Egy cikksorozatot írok az nlc.hu-ra, ami mentális problémával küszködők családtagjaival/párjával/gyerekével/barátaival vagy más, az illetőhöz közel álló személlyel/személyekkel készült interjúkból állna. A témát azért tartom fontosnak, mert szeretnék ezzel segíteni azoknak, akik ebben a cipőben járnak, illetve azt is szeretném, hogy az emberek általánosságban többet tudjanak meg a pszichés zavarokról, és ne stigmatizálják azokat, akik mentális problémáktól szenvednek.

A következő kórképekkel rendelkező emberek hozzátartozóit keresném: depresszió, borderline, skizofrénia, paranoid zavar, pánikbetegség, poszttraumás stressz betegség, kényszerbetegség, generalizált szorongás, anorexia és bulimia (tudom, hogy sokszor ezek közül egyszerre több is fennáll). A cikkben természetesen lehet teljesen anonim módon szerepelni.

Ha úgy érzed, szívesen segítenél nekem, kérlek, írj egy e-mailt a hbrigitta88@gmail.com-ra. Előre is nagyon köszönöm, és további szép napot kívánok mindenkinek!

Hidvégi Brigi

A témával kapcsolatban csak évekkel ezelőtti bejegyzéseket találtam, ezért írok most új történetet. Jelenleg a szakítást és a megmagyarázhatatlant próbálom feldolgozni. Heti egy alkalommal két órát ülök pszichológusnál, hogy ez megtörténhessen szép lassan és ne is lépjek ismét ugyanebbe a pocsolyába. Még egy ilyet nem engedhetek meg magamnak. Sem magam miatt, sem pedig azért, mert van egy pici gyermekem, akit a lehető legmegfelelőbb körülmények között szeretnék felnevelni, de mindenképp érzelmi biztonságban. Most pedig ez a pici gyermek is szenved, mert hiányzik neki az Apja, az a férfi, akit 1 évig annak hitt és hiába pici még és el fogja felejteni, akkor is nagyon hiányzik neki. Mert a párom nagyon jó apa volt és amikor jó időszakai voltak (napokról beszélünk) nekem tökéletes volt. Életemben nem szerettem így senkit, nem értettem így meg senkit és nem tudtam elfogadni így senkit, mint őt.

A bizonytalanság, amit okozott, az érzései és szavai ellentmondása a tetteivel kikészített az egy év alatt. Körülbelül 3 hetente hagyott el. Kétszer én is elküldtem. A végére nekem szűkült be úgy a tudatom, és nem bírtam feldolgozni, hogy ez történik, mikor rendezett körülményeim vannak, társ vagyok mindenben és támogatok, segítek, hogy nem bírtam ezt tovább. Nem akartam élni, miközben tudtam hogy kell élnem, mert itt a kisgyermekem. A vége az lett, hogy én kerültem a pszichiátriára. Ma is valószerűtlen, hogy bevitetett, de hát a szerelmem még hatósági személy is volt. És most is az. A segítsége ebben a helyzetemben egy túlkapás lett és bevitetett. Miközben ő szorulna kezelésre. Másnap kijöttem a zárt osztályról. A pszichiáter sem gondolta, hogy odavaló vagyok, és szembement a protokollal, ami szerint 4 nap múlva érkező bírósági szemle dönthetett volna a sorsomról.

Olvastam itt, hogy melyik skizofrén ember, milyen. Ön- és közveszélyesek-e. Az én párom a szakemberek szerint skizofrén. Nekem ez nem jutott eszembe. Az, hogy gond van, láttam. Gyanakodtam bipoláris személyiségzavarra, mély depresszióra, Borderline-szindrómára, de mindig volt olyan, ami nem volt rá igaz és nagyon nem. Most azonban azt mondom, nagy valószínűsége van annak, hogy negatív skizofrénbe szerettem bele és éltem együtt egy évet. Borzalmas, mert jó embernek tartom és borzalmas a veszteség, mert valóban szerettük egymást nagyon. De nem lehet így élni. Főleg, ha a másik ellened fordul, nincs betegségtudata, máskor meg azt mondja, hogy szeret és eljön szakemberhez. Iszonyú kettősség és bizonytalanság. Mikor azt hallod, hogy szeret és mégis kisétál az ajtón. Mikor látod, hogy a mindennapi élet olyan megterhelő számára, mintha minden egyes nap meghalna egy szerette. Máskor meg jön a katatónia. Nem szól semmit 1-2 napig, csak ül, fekszik, a saját világában. Ahogy én mondtam, látod ahogy elviszik a démonok, és próbálod itt tartani, de nem lehet. Aztán jön a semmi, a nihil és azt mondja, nem érez semmit, nem szeret senkit, téged se, anyját se, a saját gyerekét se. Nem bízhat senkiben és csak magára számíthat. Hogy ő csak el akar lenni a világtól, és mindenki hagyja őt békén. Aztán jön a harag, amikor úgy szól mindenkihez, hogy más a hangja az arca, mintha nem is ő lenne. Megölne bizonyos embereket, feleségestül, gyermekestül. Aztán a harag, dühbe csap át minden és ha kell, hát megver valakit. Elmondja, hogy maga ellen soha nem fordulna. Aztán a felismerés, hogy mit mondott, mit tett és sír….és szeret… és mi egymás mellett öregszünk meg…és akar és tesz is…valamit, kicsit…aminek van látszatja…de ő is tudja, hogy a hitelét veszti, hogy rombol benned valamit…hogy nem lehet így élni.

Csak jót kívánok Neki! De magamnak is és a gyerekemnek is, aki megérdemel egy ugyanilyen jó embert, de egészséges kiadásban!

Nos, kinek mi a tapasztalata skizofrénnel? Akármilyen szinten érdekelne, főleg negatív skizofrén, aki nem hallucinál stb.

© ÉN – A.D. 2015 legeleje s veleje

- Meg akar b***ni.

Gondolom én. Bár lehet, csak ostoba ábránd, és fürtjei mögé bújva vélem leleplezni, a vágyat, mely nem lehet szexuális. Nem-nem. Inkább tudásvágy. Hiszen omnipotens. Vagy csak megint gyógyszerezni akar. LOVE-ésem sincs. Fekete szemeivel bámul rám. Le sem veszi őket a dekoltázsomról. Úgy fürkészi a fűzőmet, ahogy zárójelentésem sorai között szokott kutatni. Lila az éjszakában. Végigsimít a fehér lapokon, de tudom, érzem, úgy teszi, ahogy velem tenné. A pórusok lázadnának, de a keze szedatív. Eszméletlenségig pirulok. Tényleg hasznát venném egy pirulának. Moccani sem merek. Félek, ha megmozdulok, újra az álmaimban találom magam, ahol elé térdelek és…

Szóval tovább ülök a rendelő ablakában. A szívem egy nyitott, V-alakú értükör. Eltelt egy év, és rengeteget gondoltam rá, de nem miatta maradtam beteg. Bár a szerelem beteggé tesz.

- Hová megy nyaralni ? – kérdezi Ő.

Én meg csak a rengeteg receptre tudok gondolni és a sok gyógyszerre, amit felírt a szokásos-civil társadalom számára láthatatlan betegeknek, így Ő könnyedén nyaralni tud menni a gyógyszercégek kontójára. Orvosi köpenyben, a terápiás ágy mellől rám bámul. Én átlátszó tütüben toporgok és csillogok a tavasz szobájában a levelek alatt. Igen távoli vilángolás.

- Azt hiszem, csak befekszem. – Mondom egy félszeg mosollyal. De valójában nem így terveztem. Valahol mélyen, miatta jöttem vissza. Nem tudtam elfelejteni, a Freudi jéghegyem tudatalattijába süllyedt. De én a csúcsra akarok jutni vele.

- Feküdjön hátra , relaxációt fogunk végezni. – Kinézek az ablakon. Elveszek a tavaszi tekintetek természetében. Kint a hegyen csak úgy zsong az élet, csövesek b***nak a bokorban , kannás bor illata terjeng, vegyszer szag. A fák majd kicsattannak a tesztoszterontól. FUCK. Csupa kedves, politoxi vagy heroinos lövi magát nem messze a rengetegben. A madarak is b***nak. A fertőző föld, lelkesen okádja ki a változatosnál változatosabb rovar-bogár-féreg imázsát az emberiségre. Baudelaire-i bódulat. Érzelem vírus. Nem találom a hangomat. Érzek, de megőrülök, hogy nem tudom formába önteni. Fölöslegesen csapongok. Ennyit már nem bír el a lelkem. Lassan az ágyhoz sétálok. Finoman végig dőlök rajta.

Lehunyom a szemem, és próbálok ellazulni, nem gondolkodni. Ablaktalan falpadlás. Mélyenszántó Szent. Elkezd beszélni hozzám. Előbb-utóbb sejtem mi lesz…

- Sajnálom, nem tehetek róla! – Relaxáció közben, lassan nyílnak szét a lábaim, és máris érzem, ahogy Rivotril üvegcsés ujjai, félre húzzák a bugyimat az elmém szüzessége után kutatva. Érzékelem, ahogy letérdel. A Hippokrátészi reccsenés. Szabályszegés South Park módra. Vagy minek nevezzem? Ahogy hüvelykujját a csiklómhoz nyomja, elvándorolnak a teremből a pink Mellrák Ellenes Liga szalagok.

Rádobban a szívem az egészségre. Nem vagyok beteg. Csak gyógyszer-bűnöző. Pszichiáterfüggő. Terápiamániás. Toxikus orgazmus. Túl sok(k) vagyok.

- Ne legyen hangos, kérem. – Könnyeim zuhatagán át meg pillantom a fa*kát. Ez húsbavágó lesz. Megkapom a szeret-onin löketemet? Nem lesz elég a Dope-amin. Rám fekszik és belém hatol. Szétfeszít és meggyilkolja az orvos-beteg kapcsolatot. Közben végtelen mondatokat suttog a fülembe, arról, hogy mennyire gyűlöli ezt a világot. Nem fair. Szinte semmit sem hallok, nem bírok halk lenni. Végre megkapom, amiért visszajöttem. Élvezni akarom a betegséget. Beteggé tett a szerelem, beteggé tett Ő. Kieresztem a hangomat, mint énem egy függő darabkáját, és azt hiszem, végtelenül berezgi majd a kórtermeket. A lányok pedig csöndesen járnak majd a WC-re hányi, egymás fogkeféit pedig csak finoman, nem a recés oldallal fogják feldugdosni.

Azt hiszem, katatónra b***tak. A recepteket markolva igazgatom a harisnyámat, a 100-as csomag zsebkendő dobozában alig maradt fröcstelen. De, továbbra sem tekint rám másképp. És még én fizetek neki. Hibátlan párhuzam, véges félreértés. Őseink meghúzták a porban a vonalat. A Démonok nem jöhettek át az emberi oldalra. Közben évezredek teltek el, de semmi sem változott. Ő a vonal emberi oldalán van, én pedig a túlsón ragadtam.