Életkorát illetően túl van a 60. évén. Van egy nővérem, aki kicsit érzékenyebb lelkületű, és mivel így nőttünk fel, hogy apánknak ilyen dolgai vannak ezáltal miközben kisgyerekként szocializálódtunk mi is eltanultunk rengeteg “mentális gátat”. Amit ő képtelen volt kezelni és pánikbeteg,-depressziós lett és kismértékben skizó is. Az orvosok mindig mondták, hogy nem a lánnyal van a baj és nem neki kéne kezelésre járnia, hanem apucinak. Szerencsére a nővérem pillanatok alatt meggyógyult, amint elköltözött otthonról.
Én sajnos még itthon élek, de nagyon kihat a hangulati világomra az ő hangulata és nem mellesleg édesanyám is csak úgy tudja elviselni, hogy ha folyamatosan dolgozik.

Kérdezem én: mit lehet egy 60 éves, makacs, hatalmas önbecsüléssel rendelkező emberrel tenni, aki ilyen mértékben depressziós? Többször tettünk célzásokat mi is és a nővérem orvosai is, hogy mentálisan nincs rendben, de általában ilyenkor fel sem fogja vagy hetegik megsértődik… Beszélni vele nem csak erről, hanem általánosságban nem lehet, viszont így nem csak az ő életét, hanem a miénket is tönkre teszi, legalábbis amíg itthon élünk, viszont nem hiszem, hogy az lenne a megoldást, hogy mindenki külön költözik itthonról…

A nevem Hajnalka, 25 éves vagyok…..7 éve depressziós, két öngyilkossági kísérletem volt kb 3-4 éve.  Sokszor hittem azt, hogy már kimásztam a gödörből, de sajnos a depresszióm (többnyire az emberek miatt) folyton visszatér/visszatért. Már az általános iskolában is voltak problémáim, amiatt, hogy sokszor csúfoltak, volt hogy sírva jöttem haza két naponta. Sajnos  szakmunkásban sem volt jobb. De aztán jött az érettségi. Ez tett tönkre végleg és visszavonhatatlanul lelkileg. Beleszerettem az egyik osztálytársamba, bármit megtettem volna érte. És egy lányt is megismertem akivel barátnők lettünk, de csak tönkretett. Szóval a srác akibe szerelmes lettem: rám sem hederített, folyton bunkózott, de én mégis szerettem…fájt, hogy nem viszonozza és hogy úgy bánt velem ahogy….ez miatt elkezdtem vagdosni a kezem…mikor kárt tettem magamban, jobban lettem, de persze csak ideig-óráig “hatott”…..szóval az első év végén ő megbukott…utolsó nap megtudta hogy én szerelmes vagyok belé…felhívott, és azt mondta találkozzunk és beszéljük meg…én nagyon boldog voltam, azt gondoltam végre felfigyel rám, végre azzal lehetek akibe szerelmes vagyok….de ekkor jött a fekete leves….nem jött el…egy órát vártam rá, mire odajött az édesanyja és közölte velem, hogy nem tud jönni mert dolga akadt…..baromira megalázó volt, sírva mentem haza….aztán még aznap este felhívott, hogy bocsánat és hogy találkozhatunk e….másnap megint ott vártam rá, de nem jött, senkivel sem üzent a telefont pedig ha hívtam vagy kinyomta vagy nem vette fel……az érettségi többi éve úgy telt el, hogy nem jártunk már egy osztályba de még mindig a mai napig piszkosul fáj amit velem tett, ráadásul most az akkori egyik legjobb barátnőmmel jegyben járnak.

Mikor elkerültem az egyetemre elkezdtem neten ismerkedni társkereső oldalakon….volt egy-két kissebb jelentéktelen randim…aztán jött egy srác akit nagyon megkedveltem….azt hittem minden rendben van köztünk mígnem egy nap kaptam tőle egy e-mailt hogy már nem kellek neki és többet nem óhajt velem találkozni…ez a közömbösség hogy igy szakitott felhozta a régi sebeket is…ekkor próbáltam meg először öngyilkos lenni….nyugtatókat vettem be, nem tudom mennyit….nem úgy indult, hogy meg akarok halni, csak 2-3 szemet akartam bevenni, hogy megnyugodjak és aludjak, de ahogy pörgött az agyam..nem tudtam megállni…aztán a barátnőm jött, még be tudtam enegdni a többit csak elmondásokból tudom….2-3 hónap mulva jött egy srác…..nagyon beleszerettem, de sajnos ennek is csúnya vége lett, ezt nem részletezem…ezek után megfogadtam hogy soha többé nem teszek senki miatt butaságot…

Azóta is rengeteg problémám van, sok csalódás ért férfiak és állítólagos barátok terén is, de próbálom összeszedni magam….remélem sikerül!

Én nem azért írtam most ide, hogy panaszkodjak, hanem hogy elmeséljem a saját történetemet, és azt tudassan a sorstársaimmal, hogy létezik kiút ebből, de nagyon nehéz megtalálni, mégsem szabad feladni.

Ha valaki, hasonló dolgokat élt át, és beszélgetni szeretni facebookon meg lehet találni Hajdu Hajni (Hajnal) néven. https://hu-hu.facebook.com/hajnalka.hajdu.1

Úgy gondolom, mi tudjuk egymást igazán megérteni, aki nem éli meg és nem éli át a depressziót, az nem tudja igazán elképzelni sem, hogy milyen. Bárki írhat!

Kitartás mindenkinek! Sziasztok!

Az én gyerekkorom sem felhőtlen, a szüleim nem jöttek ki jól, sokat veszekedtek,  nagyon sok probléma volt. De én úgy érzem próbálok, próbáltam édesanyám és édesapám hibájából okulni, tanulni. Élettársi kapcsolatban élek hat éve, édesanyámtól 21 évesen költöztem el, édesapám két évvel előtte halt meg tüdőembóliában, nagyon szerettem csakúgy mint édesanyámat. Van egy hugom, aki még otthon él. Saját gyermekem még nincs. Nekem is van rengeteg csalódás az életemben, ezeket úgy próbáltam, próbálom feldolgozni hogy tanultam belőlük.

Voltaképp tavaly májusban kezdődött minden, akut és átmeneti pszichotikus zavarral tartottak benn a kórházban, magamtól mentem be, saját akaratomból. Előtte nem aludtam napokig, majdnem egy hétig, semmilyen komoly lelki bajom nem volt, egyszerűen csak dolgoztam napközben, (közben sajna ittam a sok kávét, energia italt) éjjel pedig nekiláttam reggelig itthol a számítógépen dolgozni. Amikor meg tudtam volna pihenni, agyaltam hogy mit hogy kellene megoldani. Aztán akkor pénteken már olyan volt mintha a tv-ben rólam beszélnének, követnének az utcán, megfigyelnének, tévképzeteim voltak. Különböző dolgokra másként reagáltam mint egyébként tettem volna. Nem igazán értem a dolgokat, bementem következő hét hétfőn, azonnal benntartottak. Napokig csak aludtam, de mikor felébredtem, már nem voltam pszichotikus, 6 hétig voltam benn. Voltak a kórházban hangulatingadozásaim, amit a doktornőm le is írt, de nagyon rossz volt benn bizonyos okok miatt. Nem szeretnék senkit megbántani, nem áll szándékomban, nagyon sajnálom akik ilyen állapotban vannak, de a sok beteg társam miatt is rosszul éreztem magam, próbáltam nekik segíteni, de sajnos legtöbbször teljesen magukba voltak roskadva, nagyon rosszul érintett hogy ennyire nincsennek jól. Nagyon szerettem volna segíteni nekik, de legtöbbször nem tudtam. Mindent megtettem, rengeteg időm volt rá. Teadélutánt csináltam, ahol próbáltam mindenkinek egy kis örömöt okozni, sétálni hívtam őket, beszélgetni próbáltam velük, meghallgattam őket stb. Kicsit szerintem furcsának tekintettek engem vagy nem is tudom. De azért örömöt okozott ha nagy ritkán esetleg valakit hallottam szívből nevetni, mosolyogni vagy bement látogatóba az, akit nagyon vártak, szerettek. De sajnos ez nem általános, tudnék még mesélni de szerintem ennyi most elég is. Reggelente például segítettem a takarítónőknek a munkájukban, néha az ápolónőknek is. Mint már írtam, volt bőven szabad időm a foglakozások mellett is. Nálam bipoláris  affektív zavart állapítottak meg, kevert tünetekkel. A diagnózis felállításakor nem szedtem gyógyszert, amit eltitkoltam, és nem tagadom, tényleg szarul voltam, de csak míg a kórházban tartózkodtam. Mindenki körülöttem aki ismert a gyógyszer elhagyására buzdított, mivel egyiktől rosszabbul voltam mint a másiktól, a mellékhatások miatt és ez mindenkit zavart. Aztán mikor egyik napról a másikra abbahagytam a szedését, semmi bajom nem volt utánna, olyan vagyok mint voltam. Féltem és félek rendesen, az azért nem természetes hogy valaki ilyen állapotba került. Július eleje óta semmilyen gyógyszert nem szedek, nincsennek komoly alvási problémáim, semmilyen pszichés tünetem nincs saját magam és mások szerint sem. (mert szerintem ha valamit én nem veszek esetleg észre, azt a rokonok, barátok csak észrevennék, ki más ha nem ők) Viszont a zárójelentésem megkapása után óta nem mentem vissza egyáltalán. Azt írták július utolsó napjaiban a papíromra hogy sokkal jobban vagyok, adaptáción voltam négy hétig, nem mondtam, de akkor már gyógyszert sem szedtem és megkaptam a zárót. Utánna szóltam hogy köszönöm a zárót, de nem szedek gyógyszert, megharagudtak és közölték velem (szinte ordítva) hogy skizofréniát akartak ráírni a papíromra, de maradtak a bipoláris affektív zavarnál mert pszichotikus tünetek után depressziós fázis jött és azzal is elkezdtek fenyegetni hogy kezd felbomlani az agyam, két héten belül megint akuton leszek. Hazajöttem. De nem így volt, amit az orvosok mondtak, azóta is jól vagyok. Érzésem szerint maga a kórház miatt lettem lehangolt, erőt vesztett. A gyógyszerektől egy teljesen más dimenzióban voltam, pánikrohamokat kaptam, nem tudtam koncentrálni, itthon helyt állni, dolgozni,  értelmesen beszélgetni mert például teljesen belassultam, nem bírtam gondolkodni rendesen, olyan voltam mint egy élő halott mindenki szerint, és még nagyon durva dolgok is voltak stb. Féltem, nem értettem dolgokat. Azóta semmi tünetem nincs, itt a neten töltöttem ki depresszió teszteket, figyelem magam, stb. De semmi. Szeretek eljárni, szórakozni, élni, bulizni, nevetni, dolgozni, beszélgetni, kirándulni, stb. Utánna olvastam, de nem vagyok azóta sem “felpörögve”, nem vagyok súlyos depressziós, mániás fásisban sem vagyok, semmi ilyesmi. Van rengeteg gondom, kinek nincsennek a mostani világban, de most nem úgy próbálom őket megoldani mint múlt év májusban.  De akkor sem értem az egészet. Az viszont biztos, hogy nem szedek addig gyógyszert míg nem érzem úgy, mások nem látnak rajtam vagy vesznek észre valamit, ami nem jó. Másnak nem mernék ilyet tanácsolni, pláne nem azt hogy hagyja hirtelen abba a gyógyszerét. Tudom, vissza kellene mennem, de ha megmondom hogy semmi bajom, ugyebár mind a két beteggségnél nincs betegségtudat, félek hogy nem hinnék el. Mondtam a hugomnak, élettársamnak hogy kísérjenek el, de azt mondták hogy szívesen de minek, semmi bajom, nem tarthatnak benn. de viszont csak félek a pszichiáterektől, pláne hogy olvasgattam sok mindenkit, bár okkal, de benn tartottak. Én egy percre sem akarok visszamenni a kórházba. Most nem tudom mit csináljak. Azóta mindig figyelek hogy jól aludjak, de ha esetleg nem alszom rendesen, visszatérhet a betegség? Vagy egyáltalán mi lehetett a bajom? A doktorok úgy vettem észre nem is igazán foglalkoztak velem, csak a gyógyszekkel. Mit tanácsoltok, aki ilyen betegségekkel küzd mik a tapasztalatai?