Amikor megismerkedtünk elképesztő sebességgel szeretett belém. Zavarba ejtő volt az a leplezetlen rajongás amit az első hetekben mutatott, olyanokat mondott hogy én vagyok a legjobb ember a földön. Boldog voltam hogy megtaláltam a lelki társam, mintha a gondolataimban olvasott volna. Most utólag azt érzem hogy talán inkább rajongott mintsem szeretett.

.

Elmesélte a korábbi kapcsolatait, amik arról szóltak hogy minden korábbi pasija bántotta és kihasználta őt, és hogy én mennyire más vagyok. Nagyon haragudtam a korábbi kapcsolataira, nem értettem hogy ki képes bántani egy ilyen angyalt.

Pár hét ismeretség után volt hogy a legapróbb vélemény különbségen összeveszett velem, nagyon meglepett hogy számomra láthatatlan apróságok miatt milyen haragot és frusztrációt érzett.

Ahogyan az az intenzitás amivel elkezdett szeretni eltúlzott volt, a haragja is irracionális méretet öltött. Azt tapasztaltam hogy soha nem tudott semleges lenni(halandónak látni), angyalként vagy démonként tekintett rám.

Amikor először szakított velem(fél év után) nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez. Azt mondta hagyjam, mire én felálltam és elindultam erre elkezdett sírni hogy elhagyom őt. Én nem értetem hogy miért érezte azt hogy én hagyom el őt, holott Ő szakított velem. Későbbi szakításoknál is bevallotta hogy azt érezte hogy én hagytam el őt.

Miután mégis együtt maradtunk bocsánatot kért(valamennyire) és próbált nagyon a kedvemben járni.

Volt olyan hogy egy nap alatt fordult át benne minden és a jó kapcsolatból hirtelen pokoli lett a számára.

Veszekedések során gyakran vádolt játszmázással és a legapróbb sérelemre is nagy erővel vágott vissza.

Szerintem a szakítással való fenyegetőzéssel inkább ő játszmázott.

Azzal vádolt hogy szeretőm van. Ennek ellenére később ő kacsintott a hipergámia felé.

Néha kiürült a tekintete, máskor a halálról beszélt és arról hogy nem jó élnie.

Amit egyik nap kedvelt bennem, másnap vissza tetszést keltett benne.

A szüleivel a kapcsolata katasztrofális.

Ha megtetszett neki egy politikai eszme ahhoz hihetetlen intenzitással kötődött.

Egyik pillanatról a másikra hozott olyan döntéseket amiken mások akár heteket gondolkodnak. Fél óra alatt fogadott örökbe egy macskát.

Többször volt hogy megbeszéltük: egy időt külön leszünk. Ilyenkor is keresett. Olyan furcsa érzés volt ez, mintha egyik kezével ellökött volna a másikkal pedig magához ölelt.

Kitalálta hogy számára nem pálya a monogámia Pár hónapja úgy össze vesztünk mint még soha. Letiltott a nagy közösségi oldalról, de előtte még olyan szitokáradatot zúdított rám hogy csak pislogtam. Azóta semmit sem beszéltünk.

Nem tudom hogy mindezek a tünetek utalhatnak e borderline-ra. Ami ellent mond számomra a borderline zavarnak ebben az esetben az az hogy megszakította velem a kapcsolatot. Eddig mindig azt olvastam a neten hogy a borderline attól fél hogy elhagyják éppen ezért furcsa hogy letiltott. Azt mondta soha többé nem akar hallani rólam, bár már korábban is mondta azt hogy soha nem leszünk újra egy pár, aztán mégis újra együtt voltunk.

Nagyon sajnálom hogy így alakult, szerettem őt, és bánt hogy minden jó szándékom ellenére ennyire gyűlöl.

Tudom hogy nem lehet egzakt diagnózist felállítani de mit gondoltok, a fentiek tükrében lehet hogy a volt párom borderline? Sokat jelentene a tovább lépésben és a történtek feldolgozásában ha tisztábban látnám hogy mekkora a saját felelősségem.

Köszönöm válaszaitok!

Sajnos a fenti lelki problémákkal küzdök és rájöttem, hogy egyedül nagyon nehéz ezzel boldogulni. Sokan vitatják, hogy 2 lelki problémás ember csak lehúzza egymást, de furcsa mód én olyankor megtudok erősödni és könnyebben tudok magamon és a páromon is olyankor segíteni. Nem érzem magam csúnyának sem, de nagyon kevés önbizalmam van és rettentő nehéz így szerető társra találni Reménykedem, hogy itt is beszélgethetek ilyen lányokkal, persze akárkivel aki hasonló “betegségben” szenved. A hagyományos társkeresőkben nem hiszek…. és a szoc.fób miatt élőben nagyon nehezen megy az ismerkedés, főleg lányokkal. De bárki véleményére kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban, hátha tud valaki megnyugtatót írni vagy a saját történetét megosztani. Dolgozok, van 1-2 barátom, terápiára is járok, de mégis nehéz kijönni ebből. Az a legjobb mikor néha szinte varázsütésre totál kijövök ebből, életkedvem lesz, csak ezzel az a baj, hogy ideig-óráig tart. Nos, várom a véleményeket, vagy egsetleg tippet, hogy hol ismerkedhetnék meg hasonló lányokkal akik szintén egyedül érzik magukat, vagy ha pont itt olvasnának akkor várom üzenetüket. Egyébként 27 éves, debreceni srác vagyok!

Grátisz egy kis történet: Már a suliban is visszahúzódó voltam és azzal cukkoltak, hogy ilyennek nem lesz senkije. Szerencsére volt, de mindig vége lett valami miatt, volt mikor én is hibás voltam ebben, de idővel rájöttem és “javultam”. A legutóbbi lánnyal egymásra találtunk, de ott meg a kedves anyuka szólt bele az életünkbe. Amúgy ez a lány is depresszióban szenvedett, de sokat segítettünk egymáson. Szóval ez csak rátett arra, hogy ne is bízzak már az igaziban. Mindig ilyen szorongós, depressziós és szeretet hiányos voltam. Baráti kapcsolatokra is nehezen teszek szert. Járok pszichiáterhez, gyógyszereket is szedek, olykor végeznék is magammal, de tudom, butaság lenne és ez az állandó szomorúság… az emberektől való félelem. Dolgozom szociális gondozóként én attól vagyok nyugodt, de a magány akkor is kísért. Nem beszélve arról, hogy fáradtság is gyötör és a gyógyszerekről is le kellene szokni. Szívesen meghallgatom más történeteit is, vagy esetleg hogyan tudott segíteni magán. Ebben vagyok már vagy 10-en akárhány éve, de azt hiszem születésemtől fogva.

Az én történetem kicsit más, mint az itt jelenlevők többsége, hiszen az enyémnek két szenvedő alanya van, a párom és én. Már kicsivel több, mint 5. éve vagyunk együtt hol jól, hol rosszul, hol pokolian.

Igyekszem mindenben támogatni, segíteni, terelgetni… amolyan pótmama módjára. Tudom, hogy sajnos azoknak az embereknek, akik ebben a betegségben szenvednek nem éppen arra van szükségük, hogy valaki istápolja őket, de igyekszem stabil érzelmi környezetet teremteni, de nem megy. Elég egy szó, amitől eszébe jut egy rossz emlék, egy késés, egy apró meglepetés, és olyan heves érzelmi kitörések, hangulatváltozások és hullámvölgyek törnek felszínre, mintha csak egy skizofrén, vagy bipoláris lenne a párom.

Aztán a vitákat, valamint az irántam (és maga iránt) érzett gyűlöletét felváltja a feltétel nélküli szeretet, a teljes odaadás és ragaszkodás, amelyben érződik a megbánása, amiért azt teszi velem, amit. Ilyenkor elkezd tisztelni, amiért én mindennek ellenére fél évtizede mellette vagyok és újra visszaáll az egészséges felnőtt kapcsolat, megszűnik a gyerekes viselkedés.

Azonban ha így folytatjuk, ebbe egy idő után mentálisan én is beleroppanok. Mikor szükségem lenne egy támaszra, valakire, aki átsegít a mindennapi nehézségeken, van, hogy csak egy felnőtt testbe bújt gyereket találok, akit el kell lássak és istápolnom kell kicsiny lelkét, hogy ne törjön össze a mindennapok súlya alatt, vagy egy olyan emberrel találom szembe magam, aki teljes szívből gyűlöl, mert eszébe jutott valami évekkel ezelőtti sérelme, amiért nem a helyére raktam a poharam, vagy 2 perccel később értem haza, mert nem jött a vonat.

Azonban mindezek ellenére talán a legszörnyűbb azt látni, hogy az illető, akit én teljes szívemből szeretek, szenved önmagától, mégse látja be, hogy problémája van, vagy ha mégis, a “járjunk vele szakemberhez” lendülete – épp a heves önmagával vívott harc miatt – pár hétnél nem tart tovább. Így sajnos nem sok kiutat látok az ördögi körből, azonban amíg ez így marad, nem sikerül jobb belátásra bírjam, marad a párkapcsolatom a Borderline-nal.

Ha esetleg bárkinek, bármi tanácsa, segítő ötlete támadna, hogyan tudnék segíteni a számomra legfontosabb embernek, kérem ne tartsa magában!

Üdv. Cseresznye