No és itt most alapvetően nem arra gondolok, hogy engem – több PCOS sorstárasam tapasztalatának tükrében legalább valóban nagyon alaposan és körültekintően kivizsgáltak kb. 6 hónap leforgása alatt, egy endokrinológiával foglalkozó intézményben.

Még ma is van, hogy ledöbbenek, azon hogy milyen tapasztalatokon kell keresztülverekedniük magukat sorstársaimnak. Az pcos.hu oldal igaz történeteit, és sorstársaim által személyesen mesélt tapasztalatokat figyelembe véve vetődött fel bennem a kérdés.

Ritka és szerencsés kivétel lennék hát?

Tehát nem ezt a fél évet tartom hosszúnak, ami alatt végül rátaláltak valódi problémámra, hanem az addig eltelt éveket. Gyakorlatilag az egész addigi életem alatt, már gyerekkoromtól kezdve sejtettük, hogy valami nem stimmelhet velem.

Az első intő jel a váratlan és nagymértékű hízás volt, amit egy a soha saját gyermeket nem nevelő nagypapánál és (mostoha) nagymamánál sikerült közel 3 hét leforgása alatt produkálni. Nem tehetnek nagyon róla, valóban nem tudták mit és mennyit kell  egy gyereknek enni adni.

Az egyik óvodában töltött nap után némi csúfolódás hatására egy borotvával eltávolítottam a nemkívánatos szőrt a szám fölül.

Általános iskolás korom második felére valahogy sikerült ideális testsúlyom közelébe kerülnöm. Hosszas koplalás és utólag belegondolva rengeteg mozgás árán. A heti 3 testnevelésóra, 5 X 1,5 óra úszás, heti kétszer 1,5 óra balett, heti kb. 5 X 1,5 óra aerobik és/vagy callantics hatására. (Oh boldog idők, máig nem értem mikor volt erre időm és azt sem miért is nem értékeltem akkori alakom)

Középiskolás koromban egy vidéki, megyei kórház endokrin rendelésére is eljutottam panaszaimmal. Persze akkor még ennyit sem tudtak erről az egészről, mint most. Nem is lett valami jó vége a dolognak, volt valamilyen vérvizsgálatom, amikor sokszor egymás után megszúrkáltak vérvétel céljából, de biztos,hogy nem cukorterheléses vérvétel volt. Végül szedettek velem valami gyógyszert (talán Bromochripitin volt a neve), ettől rendszeresen hányingerem volt, és utólag kiderítették, hogy ja valahogy túladagolták, és nem is kéne szednem. (Khmm…na  kb. innentől nincs „vak” mindent elhívő bizalmam az orvosok felé)

Egyetemi évek alatt a problémámmal (fokozott szőrösödés, pattanások, rendszertelen menstruáció) egy vidéki kisváros nőgyógyászához kerültem. Évekre jegelte a szőrösödés és a pattanások problémáját a felírt Diane 35 szedése. Csakhogy kb. egy év leforgása alatt 30 kg-ot híztam. Végül abbahagytam a szedését és újra szembesülhettem a már sajnos túl jól ismert tünetekkel. Ma már tudom, hogy az egész kezelés csak a tünetek egy részére hatott, és elodázta, hogy rátaláljak a dolog valódi okára.

Végül 30 kg plusszal, kialakulóban lévő vérnyomásproblémákkal, erőteljes hasi elhízással, lelket felőrlő fokozott szőrnövekedéssel jelentkeztem a háziorvosomnál, és ezen tünetekre már valami lámpácska kigyulladt az orvosom fejében is. Mondjuk igazából a hasamon a gyors és erőteljes hízás hatására megjelenő terhességi csíkoknak és a felsejlő Cushing kór rémképének volt köszönhető inkább mint a PCO-szindróma felismerésének. De szerencsére alapos és lelkiismeretes doki volt, így legalább továbbküldött endokrinológiai szakrendelésre további kivizsgálás végett. Ott is szerencsém volt, rendes orvoshoz kerültem, aki végül hihetetlen alapossággal vezényelte le a kivizsgálást, és zárta ki végül az egyébként hasonló tüneteket okozó egyéb endokrin rendellenességet.

Bevallom ekkora már módszeresen kutattam a neten, hogy mi lehet az egész. Ekkor kezdtek még csak egymásra találni az NLC fórumaiban a sorstársak, és csak később jött létre civil összefogásukból a www.pcos.hu weboldal, majd a PCO Szívügy Alapítvány.

Az akkori információ hiány ellenére is egészen sok mindent sikerült találnom a neten, és kutakodásaim megnyugtattak legalább, mert azért elég ijesztő 6 hónap volt ám, nem derítet föl a tény, hogy esetleg mégis Cushing kórban szenvedek, hogy a többi nem túl szívderítő lehetőséget meg se említsem, de végül megszületett a diagnózis…

Önnek Pco-szindrómája van. – mondta az orvos.

Hála istennek…mondtam én.

Még gyógyszert is kaptam rá…pedig ez sem egy egyszerű történet…mármint PCOS-ra gyógyert kapni. De ez már egy másik  történet.

Mondom, alapvetően szerencsés vagyok…

Szeretném leírni én is a történetünket, a mi kis csodánkat.

A párommal 1994 szilveszterén ismerkedtünk meg, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. 2000-ben összeköltöztünk és 2002 januárjában úgy döntöttünk, hogy jöhet a baba. Lelkesen láttunk neki, nem akartuk görcsösen, úgy voltunk vele ha jön mi leszünk a legboldogabbak. Másfél év után már kezdtem aggódni, elmentem az orvosomhoz aki minden hormonvizsgálat és egyéb vizsgálat nélkül írt fel nekem clostybegitet. Három hónapig szedtem azalatt se egy ultrahang nem volt, se egy vérvizsgálat. Semmi. Mikor mondtam neki, hogy nem-e lehetne mást kipróbálni, azt mondta ő az orvos ő tudja mit csinál. Nagyon rosszul esett. Sokáig rágódtam mit csináljak, aztán döntöttem. Keresek egy másik orvost.

2004 januárjában mentem el az új orvosomhoz. Elősször kicsit flegma volt, de mikor mondtam neki, hogy már 2 éve szeretnénk a babát és a másik orvos hogy állt hozzá, megváltozott. Ő is felírta a clostybegitet, de kért teljes vérképet, hormontükröt. Kiderült, hogy nagyon magas a prolaktin szintem. Elküldött MR vizsgálatra és írt fel bromocriptint. Rendszeresen ellenőrizte, ciklusonként többször is, hogy mikor van peteérésem. Így sem sikerült:(Egy alkalommal mikor bementem hozzá, megkérdezte mit szolnák a kaáli intézethez. Mondtam ha ez segít akkor igen. Felhívta az egyik kollégáját a Kaáliban és megkérdezte milyen vizsgálatok szüségesek. Mindent megcsinált és semmiért sem kért pénzt, azt mondta nem érdemli meg, mert nem tudott nekünk segíteni. 2004 szeptember 13.-án mentem elősször az intézetbe. Mivel minden vizsgálatom megvolt rögtön nekiláthattunk:)

Inszeminációval kezdtük, 3 alkalommal csináltuk végig, aztán a doktornő azt mondta inkább a lombik.2005 januárjában indultunk neki az első beültetésnek. Megkaptam az injekciókat, napi 2 alkalommal kellett beadnom. nemigazán akart beindulni a peteérésem, növeltek a gyógyszeradagon. A következő uh-on 3 érett tüszőt lehetett látni. Nagyon örültünk neki. Január közepén vették le a petesejteket és a megtermkenyítés után január 19.-én ültették vissza. 18.-án este kirugtak a munkahelyemről, azt monta a főnököm, ha nem leszek terhes visszavesz februárban! Elég rossz lelkiállapotban mentem a beültetésre, de ott minden megváltozott. megnézhettem a piciket a mikroszkóp alatt. Csodálatos volt! Sajnos nem sikerült, pedig végigfeküdtem a két hetet:(

Kihagytunk 3 hónapot aztán idult a következő. Már sokkal erősebb gyógyszereket kaptam, meglett az eredménye:)19 érett petesejtet vettek le tőlem:) kettőt visszaültettek a többit lefagyasztattuk. Újabb két hét várakozás, most dolgoztam egy új munkahelyen. Nagyon pozítivan álltak hozzá.Nem sikerült! A második sem. Ezt nagyon nehezen viseltem, azt hittem sosem lábalok ki belőlle. Az orvos azt mondta próbáljuk újra, nem szabad feladni. Belementünk. Újabb beültetés, ezuttal lefagyasztott embriókat ültettek vissza. Újabb 2 hét várakozás, késett pár napot már kezdtünk reménykedni mikor megjött. Iszonyatosan éreztem magam, hazamentem kikapcsoltam a telefont, el akartam bújni a világ elől. Úgy éreztem mindennek vége. Nem lett! Zoli időben hazaért, elvette a kezemből a gyógyszereket…

Megbeszéltük, hogy hanyagoljuk a babatémát. Azt mondta valamivel foglaljam el magam, kérdeztem mivel. Azt válaszolta szervezzem meg az esküvőnket. Megtettem. A szervezés közben voltam belgyógyászati kivizsgáláson. a sok hormon tönkretette a szervezetemet, újabb gyógyszereket akartak felírni. Azt mondtam a dokinak nagyon határozottan, hogy NEM. Elmentem egy másik orvoshoz aki akupunkturával hozta rendbe a szervezetem. Drágább volt mint a gyógyszer de szerintem megérte! Sokat beszélgettem vele, elmondtam milyen gondom van, azt monta megpróbál segíteni, de csodára ő sem képes. 20 kezelést kaptam tőle és 2 féle homeopátiás szert. Miután végigcsináltuk a kúrát azt mondta, hogy mostmár várjunk a természetre.

Vártunk. Közben 2006 május 13.-án megvolt az esküvőnk. nagyon szép volt, nagyon boldogok voltunk aznap és másnap indultunk nászútra. Prágában voltunk és egy feledhetetlen hetet töltöttünk el ott:) Nagyon eredményesen! Június 16. án pozítív lett a teszt. Szinte sokkot kaptunk az örömtől. Ám sors valamilyen oknál fogva haragudott ránk. 19.én elkezdem nagyon görcsölni és kicsit véreztem is. Irány a korház, megvizsgáltak azt mondták sokat pihenjek és menjek vissza 2 hét múlva kontrollra. Még aznap este visszamentünk, elvetéltem!

Egy újjabb összeomlás, de ebből már volt kiút. Kiderült számunkra hogy, tudok spontán terhes lenni! Ez erőt adott. Időközben új városba költöztünk, új orvost kellett keresni, de én húztam az időt. Mindig csak halogattam. Jobbnál jobb specialistákat ajánlottak nekünk, volt akit megpróbáltam felhívni, de nem sikerült. Jelnek vettem. Sikerült munkát találnom, nem igazán szerettem, de legalább elfoglaltam magam:)

Karácsonykor hazamentünk a családhoz, én akkor már elviselhetetlen voltam, mindenbe és mindenkibe belekötöttem. Mikor januárba visszamentem dolgozni az egyik kedves kolléganőm rámnézett, elmosolyogta magát és megkérdezte hogy terhes vagyok-e. Zavarba jöttem, mondtam nem tudom. Igaz akkor már 1 hete késett, de nem nagyon mertem reménykedni. Január 14.-én hajnalban megcsináltam a tesztet, Pozitív lett. Nagyon örültünk, de nem mertük mondani senkinek. Csak a kolléganőmnek súgtam meg, hogy jól látta rajtam. Január 18.-án elmentem orvoshoz. Megvizsgált és megállapította hogy 7 hetes terhes vagyok. Én csak néztem és elkezdett folyni a könnyem. Megnézte uh-on is és még fel is hangosította, hogy hallhassam a szívverését. Fogalmam sincs hogy jöttem haza, végig sírtam az utat. Az első perctől kezdve veszélyeztetett terhesként táppénzre vett. Duphastont kellett szednem a 13. hétig, és sokat feküdnöm. Életem egyik legszebb időszaka volt az a 40 hét amíg a kislányom a pocakomba növekedett.

Annyi mindenre megtanított már akkor minket. A legfontosabb tanítása az volt, hogy sose adjuk fel, hisz vannak még csodák.