20+x éves vagyok és eljutottam arra a pontra, hogy már szinte közönyösen tudok beszélni saját létemről vagy nem létemről. Terveim szerint, néhány órán belül már csak múltidő leszek, de szeretném előtte összefoglalni mindazt, ami idáig vezetett.

Születésem a rendszer váltás után nem sokkal történt. A szülői ház, ahová hazavittek, egy kb. 20 négyzetméteres szoba volt, erre jutottunk hatan. A szüleim, a nővérem, a nagyanyám és a nagybátyám. Sokat nélkülöztünk, mivel szüleim nem dolgoztak, nagybátyám is csak alkalmi munkákból tett szert bevételre. Óvodás koromban kezdődtek a gondok igazán. A periférián található kis faluban, ahol éltünk, finoman szólva sem voltak a legjobb körülmények az óvodai fejlődés szempontjából. A pedagógusok, dadusok főként erőszakos módon tartottak rendet, tekintélyelvűség volt. Ezen felül sajnos nem igazán törődtek azzal, hogyha egy gyereket visszatérően bántalmaznak a csoporttársai. Rengeteg csúfolódás, verés után volt négy hét nyugalmam a fertőző osztályon, agyhártyagyulladással.

Ebből a korból elég homályosak az emlékek, hisz még pici gyerek voltam, de néhány verés, akár óvónő, akár ovis részről elég elevenen él bennem. A családi háttér sem volt a legjobb, de lehetett volna rosszabb is. A nagyanyám valami miatt mindig is utált engem. Nem tudom mi lehetett az oka, de még máig él bennem a kép, ahogyan vérben forgó szemekkel, rekedt hangon, a gyűlölettől égve harsogja rám, hogy “kitaposom a beledet”.

Óvoda után következett az iskola, ahol a dolgok csak rosszabb irányt vettek. A verések mindennapossá váltak. Mivel, ekkor még bizalmi viszonyban voltam az édesanyámmal (az apámmal ez sosem alakult ki), ezért mindig elmondtam neki, hogy mi volt az iskolában. A megalázásokat, veréseket is. Ő pedig rendületlenül ment az iskolába, hogy elejét vegye a bántalmazásomnak, nem sok sikerrel. A diáktársak “a balhé kedvéért” csak még inkább bántottak, a tanárok pedig egy idő után szintén beszálltak, gondolom anyám nem túl kellemes viselkedése okán.

Mivel anyám minden áldott alkalommal “balhézott az iskolában”, amikor valami ért engem és mivel ilyenkor újabb és újabb retorziók értek, így megkértem, hogy ne menjen be újra az iskolába. Nem is figyelt rám. Ezen időponttól kezdve megszakad bennem valami, a bizalom. Mivel én megkértem valamire, ami az én érdekemet szolgálta volna és Ő ezt a kérést nem tartotta tiszteletben, tudatlanul is, de elzárkóztam attól, hogy elmondjam neki a bánatomat. Az iskolában közepesen teljesítettem, bár ötös tanuló lehettem volna, de a félelem, hogy emiatt még több bántalmazás ér, ezt nem tette lehetővé. Sajnos a bántalmazás nem csak verés és pszichológiai terrorból állt. Az egyik osztálytársam szexuálisan is zaklatott, szerencsére csak rövid ideig.

Középiskolában szerencsére csak egy olyan osztálytársam volt, akivel korábban is egy osztályba jártam. Viszont a középiskola kezdetekor, öntudatlanul, de elkezdtem másnak mutatni magam, mint amilyen valójában vagyok. Nem akartam ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint amikor az általánost jártam. Próbáltam magamat érdekesebbnek, erősebbnek, ugyanakkor szürkébbnek, középszerűbbnek mutatni. Ezzel sajnos egy olyan lavinát indítottam el, amit nem szerettem volna. Lettek barátaim, de Ők mind egy hazugság barátai lettek, de én akkor még szentül hittem, hogy az én barátaim. Ekkor még fel sem fogtam, hogy miért, de depressziós lettem. Illetve már korábban is az voltam, de akkor kezdett komolyabb méreteket ölteni a dolog. 16 éves koromban történt meg az, amit a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni. Egy születésnapi bulin voltam egy “barátomnál”. A szülei nem voltak otthon aznap éjjel, de másnap kora reggel jöttek haza. Aznap este berúgtam, nagyon. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy én mekkora fasza gyerek vagyok, hogy bírom a piát. Nem így lett. Éjfél környékén elindultunk bulizni, nekem főként már csak az van meg, hogy a kapun kimegyek. Megálltunk valahol, én elájultam. A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy rendőr veszekszik velem, hogy adjam át a lakcímkártyámat is, mivel a személyim már nála volt addigra, de erre a napig nem emlékszem. Aztán kiderült, hogy mindez miért volt. Valaki betört egy üzletbe és elvitt pár dolgot, amit mellettem találtak meg. Kihallgatás, drogteszt stb. Az idézőjeles barátaim elmentek még az eset előtt, mivel “haza kellett érniük” még a szülők érkezése előtt. Belegondoltam abba ezerszer, hogy mit választanék fordított helyzetben. Egy magatehetetlen barátot otthagyok az éjszaka közepén, vagy lebukok a szüleim előtt?! Azt hiszem értelemszerű, ha a barát barát.

A középiskola végén megismerkedtem egy lánnyal, pár évvel fiatalabb volt nálam. Sosem volt még barátnőm. Nem tudtam hogyan viselkedjek, mivel a szüleimtől nem láttam semmi ilyesmit, a barátokat pedig nem kérdezhettem, hiszen akkor összeomlasztottam volna a magamról alkotott képet. A vége az lett a dolognak, hogy én a lány előtt is játszottam a saját kis hazugságomat, Ő pedig nem volt erre vevő. Kétségbe voltam esve, hiszen olyan szerelmesnek éreztem magam. Később rájöttem, hogy nem a lányba voltam szerelmes, hanem az érzésbe, hogy valakire támaszkodhatok, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valaki törődik velem. Amikor szép szóval nem tudott a lány hatni rám, akkor csúnya szóval tette. Önmagamból teljesen kifordulva, tettem súlyának teljes tudatlanságában regisztráltam egy másik facebook accountot, ahol más nevében elkezdtem beszélgetni vele. A mai napig hányingert kapok magamtól, ha ez eszembe jut.

El voltam keseredve, nagyon. Még az MSN időszakát éltük, amikor megtudtam, hogy összejött egy sráccal. Nagyon elkeseredett voltam. Anyám ekkor nem volt otthon, mivel már külön költöztünk, nagyanyám pedig ápolásra szorult. Éppen őt ápolta azon a péntek estén. Aznap délután elkezdtem összegyűjteni a házban található gyógyszereket. Volt közte minden, fájdalomcsillapító, vérnyomáscsökkentő, görcsoldó, hormon gyógyszerek. Este megvártam, amíg az adott lány le nem csatlakozik az MSN-ről, majd írásba kezdtem, miközben magamba tömtem a gyógyszereket és el nem kezdtem vedelni. A vége egy több száz soros szöveg lett (mint most is), amiben elmeséltem neki dolgokat az életemről, illetve azt, hogy begyógyszereztem magam. A vége az lett, hogy másnap elég kómásan ébredtem. Mire felkeltem, és némileg észhez tértem, már a nővérem hívása várt – Aki ekkor már több száz kilométerre élt tőlem – , mivel ez a lány felkereste őt. Végül a pszichiátrián kötöttem ki, de nem engedtem az osztályos kezelést. Kaptam gyógyszereket, némi pszichoterápiát, de pár hónap után már nem mentem vissza kezelésre.

Néhány évvel később önként kerestem fel a pszichiátriát, amikor hónapok óta álláskereső voltam. Gyógyszerekkel láttak el, amiket én főként arra használtam, hogy kiüssem vele magamat. Felhalmoztam a gyógyszereket és a “kellő” pillanatban bevettem őket. Időközben elköltöztünk egy saját, hitelre vett házba. Komfortját tekintve a nullához közelít. Mindig is utáltam ezt a helyet.

A családi kapcsolataim még inkább elfásultak. A szüleimmel megegyeztünk, hogy betekintést kapok a család anyagi helyzetébe, ezt ők igazából hangoztatták is mindig. Csak sajnos a szavak és a tettek nem voltak összhangban, állandó titkolózás övezte a kérdést. Mint később kiderült, hatalmas hitelt halmoztak fel. Egyikből mentünk a másikba. Időközben újra lett munkám, így még inkább jogosnak éreztem, hogy ebbe betekintést nyerjek. Sajnos nem így lett, pedig egy két pénzügyi malőr kivitelezhető lett volna az én anyagi segítségemmel.

A múlt évben járunk, amikor megismerkedtem egy nővel. Mindig semmi tapasztalatom nem volt a nőkkel kapcsolatban. Ám szépen lassan összemelegedtünk. A vége az lett, hogy megundorodtam önmagamtól, mivel nem voltam képes szerelembe esni, pedig Ő egy igazán tündéri nő. A nagybetűs NŐ! Ő viszont szerelmes lett. Ekkora már sajnos elburjánzott rajtam a depresszió és az öngyilkossági gondolatok tettlegességig fajultak.

Két alkalommal akasztottam kötelet a nyakamba, azonban első alkalommal a lábam visszatalált a székre, ahonnan leléptem. Második alkalommal pedig túl hosszú lett a kötél, így leért a lábam a padláson futó gerendáig. Mindkétszer ugyanaz a történés követte, a kötélről való lemászás után sírógörcs. A másodiknak tanúja volt az apám, ahogyan éppen bőgve jövök le a padlásról. Kérdezte, hogy mi a baj, nem feleltem. Azóta sem esett róla szó. Időközben felmondtam a munkahelyi stressz miatt. Azóta az egyik kolléganőm szemében én vagyok az anti-krisztus, mivel rengeteg terhet vettem le korábban a válláról. Ő is és mindenki más is az előző munkahelyemen tisztában van vele, hogy valójában miatta mentem el. Talán ez is az oka annak, hogy én azóta egy sz*r szemét alak vagyok.

Azóta sajnos nincs munkám. A korábbi alkalmankénti italozásból napi italozás lett. Az utóbbi kb. két hetet leszámítva minden áldott nap kiütöttem magam. A szüleim semmit sem szóltak, pedig láttam rajtuk, hogy észrevették. Struccpolitika.

Néhány hónapja arra a megállapításra jutottam, hogy elébe megyek a dolgoknak.

A helyzet az, hogy már hat-hét éves korom környékén öngyilkossági gondolataim voltak, amik az idő előrehaladtával a kezeletlen külső és belső hatások okán csak erősödtek. Elemezve a suicid alkatot – bár a szakirodalom szerint ilyen nem létezik – én egy kiemelten kockázatos személy vagyok. Fiatal férfi, alkoholproblémákkal, szexuálisan zaklatott, a családomban pedig mindkét ágon történtek öngyilkosságok, vagy vannak kezelt elmebetegségek. Így önmagamnak felvázolva a jövőt a következőkre jutottam:

Amennyiben valamikor sikerülne egy társat találnom, akivel családot alapíthatnék, az a hölgy ugyanazokon a dolgokon keresztül menne végig, mint az előző partnerem. Azt pedig nem szeretném. Ha azonban mégis, ennek ellenére egy gyerekünk születne, felmerül a lehetősége annak, hogy a felmenőim és nálam felmerülő pszichés gondok miatt a gyerek hasonló problémákkal fog küzdeni. Emellett természetesen nem hanyagolható el az sem, hogy személyemnél súlyos depresszió, szociális szorongások, öngyilkossági hajlam van jelen, ami okán bármilyen trauma végzetes következményekkel járhat.

Így hát úgy döntöttem, hogy elébe megyek a dolgoknak és önkezemmel vetek véget az életemnek. Mint minden öngyilkos, én is azt a sok a fájdalmat, dühöt, megaláztatást használom magam ellen, amit elfolytok magamban.

Úgy gondolom ez a legfelelősségteljesebb döntés. Hiszen a szüleim talán most már kezdenek egyenesbe jönni, a testvérem már a saját életét éli. A barátok, azok, akiket tényleg a barátomnak tekintek, tudnak arról, hogy úgy vélekedem, előbb vagy utóbb ez be fog következni nálam. Próbáltam őket felkészíteni rá, mivel, szeretném, ha a lehető legkönnyebben dolgoznák fel a történteket.

Egyikük egyszer megkérdezte, hogy hogy tudok így beszélni erről az egészről? Úgy, hogy én már elfogadtam, halott vagyok. Csak idő kérdése az egész.

Úgy érzem már nincs kihez fordulnom, ezért végső lehetőségként ide írok, hátha kapok valami tanácsot.

A depresszió konkrétan 14 éves korom körül jelentkezett először amikor befejeztem az általános iskolát, mert akkoriban eltűntek a barátok, súlyproblémáim voltak és ott volt az első szerelmem aki után 3 évig vágyakoztam végül sikertelenül. Elkezdtem pszichológushoz járni kb havonta, de nem sokat segített és 1 év után abbahagytam.

Az első kapcsolatom nagyon sokat segített a hangulatomon, lefogytam 10 kg-ot és mindenki megjegyezte hogy kivirultam és boldogabb lettem. 9 hónap után szakítottunk, mert a fiú állandóan megcsalt főleg az ellenkező nemmel…

Következő kapcsolatom jobban indult, de 1 év után már boldogtalan voltam benne. Távkapcsolat volt 200km-es távolsággal és két heti találkozásokkal, ami miatt sokszor rosszkedvű voltam, hogy nem volt itt amikor szükség lett volna szeretetre.

Utolsó tanévben legjobb barátnőm akivel mindig együtt lógtam eltávolodott tőlem. Akkor jött össze első párjával és csak vele foglalkozott, én meg csak akkor kellettem ha nem volt más és suliban hiába ültem mellette, magányos voltam. Alig vártam, hogy vége legyen az érettséginek és megszabaduljak az osztálytól.

Azon a nyáron elmentem a barátommal nyaralni a Balatonra és nagyon jól éreztem magam, de az utolsó nap a haza út előtt megváltozott minden. Elöntött a szomorúság és a kilátástalanság érzése, hogy vége lesz a nyárnak, Őt újra ritkán láthatom és tartottam a továbbtanulástól is. Cukrásznak mentem, de nem sikerült ott se a beilleszkedés. Gyakorlati helyet váltottam, mert kezdtem depressziós lenni amiért bunkó volt mindenki és kirekesztettek. Elkezdtem pszichológushoz és pszichiáterhez járni, közben meg antidepresszánst szedni.

Az új helyen az első nap után úgy voltam, hogy öngyilkos leszek inkább mintsem vissza kelljen mennem annyira nem éreztem jól magam. Ennek következtében 3 hétig kiírt az orvos, majd visszamentem még 1 hetet és feladtam, kiiratkoztam, mert nem volt más gyakorlati hely. Ugyan azon a héten mikor kiiratkoztam halt meg a nagymamám, akit nagyon szerettem és ez még jobban elkeserített.

Végül majd másfél évig otthon voltam miközben hol rossz hol rosszabb napjaim voltak és megpróbáltam inkább munkát keresni és kézműves munkákból pénzt szerezni. A probléma persze az volt, hogy sehonnan nem hívtak vissza pedig elkeseredettségemben mindenhova jelentkeztem. Egyetlen helyről jelentkeztek (szobalány állás) ahol megkaptam a telefonáló úrtól, hogy 20 évesen mit akarok kezdeni az életemmel és tanulnom kéne, nem ilyen munkát végezni. Az interjúra végül nem is mertem elmenni.

Az orvos ezalatt maximumra emelte az antidepresszáns mennyiségét, éjszakánként pedig altatót/nyugtatót szedtem, pszichológushoz 2 hetente mentem. Közben véget ért 2,5 évig tartó kapcsolatom, mert a barátom nem tudta elviselni a depressziómat, aminek következtében egyszer meg is ütött.

Ezután ismertem meg újabb szerelmemet, azt a fiút/férfit akiért azóta is odavagyok. Jó barátom, időnként találkozunk és aludtam már nála többször illetve fordítva. Mikor először randiztunk utána 1 hétig teljesen kicserélődtem és akkor voltam életemben a legboldogabb noha tudtam, hogy ő is 220 km-rel arrébb van, de úgy éreztem érte megéri. 1 hét után közölte, hogy maradjunk csak barátok, mert neki ez nem fog menni. Akkor úgy éreztem még aznap öngyilkos leszek, emiatt vettem be altatókat, de nem eleget.

Azóta van egy párom, aki tudja az egész történetet, de nem vagyok boldog mellette amit szintén tud. Azért mentem bele a kapcsolatba, mert azt ígérte utána egyből összeköltözünk és nem kell egyedül lennem, de nem így történt. Eltelt 1 év, de még mindig nagy a távolság hiába ígéri, hogy ősszel már együtt leszünk nem tesz semmilyen előrelépést az ügyében.

Jelenleg tanfolyamra járok októberig, de a szakma nem az ami igazából lenni szeretnék. Csak azért mentem bele mert szüleim azt akarták, hogy menjek a munkaügyi központon keresztül és ne várjam meg a szeptembert (a tanfolyam március végén indult) Itt is vannak jobb és rosszabb napok, de megnyílni még mindig nem sikerült bármennyire is szeretnék. Hiába vágyom arra, hogy én legyek az osztály legaktívabb tagja, ha már a 4. alkalommal nem illeszkedtem be. Csak akkor érzem jól magam ha 1 vagy maximum 2 baráttal vagyok, de társaságban már nem tudok megszólalni, szégyenlősen és zárkózottan tudok csak válaszolni. Az osztályban már meg is kaptam, hogy antiszociális vagyok és nemsokkal később volt még egy sikertelen öngyilkossági kísérletem.

Múlt héten elkövettem egy ‘hibát’ és elmentem nyaralni a Balatonra a szerelmemmel párom helyett. Feltépte a sebeket, hogy még mindig őt tartom így több mint 1 év elteltével is a nagy Őnek.

Mióta megjöttem neheztel rám a családom, hogy másik fiúval mentem el és a hétvége alatt ki is beszéltek a nagyszülőkkel. Ők azok akik folyton kibeszélik és kritizálják a családunkat és apa emiatt már összeveszett egyszer a mamával és 1 évig nem beszéltek. Most tartok mit mondanak majd ha legközelebb találkozok velük.

A barátaim is eltűntek újra az utóbbi 2 év alatt és most teljesen magamra maradtam. A családom nem ért meg, barátom mellett boldogtalan vagyok, suli nem igazán megy és tudom, hogy így se lesz semmi azzal a fiúval.

Nem tudom kihez fordulhatnék, mert már a neten se tudok barátokat szerezni. Úgy érzem lassan inkább öngyilkos leszek, mert már mindenki hátat fordított, de az egyetlen ami visszatart és elkeserít még jobban, hogy tudom hogyha megtenném senkinek nem hiányoznék.

Zsófi

Pár évvel ezelőttig éltem a magam kis egyszerű életét, volt munkám, megélhetésem. Éltem, mint a legtöbb ember. Voltak nagyon jó barátaim, akikre akkor mindig számíthattam, ahogyan ők is én rám. Volt hosszú társas kapcsolatom. Tudtam örülni az élet apró dolgainak, a hétköznapi kis csodáknak. Aztán négy éve minden megváltozott.

A családomat még fiatalon elveszítettem. Egyébként is borzalmas gyerekkorom volt. Az apám részegen hétéves koromban meg akart fojtani, de megmaradtam. Ahogyan az édesanyám is, akit többször előttem fojtogatott. A megrögzött alkoholizmusból soha nem gyógyult ki, de a fizikai bántások idővel elmaradtak. A gyerekkori traumákat soha nem tudtam teljesen kiheverni, de közben felnőttem, megteremtettem a magam kis életét, ami mostanra szinte teljesen odalett.

Ahogy rengeteg más ember, én is elveszítettem a munkámat a gazdasági válság során. Négy éve hiába keresek állást, több száz, ezer pályázatot küldtem el, minden régi munkakapcsolatot megmozgattam, de semmi nem jött össze. Komoly képzettség, szakmai gyakorlat ellenére sem. Közben elfogyott minden megtakarításom. Kétségbeesésemben nagyon kockázatos pénzügyi tranzakciókba fogtam és végképp lecsúsztam egzisztenciálisan. Kezelhetetlen banki, baráti adósságok nyomnak agyon. Nemcsak anyagilag veszítettem el mindent (saját és kölcsön pénzek, lakás), hanem rendkívül értékes, évtizedes barátságokat is. Mára senki nem maradt igazán mellettem. Közben kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Igaz, hogy maximális fegyelemmel gyógyszereket szedve életem végéig éveket, akár évtizedeket is élhetnék még, de annyira kilátástalan minden, hogy azt hiszem, feladom az egészet.

Három éve elmentem egy pszichiáterhez, aki a maga módján megpróbált segíteni, sőt odáig jutottunk (miután mindent elmondtam magamról, az életemről, a lehetőségekről), hogy fantáziát látott a befektetési ötletemben és jó szándékkal egy egész nagy összeget adott kölcsön. Akkor indultam el erősen a lejtőn. Mert a pénzét elég hamar el is veszítettem és hogy vissza tudjam szerezni, egyre újabb és nagyobb kölcsönöket kértem és sajnos kaptam több forrásból is. Így kerültem bele egy pénzügyi örvénybe.

Mára teljesen kezelhetetlen lett az anyagi létem és ennek folytán a lelki is. Nem látok reményt sem, hogy ekkora óriási összegeket valaha is vissza tudnék fizetni. Reálisan számolva, ha holnaptól dolgozhatnék és legalább átlagos fizetést kapnék, legalább 50 évig kellene törlesztenem, hogy a végére érjek. Közben persze meg is kellene élni (lakás, rezsi, élelem). Mivel a negyvenes éveim végén járok, fizikai képtelenség, hogy ez meglegyen, nem szólva arról, hogy kilátásban sincs semmiféle állás. A betegségem miatt nyugalomra volna szükségem, rendszeres, pontos étkezésekre, de ha egy nap kétszer tudok enni, az már nagy dolog. Ma még van hol laknom, szívességi lakáshasználó vagyok, viszont a rezsit legalább nekem kellene fizetnem, amivel egyre inkább el vagyok maradva. Szóval akár hajléktalan is lehetek hamarosan egy korábbi rendes, biztos lét után. Ezt pedig én nem fogom megvárni. Akkor inkább önként befejezem a nyomorúságos földi létemet.

Én nem ilyen életet akartam. Rendes, komoly, megbízható ember voltam. Aztán teljesen elcsúsztam, elbuktam. Jönnek a fizetési felszólítások, már remegve nyitom ki a postaládát, veszem fel a telefont. Igaz, nem sokáig kell felvennem, mert azt sem tudom fizetni és félő, hogy hamarosan kikapcsolják. A többi szolgáltatást is. Utcára kerülhetek, nem számíthatok senkire sem. A jóbarátok szépen, lassan elkoptak mellőlem, úgy, ahogy egyre nőtt a nyomorúságom. Megértem őket. Nem tudnak segíteni, menthetetlen vagyok, a vergődésemet nézni meg nyilván nem akarják. Sajnos már nem hiszek semmiben, senkiben és az a baj, hogy még önmagamban sem.

Az egyedüli ok, hogy még éppen élek, vegetálok, reggel felkelek, beveszem a gyógyszereket, megpróbálom túlélni az adott napot, az a kismacskám. Az utcáról fogadtam be pár éve és tudom, hogy érte felelős vagyok. Mivel nincs senkim sem, nagyon ragaszkodom hozzá és ő is hozzám nőtt teljesen. Ha nekem nem is telik rendes/elégséges ennivalóra, neki legalább tudok tisztességgel enni adni, ahogy megérdemli. Tudom, ha meghalok, lenne aki befogadná (egy régi barátom megígérte, hogy arra az esetre, amiről nem beszélünk, gondoskodik róla). Persze nem lenne olyan élete, mint itt, velem, de ő legalább élhetne tovább.

Az én saját életem viszont teljesen kilátástalan. Ezért gondoltam arra, hogy nem érdemes tovább nyomorogni, rettegve a holnaptól, az utcára kerüléstől, a közművek kikapcsolásától, a banki behajtótól. Van még bennem valami minimális, pici életösztön, de egyedül már nem tudom megoldani a gondjaimat és mivel senkire nem számíthatok, nem marad más… Tudom, hogy nagyon nehéz lesz megtenni azt, hogy megváljak a fizikai létemtől, befejezzem a szegénnyé lett életemet, de nem látok más „megoldást”. Nagyon fog hiányozni az a pár ember, aki régen talán szeretett, a kicsi kuckóm, amit otthonomnak hívtam, a kismacskám, aki utoljára megmaradt és minden percen itt van velem. Nem hiszem, hogy van olyan szakember, aki segíteni tudna rajtam. Talán a lelkem egy apró részét még megmenthetné, de a fizikai, anyagi létemet már nem. Betegen, éhezve, az utcán… nem perspektíva. Akkor jöjjön a kaszás. Még nem nyomtattam ki, de már megírtam a búcsúlevelet – tudom, hogy nem szabályos, nem érvényes géppel írva, de úgysincs már semmim sem a pár ingóságon kívül – és legalább  régen volt barátok leírva látják azokat az érzéseket, amiket már nekik sem mondhatok el és talán betartják az utolsó kívánságomat, hogy hamvasszanak el és szórják szét, ami megmarad belőlem. Valamint, ami a legfontosabb és az egyetlen dolog, ami számít, mielőtt megszűnök létezni, hogy gondoskodjanak a macskámról.

Nem tudom, melyik nap, melyik percben kap el az érzés, hogy végképp nem bírom tovább, bezuhanok a szakadékba és már csak remélni tudom, hogy azt az egyetlen dolgot legalább rendesen meg bírom csinálni, hogy végképp eltűnjek ebből a világból. Hetek, hónapok óta egyfolytában sírok, zokogok, félek, rettegek, remegek, nem bírom tovább…

Van itt valaki, aki így, ismeretlenül is legalább egy okot tud mondani, hogy maradjak még? Nem tudom… Talán jó lenne megmaradni, de már nincs miért…Ma este még félek megtenni, de holnap, holnapután…túlleszek rajta. Talán egy következő életemben – ha van ilyen – szerencsésebb, ügyesebb, boldogabb leszek és végig tudom járni azt az utat, ami megadatott. Ebben az életben, félek, már nem vagyok képes rá…

- Kérlek Istenem, ments meg a vízbefulladástól!

Majd nagy hittel várta a választ. Nemsokára arra jött egy csónak, odament hozzá, és mondták neki, hogy szálljon be. Azt válaszolta, hogy nem megy, mert őt maga Isten fogja megmenteni. Hiába győzködték, hogy nemsokára elmerül a templomtorony is, csak nem volt hajlandó beszállni.

Kicsivel később egy másik csónak vetődött arra, de ő ugyanúgy elküldte őket. Végül egy helikopter is próbálta őt kimenteni, de azt sem fogadta el, mondván, hogy őt majd Isten menti meg! Végül annak rendje és módja szerint összedőlt a torony, és a derék pap vízbe fulladt vala…

A Mennybe kerülvén aztán, Isten színe előtt állva megkérdezte:

- Uram, hát imádkoztam hozzád, hittem Benned, és mégis hagytál megfulladni?! Miért nem segítettél??

- Fiam - szólt az ÚR – talán nem küldtem érted két csónakot, és az utolsó pillanatban még egy helikoptert is? De hát neked semmi sem volt elég jó…

Pár napja regisztráltam a közösségbe és eddig csak a Ti történeteiteket olvasgattam…

A sajátomat azért írom meg, mert NAGYON szükségem lenne  segítségre, valamilyen pozitív visszajelzésre. Bevallom, többször jártam már kezelésrre, de 1-2 hét után mindig abba hagytam, mert számomra az nem kielégítő, hogy kötött keretek között, kötött időbeosztásban beszélgessek egy vadidegennel, akinek tulajdonképpen a “dolga” az, hogy engem meghallgasson, de valószínűleg, mint ember, nem érdeklem.

Valószínüleg hosszú lessz, de muszáj kiírnom magamból. Egyszerüen felemészt az értéktelenség érzése. Világ életemben az örök sokadik voltam, még a saját szüleim számára is. Saját szememben egy fabatkát sem érek, értékelhetetlen vagyok, elveszett és elesett, bárkivel jól pótolható és szerintem senki sem sírna utánnam sokáig, ha egyszer csak eltünnék a Föld színéről. Mondom ezt úgy, hogy van 3 gyermekem, 16,11 és 2 évesek. A pici szerintem hamar el is felejtene, ,és a nagyok sem szenvednének sokáig, mert nem tudok jó anyjuk lenni. Senki sem tanította, hogyan kell jó anyának lenni. Persze nem azt viszem tovább, amit otthon láttam, lesülne a képemről a bőr, ha úgy viselkednék, mint anno a szüleim velem, de így sem vagyok jobb, mert képtelen vagyok következetes lenni velük, nem tudom megadni, amire szükségük van, és képtelen vagyok foglalkozni velük az őket megillető módon. Nem tudom, hogyan kell…

Szóval úgy 5 éve kezdett elhatalmasodni rajtam a depresszió. Utólag vissza gondolva, már elötte sem voltak rendben velem a dolgok, de addig nem figyeltem a jelekre. Ma már tudom, hogy minden a gyerek koromra vezethető vissza.  Szüleim alkoholisták voltak. Mindketten. K.b. 10 éves koromig a nagyszüleimmel éltünk együtt, nagyim sokat vigyázott rám, ezért nem volt annyira megrázó, ha anyu kimaradt éjszakára, hacsak nagyapám is épp nem agresszív részegen jött haza, mert akkor az éjszaka közepén kirángatta a nagyit az ágyból, hogy elverje, vagy a tél közöpén kitördelte az ablakokat.

Aztán 3.-as koromban elköltöztünk, és onnantól voltam nagyon sokat egyedül, gyakran éjszakánként is. Volt, ,hogy iskola után a fél várost átbuszoztam azért, hogy a szüleimet megtaláljam a törzshelyükön, aztán meg 10-11-ig ott ültem mellettük a füstös kocsmában, kérlelve anyámat, hogy menjünk haza. Másnap meg mentem iskolába. Ha keresni nem volt kedvem őket, akkor előfordult, hogy egész éjjel tv-t néztem, éhesen feküdtem le, vagy a szomszéd fiú {az osztálytársam} anyukája adott vacsorát nekem, és jött át hozzánk, hogy velem maradjon míg elalszom, mert egyedűl féltem. Ám amikor a szüleim valamikor hajnalban végre haza értek, akkor sem lehettem nyugodt, mert ami egész éjjel működött náluk, az hazatérve már nem,  apám gyakran megverte anyámat, üvöltözött, stb. Mondanom sem kell, hogy mindeközben súlyos szegénységben éltünk, voltak napok,hetek, mikor csak zsíros kenyérre tellett, mikor nem tudtam mit vinni a suliba enni, és kirándulásra is vajas kenyérrel indultam el, mert anyám elfelejteet nekem csomagolni.

Úgy 13 lehettem, amikor anyám abbahagyta apám “követését” és letette a poharat. Ő azt mondta, úgy próbálta megőrizni a házastársi békét, hogy inkább vele tartott az éjszakába, ám rájött, hogy hosszú távon már ez sem segít és közben Ő is súlyos depresszióval küzdött. 16 voltam, mikor elváltak, de még egy évig egy fedél alatt éltünk. Akkor pattant el nálam a húr, amikor apám a szemem láttára próbálta megfojtani anyámat, és amikor én a védelmére keltem, ellenem is megfordult. Addig sohasem bántott, és ezt már nem viseltem el, hogy most már engem is meg akar ütni.

Egy szobás, komfort nélküli albérletet sikerült anyámnak találnia, és még kb 1 hónapig kályhánk sem volt, decemberben.  Teljesen felöltözve, dunyha alatt aludtunk, a kismadaram meg is fagyott egy éjszaka.

A folytatás tömören annyi, ,hogy aztán anyám megismerkedett valakivel, aki hozzánk költözött,  de róla is kiderült, hogy alkoholista, emiatt gyakran én mentem az utcára éjszakánként bolyongani, vagy apámhoz mentem aludni, pihenni. És anyám sohasem jött utánnam, nem is tudta merre nem jártam, mi nem történt velem. Miután, nagy nehezen kiraktuk az életünkből az illetőt, elköltöztünk vidékre anyám testvére fogadott be minket, de any is mét megismerkedett valakivel, aki úgyszintén szerette a jó bort, annyiban volt más, hogy senkit sem bántott. Anya aztán gyakran napokra, hetekre eltünt, nála aludt. Én meg egyedül maradtam17 évesen ismét. Minden reggel 30 km-ről buszoztam be az iskolába.

18 voltam, mikor megismertem a 2 nagy gyerekem apját. Akji csak ismerte, óvva intett tőle, de én akkor már annyira akartam tartozni valakihez, hogy nem érdekelt senki szava. Fél év múlva beköltöztünk a városba, albérletbe, és ekkor kisderült, hogy okkal óvtak volna. Az én párom megismerkedett apámmal, és attól fogva szülve-főve együtt ittak, pénzt nem hozott haza, éjszakákat kimaradt, stb., stb. Végül az történt, hogy az iskola helyett, ahova felvettek, dolgozni mentem, hogy ki ne rakjanak az albérletből.

Mindennek ellenére 12,5 évet lehúztunk együtt, született egy fiúnk és egy lánykánk. Végig ivott, engem soha sem vitt sehova, nélkülem ünnepelt szülinapot, évfordulót, bármit; gyakran megalázó dolgokra voltam kénytelen, amikor úgy jött haza, hogy nem tudta kontrollálni a testét, értsd ezen a hányást, bevizelést, meg ennél durvább dolgokat is. Mégis Ő hagyott el egy futó kaland miatt.

Eztán volt számos ismeretségem, amelyekben rendrre megégettem magam, és nem vettek komolyan, vagy csak pótlék voltam, és volt két 1,5 éves kapcsolatom is. Az elsőben a család cselédnek tartott, ,és minden jó volt, amíg az akkori párom be nem jelentett, hogy elvenne feleségül. A család ennek már nem örült, teljes közöny fogadta a bejelentést.És a “párom” nem állt ki értem! Ekkor nyílt fel a szemem…, addig szívesen segítettem bármiben, bármikor, kapáltam, szőlőt szedtem, főztem, vasaltam ha kellett. De ezek után…???  Pedig még a gyerekük életét is nekem köszönhetik, mert én vettem észre, hogy valami baj van vele, én érőltettem, menjen orvoshoz, am után kiderült, hogy here rákja van. becsületből nem hagytam el, mellette maradtam, ápoltam, elviseltem, míg felgyógyult, Kemó, gyógyszerezés, stb, de szerencsére gyorsan ment.

2010-ben ismertem meg a harmadik gyermekem apját az interneten. Annyira szépen alakult minden…, annyira kedves, megbízható, igazi gondoskodó férfiként mutatkozott be nekem. Udvarolt, jött, elkényeztetett, gyermeket akart tőlem…, Hamar össze is költöztünk, otthagytam mindent, felköltöztem vele a fővárosba, vittem a gyermekemet, minden szépen indult. Ha tudtam volna, hogy a hátam mögött más nőkkel is ugyan olyan kedves, gondoskodó, kényeztető!!! Mire ez kiderült, már terhes voltam…  Miért nem hagytam el? Megígérte, hogy minden rendbe jön, elköltöztünk haza, ahol én laktam, mindent újra kezdünk, stb, stb. Bízni, hinni akartam neki, apát akartam a fiamnak. Hamarosan Németországban kapott munkát… :/  Gondolhatjátok, hogy folytatta mindazt, amit addig is csinált a hátam mögött, csak én ezt utólag tudtam meg. 2 e-mail cím, 2 msn, 2 Yahoo… Sem pénzt nem küldött, mert ott mindent magára költött, sem nem hívott, mert amit a telefonjára töltöttem, azt mással beszélte le. Közben én kétszer kerültem kórházba a terhességem alatt. A kicsi is 5 héttel előbb jött, és Ő még csak haza sem jött a születésére, pedig jöhetett volna, pénzt szedtek össze neki a munkatársai, hogy ne üres kézzel jöjjön haza, de inkább házimozit vett belőle. 6 hetes volt a kicsi, mikor elöször látta.

2011 december 17. volt, amikor az idegeim olyan szinten felmondták a szolgálatot, hogy begyógyszereztem magam. Akkorra már annyira padlón voltam érzelmileg, idegileg, hogy nem bírtam tovább. Egy szombat reggel úgy keltem,  hogy 4 Rivotrillal indítottam. Véget akartam vetni a szenvedésnek, a bánatnak, a kínlódásnak.., módszeresen kerestem fel a gyógyszeres fiókot, de olyan idegi állapotban voltam, hogy a nyugtatók egyszerüen nem hatottak!!! Egész estig több, mint 40 szemet bevettem, utóljára már tizesével. És emmi hatása nem volt! .Anyám, aki mindvégig évekig velem élt, mit sem vett észre az egészből, mert az internet elött küldözgette a képeket egy közösségi oldalon, ez tette ki a minden napjait. Én eközben mostam főztem, takarítottam, elláttam a 3 gyermekemet. Este lefürödtem és aludni készültem, és ekkor vette észre anyám, az utolsó pillanatban, hogy baj van. Mentőt hívott. Inentől teljes filmszakadás , nem emlékszem semmire másnap reggelig. A bpáro ekkor pesten dolgozott, és persze nem “tudott” hazajönni. Egy hétig voltam a pszihiátrián, majd még egy ideig jártam csoport terápiára, aztán abba hagytam. December 19.én a párom hazajött össze csomagolni, elhagyott. Soha egyszer sem kérdezte, mi történt, hogy lehettem képes rá, miért tettem? Azóta nem láttam, ennek 2 éve. A kisfiát nem támogatja, nem is érdeklődik, megszünt létezni, még a végrehajtó sem talája.

Másfél éve élek a jelenlegi párommal, aki az első évfordulónkon eljegyzet. Jó ember, imádom, Ő az életem!!! Soha senki iránt nem éreztem azt a szerelmet, mint iránta! Hiszem, hogy Őt azért küldte a sors, hogy megmentsen, hogy az őrangyalom legyen. Egy hibája van, hogy nagyon szókimondó, ha jót is akar, nem mindig találja el a megfelelő módot, hogy elmondja, és ezzel az én törékeny lelekemet gyakran megbántja a tudtán kivül. A gyerekekkel következetes, néha túl szigorú is, ám ennek ellenére szeretik Őt, a kicsi pedig apjának tekinti.Nagyon nehéz hónapok vannak mögöttünk, munkanélküliség, adósság, stb, de kiálltuk! Elköltöztünk, van munkája, végre úgy tűnik sínen van az életem, az életünk…

De én mindennek ellenére maradtam az,. aki voltam. Nem tudok talpra állni, képtelen vagyok rá! Annyiszor sikerült, annyiszor felálltam, túltettem magam a mélyponton, de már nem megy… Mióta megtettem azt a majdnem végzetes lépést, azóta nem vagyok önmagam. Tönkre tett az élet, a rengeteg szenvedés, hiszem, hogy ezt a Élet nevű dolgot nem nekem találták ki. Mire is? Hogy szenvedjek? Ezért nem érdemes élni!!! Én sohasem jártam, sehol gyerekként, nem jártam buliba tiniként, nekem sohasem volt életem, nincsenek élményeim, nincsenek barátaim. Én nem néztem filmeket, nem jártam soha shoppingolni, már úgy érzem, nem is érdemelnék ilyen dolgokat. Hisz soha az életben nem érdemeltem semmit. Még a szexet sem tudom maradéktalanúl élvezni, mert kicsi lány koromban a “kedves” idős szomszéd bácsi többször is hozzám nyúlt. Ez is utólag derült ki, mert én nem tudtam hogy azt NEM SZABADOTT VOLNA!!!

Nem tudok önmagamhoz vissza találni, de egyáltalán azt sem tudom, hogy ki vagyok én? Már semminek sem tudok örülni, semmi sem érint meg, nincs egyéb boldogságom, csak ha párom magához ölel, ha a gyermekem rám mosolyog, de mi lesz velem, ha egy nap így sem bírom tovább? Nem, mi lessz velük?

Sajnos a párom nem hisz a depresszióban, neki szerencsére nincsenek ilyen tapasztalatai a saját életéből. Nem tudja elképzelni min megyek keresztül, bár próbál mindenben mellettem állni, de érteni nem érti. Épp ezért nem mondom el neki, mi jár a fejemben, hogy halni vágyom, mert így nem tudok élni tovább. Azt várja tőlem, hogy álljak talpra, legyek az, akit megismert. Én meg azt, hogy múljon már el a szenvedés, a szomorúság, a kilátástalanság.Nem érti miért vagyok nap mint nap szomorú. Azt sem árultam el neki, hogy már felvettem a kapcsolatot néhány emberrel, akiktől gyógyszert tudok venni kéz alól, elegendőt ahhoz, hogy ha nem bírom tovább, kimenjek egy parkba és egy jó üveg vodkával egy életre “elaltassam” magam……., csak szünjön meg a fájdalom…..