Jogok, állam, álmom a pszichiátriai eutanázia

gyomorfekely2 — Sun, 12 Jan 2014 18:48:43 +0000

Sokan vagyunk, akik nem bírjuk az életnek nevezettet, persze, azt mondják, semmiség a pszichés defektus, vegye be a Frontint, az antipszichót, vonuljon békésen a sarokba, mert nem öli parazita, nem rákos, hát akkor mire a dráma. Ám ott a halálozási ráta skizofrénia, borderline, depressziónál – azt se tudni még, uni- vagy bipoláris-e, most fejlődik és tesz tönkre egyre. Nálam itt a skizofrénia, a legdurvább; minden tünetét ismerem, nem egyszer átéltem, noha a szellemeim jók hozzám, csak a parancsok agresszívek és ott az álmatlanság gyógyszer nélkül. Csakhogy a bogyók ölik az agyat, a testet, nem segítenek, se az antipszichó, se a nyugtató, se az antidepresszáns és a többi, amit szedni szokik, vagyis kellene. Egyre reménytelenebb, a levelek a doktoromnak egyre fenyegetőbbek magamra nézve, ami még életben tart, az a tudat, hogy apám felel értem gyámoltért, semmi jogom; ha balesetnek álcázom, ott a kérdés, miért nem volt apám mellettem, én otthon, amit nem nevezek már annak, megint be akart zárni a házba nem egész két hete. Az öngyilkosság lehetetlenség, vagyis jogtalan, mert apámat börtönbe küldik, ha belehalok, bár ha egyszer meghalok önkezűleg, nem fog számítani semmi, apám se, nagyanyám sem, aki átsírja a napokat, ha újra kórházba kerülök szuicid intenciókért, mert megtudná, anyám… nem tudom, nem tekintem annak, nem sorolom sehova, a szüleim már meg se lepődnek. Ha újabb eszelős őrültséget teszek, az orvosom fenyeget, hogy lead, ha akár csak egy vágást is meglát rajtam. A fiúm bosszúhadjáratot indít minden szerv ellen, amihez közöm van – nyugdíjizé, gyámügy, volt doktorom, aki a néhai anyakép volt, de eldobott, féltékeny rá… nem maradt semmi, nincs életkedv, célok, jövőkép, napról napra egyre romlik minden, senki nem érti vagy nem akarja, én nem választottam élni. A doktoromnál kellett volna jelentkeznem kofferrel, mindennel, de hát minden hónapban ezt mondja, csak most hangsúlyozta, holnap, ami két napja volt. Kapott helyette egy levelet, személyesen nem tudtam átadni, vizitelt az osztályon, az egyik főorvos egy ideje, abban leírtam szuicid szándékaimat, kárt teszek magamban. Mi borderline-ok bántjuk magunkat kívülről, mert belül fáj, azt kompenzálandó a károkozás. Már a régi elfoglaltságok sem hatnak meg, nem tud érdekelni az irkálás, a kapcsolatok, egészség. A legközelebbi rosszullétkor az ökleimet verem majd a csempébe, mint nem oly rég a kórházba, mert nem volt penge. Ma már alig kapni, a fiúm elteszi a késeket, mert kiismert már, ő is fenyeget, elhagy, ha újra kórházba kerülök, falcolok, begyógyszerezek. Ő nem éli meg ezeket. Nekem nincs libidóm évek óta, nincsenek álmok, csak alvásba ájulások, éjjeli sikoltozások a pavorban, ha éjjel négy előtt kacsázok ki a vécére, a fiúmnak kell támogatnia, mert rendre elájulok, olyan erős az antipszichó, néha nem vagyok jelen, éjjel kiülök az ágy szélére és várom a lányt, aki elkísér a vécére, sokára rájövök, nincs is hús-vér lánybarátom. Barátok sincsenek, csak a doktorom, akinél szelektálni kell a mondanivalót, mert nem érti vagy túlsúlyba kerül a személyeskedés, bár ettől most nem tartok, mert a gondolatok kizárólag depresszívek, most inkább arra kell vigyázni, nehogy megint bezárjon pár hónapra az akutra, a könnyített részre újabban már ki sem engednek, mióta megkaptam a közveszélyes titulust. Innen nézve az élet tényleg kéjutás. Éljen a pszichiátria és a sok roncs ember az életben.

Erős altató kellene

gyomorfekely2 — Thu, 26 Dec 2013 10:20:10 +0000

Az ilyenféle olajos, kócoljuk össze a haját, és meggyógyul, varázsütésre, nem jött be. Tudtam, csak a fiúkám akarta. ma Ysila nélkül akartam aludni, ment öt percig, minden régen, csak minden másnap aludni, de erős leszek. Mondta egy gyógyszerészethez értő ápolófiú, hogy – mit is mondott? -, hogy keingési elégtelenséggel zár, azt nem várom ki. Masszív deviáns alkatnak gondolnak itt a pisológián. Pisiátrián. Az igazságügyis banya aszongya, akkor én nem vagyok normális. Picsoda, dick. Nem tud valaki erős altatót? Teára gondolázom. Életből már gyerekként megbuktam. Ma már számíthatok szellemekre, ez, kérem, képesség. Bár nincs benne mit irigyelni. Rém izgalmas úgy élni, hogy még arról is van papetta, mely szerint közveszélyes vagyok, tán már elévült. Kezd keveredni a vlóság az állammal, fantáziával, ha ehunyom a szemem, anyáméknál találom magam, meg a két jó arc iker öcsi. A családba tán én magam hoztam a pszichés vonulatot. A betegségeim közül minimum kettő öröklődik.

Valamiért nem látok fényt, semmi alagútfény. Hogy találjak haza? Azt se tudom már, mit nevezzek otthonnak, megölnek méreggel,, figyelek kamerákkal, GPS-szel anyám. Sokat maradok magam az albérletben, mint most. Gondoltam átmetszem az ereket, de nem kapni szinte sehol pengét. Hagyjuk már ezt az életnek nevezettet! Csak audni kéne; már egy puha párnás koporsóban. Bár én hamvasztást kérnék. Szórják egy pöcegödörbe. Odavaló vagyok, a bukott iskolás, a csóri bukott emberfoszlány. Sose lesz családom, ahhoz erő kell, állhatatosság… ha lenne egy kisfiam, Edvárdnak hívnák, egy ujjal nem bántanám, nem úgy, ahogy anyámék. Engem. Persze letagadták, a bátyám vagy egy-két éve ott rettegett a kocsmában, hogy lecsukják, amiért 13 éves korában molesztált, én öt voltam. Ő is, az ősök is vertek, amíg erejükből tellett.

Áldott békés abúzusmenetes karácsonyt mindenkinek!

Varoszoba.hu » melasz és kólé

Jogok, állam, álmom a pszichiátriai eutanázia

Erős altató kellene