itthon és valahogy úgy éreztem egyedül vagyok a világban úgymond, úgymond elvesztettem a gyerekkorom. Lebetegedtem, vagyis azt hittem valami vírus tört rám a folyamatos émelygés miatt. Egyedül feküdtem itthon és gyűlöltem magam, hogy mindenki önfeledten élvezi a vizsgák végét, még olyanok is akiknek rosszul sikerült, én meg otthon fekszem betegen. Képtelen voltam enni, de le voltam gyengülve sokat szédültem egyszerűen kilátástalannak éreztem a helyzetet. Akkor voltam jobban mikor néha kicsit hazalátogattam. Már ekkor is egyre többet sírtam az állapotom miatt. Egy családi délután után elkezdtem kicsit jobban lenni, többet ettem már, de még mindig nagyon nagyon keveset és elkezdtem rosszul aludni. Nehezen bírtam elaludni, felébredtem éjjel és nagyon korán keltem. Később javult a helyzet megint, már el tudtam aludni este, de ugyanúgy gyakran felébredtem és korán keltem olyan hajnali 4-5 körül. A diplomaosztóm előtt 2 órát aludtam csupán annyira stresszeltem miatta. Nem volt kedvem kimozdulni, felöltözni, munkába se menni, egyszerűen nem láttam értelmét… közben rengeteget sírtam, főleg miután a családommal voltam.

Elmentem végül pszichológushoz, akihez 1 hónapja járok. Azt mondja javul a helyzet, de nem tudom, hogy ez neki vagy az időnek köszönhető. Már vannak jobb napjaim néha szívesebben mozdulok ki, vagy el merek itthonról menni egyedül is. De még mindig nem jó és úgy érzem sose lesz vége. Egyszer volt egy sírásmentes hetem, de utána újra visszaestem, főleg most, hogy a párom elment nyaralni, szinte úgy érzem mintha szakítottunk volna. Ma megint mélyponton vagyok, alig eszem, és kimozdulni sem merek/nincs kedvem sehova sem. Egyszerűen rettegek attól, hogy visszaesek a korábbi állapotba. Munkába is igyekszem minél kevesebbet menni, mert már sokszor ott is rámjött a sírás, illetve ez a feszültség. Már bírok 6-ig aludni, de csak akkor ha nagyon későn fekszem le.

A családom egy része és a barátaim tudnak a depresszióról, a pszichológus is megállapította hogy az enyhe és a közepes közt stagnál az állapotom és erre jön még a fóbiám az evés és a tömeg miatt.

Félek sose jövök ki ebből, hiába vannak jobb napok. Rám is vár még egy nyaralás, de ahelyett hogy várnám inkább itthon begubóznék és lennék, minthogy annyi idegen ember közt legyek ilyen állapotban és előttük kelljen ennem. Félek nem javul és gyűlölöm magam azért hogy ilyen állapotba kerültem. A hasam sem jó, gyanítom lehet IBS-em van azzal sem tudok mit kezdeni és gyűlölöm….

Egyedül érzem magam, szinte mintha csak nekem lenne ilyen problémám és rettenetesen el vagyok keseredve.

Ez az én történetem, ha valakinek volt már hasonló és valahogy kijött belőle gyógyszerek nélkül kérem írjon.

22/L

Hagyjanak már békén az egész rohatt karácsonnyal!!!!

És látom a sétáló párocskákat, a facebookon az ismerőseim boldog fényképeit, család, barátok mindenhol együtt, és látom a karácsonyfát és kurvára nem tud érdekelni semmi, és ilyenekkel fárasztanak, hogy tervezzem meg a jövő évemet….. Mi a sz francnak tervezzem meg????? Csak húzom magam egyik napról a másikra, nem érdekel semmi, az egyetemet ott hagyom jövő félévben, a tanfolyamot is, nem kell semmi, dolgozni nem megyek be többé, minek pénz annak, aki hamarosan végez magával??? Tervezzem meg a jövő évet……. Tiszta röhely! Hogy aztán számolhassam össze, hogy semmit sem sikerült megvalósítanom…… Nem is akarok megvalósítani semmit…..

Jaj, legyen már vége!!!!

mindennek……!

Semmi értelme az életemnek?………………Nem tudom..lehet hogy semmi,de nem akarom újra megtenni…De legszivesebben elmennék egy nagyon messzi ,távoli tájra, városban ahol senki sem ismer,nem vagyok “bűnöző” hogy meneküljek a Városomból,de úgy érzem itt megfulladok, nem érzem itt jól magam. Régebben szerettem Debrecent, büszke is voltam rá,mert még az ük nagyszüleim is itt születtek,törzsgyökeres Civis ember vagyok,de már belefáradtam az életbe. Lehet, hogy sajnáltatom magam,nem tudom. De legalább ezen az oldalon megértő szivekre találok, legalábbis bízom benne.

A rövid távú kapcsolatok hajszolása azt az illúziót keltette bennem hogy nem vagyok egyedül. Utána aztán gyakran csak üresség marad sőt..mindig.. ördögi kör.. amennyi “jót” adott az illuzióval akkora pofont is adott a valóság keserű megmutatkozsásával..

Mindenkinek hasznára akartam válni, segíteni jó dolog, de valójában bármit el/be vállaltam.. és felőrlődtem másokért, csak hogy addig se legyek egyedül…. Egy senkinek érzem magam, csak mert nincs valakim. És a valakit értsd nyugodtan szó szerint, már nem is érdekelne ki az, csak ne legyek ennyire magányos… Néha megpróbálok pörögni, emberek közé menni, de miután hazamegyek szinte megfulladok, annyira szerencsétlennek és magányosnak érzem magam… De emberek között sem jó, mert arra megy el minden erőm, hogy kifelé azt mutassam, hogy ez egy önként választott függetlenség nem pedig szánni való magány… Barátaim, ismerőseim nem alig vannak, hanem konkréten egy sincs………. Nem szeretek társaságba járni mert úgy érzem megbélyegeznek… Az egyedülálló mások szemében, az hogy se pasim se barátaim nincsenek mindkét esetben vagy lúzer, vagy selejtes kivülálló szemmel.. Néha csak azért megyek bevásárlóközpontokba, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. De ez sem megoldás mert az ilyen helyeken még inkább úgy érzem, rajtam kívül mindenkinek van párja, családja, barátai, ezért menekülök vissza haza.. Bármennyire szenvedésnek élem meg a magányt, nem teszek nem tudok tenni ellene… Hacsak azt nem vesszük annak, hogy pszichiáterhez járok vagy hogy elmegyek hébe hóba egyedül bulizni ami mindig szerencsétlenűl balul sül el… A legnagyobb gond az, hogy nem tartom magam annyira sem hogy elhiggyem, szívesen lennének velem az emberek. Mások attól félnek hogy öregkorukra egyedül maradnak én meg néha attól, hogy el sem jutok addig mert már jóval előbb feladom…………..

Kétségbeesetten próbálkoznék neten (mert személyesen sztem még esélytelenebb) valakivel vagy valakikkel valamiféle beszélgetést kapcsolatot alakítani… de senki.. semmi… csak a magány és az ismétlődő depresszió, életkedv-rombolás amíg még él az ember…

Van ennek valami értelme, jelentősége ha már az ember senkinek nem hiányzik, nem keresi senki még neten se??? Kell ezt csinálni, eröltetni ha már esélytelen???

Valószínű bennem van a hiba ha 34-35 év alatt nem tudtam semmilyen komolyabb tartósabb kapcsolatot kialakítani normális vagy egészségesnek tűnő emberekkel mert szar a természetem, mert nem tudom kit vagy mit akarhatnék…

Nagyon szar.. (az élet) (valahol érzem vagy sejtem hogy nem lenne az vagy sokaknak nem az de az nem jutott nekem..) Csak ezt tudom, mert ezt érzem, mert folyton ezt tapasztalom hogy esélytelen hogy nem ide való vagyok, nem való nekem ez az egész élet, azt is érzem, gondolom sokszor hogy valamikor meg kellett volna halnom (testileg is) csak valamiért ittmaradtam, ittfelejtettek és most ‘én iszom a levét…’, én bánom hogy nem tüntem el. Bocsánat, hogy vagyok de nem az én hibám hogy ittmaradtam. Vagy mégis?..

Kicsit nehéz megfogalmazni a kiáltásom ami nagyon régóta egyre erősebben foglalkoztat.

34 éves vagyok (pár nap múlva 35)   és nem volt igazán komolyabb, bizalmas, őszinte, baráti kapcsolatom. Nem tudom igazán hogy pontosan ez lenne-e az ami mostanában egyre jobban zavar, idegesít, nyugtalanít , nagy (lassan növekvő) feszültséget érzek legbelül lelkileg.

Nehezen ismerkedem, szar a természetem, külsőm sem igazán vonzó (nagyfokú gerincferdülésem van amit operáltak de így is nagyon látszik a púp ami nagyonn régóta nagyonn zavar!) Egyre gyakrabban nyomaszt, hogy talán emiatt is szinte képtelen vagyok normálisan ismerkedni.

Gyermekkoromban sokminden történ(hetet)t, de szinte csak a kórházi emlékek, élmények, érzések maradtak meg sok másra nem igazán emlékszem úgy ahogy azokra. Emiatt kialakult bennem valamiféle (testi kissé perverz) vonzódás (nem a kórházakhoz, hanem talán más fiatalok egészségével, életörömével kapcsolatos irigységből) ami nem tetszik és valahogy nem érzem magaménak.

Szeretnék megismerni eléggé türelmes, mértékkel nyugodt esetleg hasonló dologgal (ha van olyan) küzdő fiatalembert akivel esetleg néha személyesen is meg tudom diszkréten osztani az érzéseket, gondolatokat, belső nyugtalanságot vagy csak szimplán jólérezni (ha még tudnám magam igazán..)