Már régebben is voltak gondjaim az evéssel, bár ez inkább tartozik evészavarhoz, mint depresszióhoz. Kiskoromban nagyon rosszul lettem és annyira féltem, hogy újra megtörténik, hogy nem voltam hajlandó se enni, se inni. Ekkor kórházba kerültem 1,5-2 hétre. Azóta javult a helyzet, bár idegen környezetbe még mindig nehezen oldódtam fel, ha evésről volt szó, de nem volt ilyen problémám. A jegyeim is egész jók voltak, voltak barátaim, nem piszkáltak, párkapcsolataim is voltak rendesen. Ki tudtam heverni egy-egy szakítást is.

Aztán elballagtam a középiskolából, dolgoztam félállásban egy munkahelyen. Ott volt egyszer, hogy egy nyaralás előtt szörnyen rosszul lettem, nem is tudtam elmenni, bár kiderült az egy vírus miatt volt, de sok idő volt mire kilábaltam belőle.

Aztán elkezdődött az egyetem… Az évnyitón ki kellett állnom az eskütételhez rengeteg ember elé, akik idegenek voltak számomra. Ekkor kezdődhetett a fóbiám és a szorongásom. Alig tudtam otthonról elindulni, hánytam is reggel, remegtem, sírtam is, nem akartam kimenni, de végül megcsináltam. Ám utána nem voltam hajlandó enni, vagy csak alig, az egyetemre gyomorideggel jártam be, állandóan hányingerem volt, a gólyatábor alatt sem ettem semmit ezért szinte végig a szobába feküdtem émelyegve. Végül jobban lettem idővel, de ekkor szakított velem az akkori párom 2 év után. Rettentően megviselt, Fejet ugrottam egy másik kapcsolatba,a mi fél évig tartott, de ugyanúgy képtelen voltam enni mellette, ha vele voltam sose ettem egy falatot sem. Mikor szakítottam vele, mert éreztem nem az igazi akkor megkönnyebbültem. Az egyetemi évek alatt javult a helyzet, jobban ettem már, lazább voltam, nem volt semmi gond. Majd elérkeztem idén az utolsó félévemhez. A vizsgaidőszakban a vizsgák miatti stressztől folyamatosan hányingerem volt, volt hogy rosszul is lettem és képtelen voltam a lakásból kimozdulni, mert egyből émelyegni kezdtem. Voltam háziorvosnál is, de azt mondta semmi gond, meg a laborom is jó. Majd elmúlik… Ez volt 1 hónapja. Az államvizsgám is jól sikerült, 5-re zártam mindent, de egyszerűen utána is maradt ez a rosszullét.

És ekkor lépett be a depresszió az életembe. Már nem lakom együtt a családommal, így egyedül vagyok itthon és valahogy úgy éreztem egyedül vagyok a világban úgymond, úgymond elvesztettem a gyerekkorom. Lebetegedtem, vagyis azt hittem valami vírus tört rám a folyamatos émelygés miatt. Egyedül feküdtem itthon és gyűlöltem magam, hogy mindenki önfeledten élvezi a vizsgák végét, még olyanok is akiknek rosszul sikerült, én meg otthon fekszem betegen. Képtelen voltam enni, de le voltam gyengülve sokat szédültem egyszerűen kilátástalannak éreztem a helyzetet. Akkor voltam jobban mikor néha kicsit hazalátogattam. Már ekkor is egyre többet sírtam az állapotom miatt. Egy családi délután után elkezdtem kicsit jobban lenni, többet ettem már, de még mindig nagyon nagyon keveset és elkezdtem rosszul aludni. Nehezen bírtam elaludni, felébredtem éjjel és nagyon korán keltem. Később javult a helyzet megint, már el tudtam aludni este, de ugyanúgy gyakran felébredtem és korán keltem olyan hajnali 4-5 körül. A diplomaosztóm előtt 2 órát aludtam csupán annyira stresszeltem miatta. Nem volt kedvem kimozdulni, felöltözni, munkába se menni, egyszerűen nem láttam értelmét… közben rengeteget sírtam, főleg miután a családommal voltam.

Elmentem végül pszichológushoz, akihez 1 hónapja járok. Azt mondja javul a helyzet, de nem tudom, hogy ez neki vagy az időnek köszönhető. Már vannak jobb napjaim néha szívesebben mozdulok ki, vagy el merek itthonról menni egyedül is. De még mindig nem jó és úgy érzem sose lesz vége. Egyszer volt egy sírásmentes hetem, de utána újra visszaestem, főleg most, hogy a párom elment nyaralni, szinte úgy érzem mintha szakítottunk volna. Ma megint mélyponton vagyok, alig eszem, és kimozdulni sem merek/nincs kedvem sehova sem. Egyszerűen rettegek attól, hogy visszaesek a korábbi állapotba. Munkába is igyekszem minél kevesebbet menni, mert már sokszor ott is rámjött a sírás, illetve ez a feszültség. Már bírok 6-ig aludni, de csak akkor ha nagyon későn fekszem le.

A családom egy része és a barátaim tudnak a depresszióról, a pszichológus is megállapította hogy az enyhe és a közepes közt stagnál az állapotom és erre jön még a fóbiám az evés és a tömeg miatt.

Félek sose jövök ki ebből, hiába vannak jobb napok. Rám is vár még egy nyaralás, de ahelyett hogy várnám inkább itthon begubóznék és lennék, minthogy annyi idegen ember közt legyek ilyen állapotban és előttük kelljen ennem. Félek nem javul és gyűlölöm magam azért hogy ilyen állapotba kerültem. A hasam sem jó, gyanítom lehet IBS-em van azzal sem tudok mit kezdeni és gyűlölöm….

Egyedül érzem magam, szinte mintha csak nekem lenne ilyen problémám és rettenetesen el vagyok keseredve.

Ez az én történetem, ha valakinek volt már hasonló és valahogy kijött belőle gyógyszerek nélkül kérem írjon.

22/L

Én 6 osztályos gimnáziumban tanulok. Ennek fő oka, hogy egyetlen barátom se volt az általánosba. De tényleg. Csak egyetlen csaj volt, akivel “szorosabb” kapcsolatba kerültem, és ővele is a közös kirekesztettség hozott össze. De inkább a nővéremmel akart lógni.

Teljesen magamba fordultam, és az online filmek világában éltem. De azért hiányzott az, ami még sose volt nekem. Hisz ott volt a nővérem, a partiarc, a béna bátyám, akinek ezen felül is sikerült barátokat szereznie, és ott álltam én, a legkisebb, egyedül.

Így, úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha teljesen tiszta lapokkal kezdek. Megírtam a központi felvételit, felvettek satöbbi. Nagyon boldog voltam, és nem csak én, a családom is. Ők is reménykedtek.

Komolyan megpróbáltam. És igen az új osztályközösség sokkal jobb, a tanárok is jobban,(ez volt a második dolog a felvételi mellett) És sokáig (mostanáig) úgy gondoltam, sokkal jobb a helyzet, mint általánosban. Úgy értem, volt egy csoport, akivel úgy elvoltam valamennyire, ahhoz képest, hogy elég nehéz észrevenni (NAGYON alacsony vagyok, halkan beszélek, nem is szólalok meg túl sokszor…).

Így telt el, vidám boldogságban a 7.

De jött az új tanév. Nem tartottam senkivel se a kapcsolatot. Eleinte még most is egész jó volt, de egyre inkább veszek észre olyan dolgokat, amik azért nem a legjobbak.

Például: X -egyik csak kinyitja a tolltartómat(fém), kivesz belőle pár színest, és elkezdi kiszínezgetni a tolltartó belső oldalán lévő mintát. Én szólok neki, hogy X kérlek hagyd abba, erre ő rámnéz, nagy bociszemekkel, majd visszatér a munkára. Ha megpróbálom elvenni tőle, kiröhög.

Meg ehhez hasonlók.

Igazából, ez teljesen csak ma tudatosult bennem, de olyan erősen talált el, hogy többször majdnem elkezdtem bömbölni a hazafelé tartó úton. De többször könnyeztem.

Most pedig itt ülök a kibaszott laptopom előtt, mindjárt éjfél, ezt a szart gépelem, és konkrétan nem látom a monitor, a könnyektől.Mert tudom, hogy ez nem olyan meglepő

Már előbb megemlítettem, hogy láthatatlan vagyok. Ezen igazából nincs is mit taglalni. Tudjátok, az az ember vagyok, aki csak figyeli a beszélgetést. De, néha nekem is eszembe jut pár dolog.

A variáció: nem hallják meg amit mondok, és tovább pörög a beszélgetés

B variáció: mindenki elhallgat, és döbbenten néz rám, hogy ez meg mi a frncról beszél????

De úgy ámblok nem megy a kommunikáció.

Mondjuk, azért kerülöm az osztálytársakat (ha meglátom őket az utcán, satöbbi) mert jól tudom, a “beszélgetés” csak zavart hallgatásból állna. És ezen sajnos nem tudok változtatni, akárhogy szeretnék. Még egy könyvet is írok, ami tele van párbeszédekkel, meg minden, de ezeket mégis miért nem tudom alkalmazni a közéletben is?

Nem is igazán érzem, mások érzelmeit teljesen. Nem veszem észre az apróbb változásokat. Velem van a baj? Ha igen, mégis mi a franc ez? Antiszoc. vagyok? Pszichológusi eset vagyok?

KIcsit a pszichopatákhoz hasonlítanám magam. Hisz, ők se érzik rendesen mások érzelmeit, ugye? Csak, ha az lennék, legalább nem éreznék semmit.

Megtanultam, hogy másoknak is vannak gondjai, hogy mások sem tökéletesek, hogy nem vagyok sem különleges, sem kivülálló. Mégis sokszor azt érzem, hogy más nem szenvedhet ennyit,mert akkor rájönne az emberiség, hogy nem érdemes élni, csak a fajfenntartás az egésznek a lényege. És lám, sokan úgy néznek rám, mint egy űrlakóra…Nem akarsz élni? Nem akarsz gyereket? …Mi vagy te? Igen, mi vagyok én?? Ugyanolyan esendő, sérülékeny test és lélek mint a többiek – akit a pillanatnyi helyzete és érzése befolyásol, vagy más. És ha más,miben más? Olyan aki ráébredt, hogy nem tökéletes az emberi faj és a földi élet, vagy egy olyan valaki akiben elromlott valami fontos? Esetleg képtelen vagyok olvasni a sorok között,pedig kapom a jeleket, hogy mit kéne másképp tennem, vagy megtanulnom az életben, csak rossz tanuló vagyok??