A depresszió csoportba már nem is jelentkeztem, nem biztos, hogy sima, az ottanak unalmasak, a bipolár legalább valami, talán az, a dokim se tudja. Nem mintha különösebben foglalkoztatna. A dokim aszongya, szedjem a Coaxilt, mert az olyan fenejó a kognitív machinériáknak, gonodolom, hazudik, hogy eladja, nem mintha szedném. Összeszedtem a gyógyszereket, az Ypsilát is, Frontint meg mindent. A kuka gyomra eméssze. Lefeküdtem a földre, aludtam másfél órat, évek óta álmodtam. Másnap délutánig nem volt semmi, akkor jött újra a meg akarnak ölni érzés meg a fekete az antennákkal. Meg akartam gyilkolni magam, mert hrtelen álltam át. Jöttem rá, hogy a túl sok, mint az elégtelen. Egy haver hívta fiúkámat, aki hozott gyógyszert. Most szeméten élek. Max kéféle  szemetet nyelek le. A másik maradt a Frontin.

Ami a dokit illeti, rossz pszichiáter lennék vagy kedves Mengele bácsi, osztanám a mérget napjában. Most át kell szerkeszteni a dokinak a búcsúlevelet. Amúgy se akartam megválni a némbertől, egyféle anyakép abuzus szaggatta vacak kis lelkemnek. A szuri még marad, bár megint nincs vény, a legutolsót összetapostam, hogy ne tudják beadni. Felére csökkent az Ypsila mennyisége, maradt egy max. dózisú, erre egy haványkát büszke vagyok. Baromi nehéz tabletta nélkül, nulla óra alvás, éberrémálmok. Most is volt egy, az elsőnél, vettem ki, kötelező elbőgni magunkat, olyan pocsék, hát még ha jön utána egy tucat.

A salak legyék Veletek,

e.