>>>mielőtt depressziót diagnosztizálsz magadon győződj meg róla, hogy nem s*ggfejekkel vagy körülvéve?<<<<

Egyenlőre tök jól vagyok. Szerettem az exemet, de én nekem kell a szabadság, kell, hogy egyedül tudjak lenni, kell, hogy ne mondják meg mit és mikor csináljak, kell, hogy ne feszélyezzen az, hogy a másik mit tesz vagy mond. Írok pár hónap múlva, de azt érzem, hogy megnyugodtam, hogy tiszta a fejem. Az zavar egyedül, hogy lehet képtelen vagyok a párkapcsolatra, de a sok csalódás után úgy érzem inkább leszek egyedül és öregszem meg, mint egy belekényszerített dologban. Lehet tényleg az a probléma, azért esünk depresszióba, mert nem az életutunkat követjük, hanem belekényszerítjük és megerőszakoljuk magunkat olyanba, amit igazából nem szeretnénk, csak nem akarunk mást (akár) megbántani….stb

Arra emlékszem, hogy szerettem mindig is egyedül lenni. Még rajzoltam/festettem is, valamint mindig tanultam

autodidakta módon. Utazgattam, ha csak 3 napra is, de utaztam.

És amikor párkapcsolatban éltem, mindig azt éreztem, hogy hátráltatva vagyok. Egyre távolodok a célomtól,

és Isten látja a lelkemet, nem mondom, hogy ez az exeim hibája. Tényleg nem hibáztatom őket.

Magamat kell, hogy nem hallgattam a belső hangra.

Lassan itt van a születésnapom. 25 éves leszek. 4 éve szenvedek depresszióba és 4 éve vagyok folyamatosan párkapcsolatban.

Lássuk milyen így. Nem tud érdekelni, hogy nincs pasim a szülinapomkor, nem tud érdekelni, még az sem a otthon egyedül leszek. Csak átadom magam ennek a szabadság érzésének. Csak lebegek.

Próbáljátok ki. Tényleg. Milyen egyedül. Milyen a “család” nélkül is akár.

Puszi