Az én történetem a gimnáziumban kezdődik,

Álmodozó különc voltam, ezért kiközösítettek és megaláztak.

Egyszer magölmésem volt a nyári táborban, mert néhány lány hangja kellemes volt számomra.
Kiosontam a szobából reggel zuhanyozni de az egyik paraszt osztálytársam utánam jött és rákérdezett mi történt,
én meg hülye elmondtam, mert gondoltam hogy van benne empátia. Mondtam neki: eldurrantam.  Elhíresztelte az egész suliban a sztorit.

A gimnáziumban ezek után meg voltam lőve 4 évig, mindenki ezzel szivatott, még a lányok is.

Sikerült találnom egy alsóbb éves vegyes társaságot, ahol barátkoztak velem. Velük együtt jártunk minden évben vándor táborba, nagyon szerettem velük lenni, azt gondoltam jó vagyok a lányoknál, de volt egy nagyon rossz felismerésem.

Az utolsó éveseknek 1-1 lánnyal elő kellett adni egy vicces romantikus 10 perces előadást.
Hirtelen mindegyik csaj eltűnt, de a tanárok erőltetésére egy kislány hajlandó volt velem előadni valami hülyeséget. Nagyon megalázó volt, teljesen megtörtem, mostmár tudom hogy szélsőségesen értékeltem a helyzetet. A társaságból egyedül Ádám sajnált meg, és bevitt a kocsmába berugatott :).  Ott lefojtottam a dolgokat, mikor pedig hazaértem mindenkit elküldtem a *** mamájába a társaságból MSN-en, mert a srácok meg gúnyolódtak rajtam, aztán megszakítottam velük minden kapcsolatot. Az egész társasággal. A szüleim nem értették miért váltottam ilyen szélsőségesen véleményt a társaságról.

Évekkel később meséltem csak el nekik.

Szerintem ez volt az első Borderline hibám, amit elkövettem. Az egyetemre bekerülve elhatároztam hogy védeni fogom magam a kiközösítéstől és mindig a társaság középpontjában leszek és dominanciát gyakorlok az emberekre.

Erős baráti kört építettem, én gyűjtöttem magam köré az embereket a személyiségemmel. Elintéztem hogy bevegyék a gimis barátomat is Dávidot. 4 évig együtt voltunk sülve főze, az egyetemi tanárok összekovácsolt minket. Az egyetem alatt egyre depressziósabb lettem a terheléstől, most pszichológushoz járok vele.
A barátaimmal év közben nagyon nagy terhelés alatt voltunk. Szorgalmi időszak végén és a vizsgák után veszettül berúgtunk mindig.

Egyszer szorgalmi időszak előtt buliztunk, és tudtam hogy jön a terhelés, mindenáron csajozni akartam,

de mindenki lekoptatott. 4 felest megittam, és az utcán a puszta fogammal kiharaptam egy bőrdarabot a kezemből. Be akartam bizonyítani magamnak hogy képes vagyok rá.

Az egyetem utolsó évében összevesztem minden barátommal, akkor még nem tudtam hogy Borderline-om van.
Kiöltem magam a társaságomból.

Az egyetemen belegabajodtam a szakirányválasztásba, nehezet választottam, 3x kerültem emiatt pszichiátriára,

voltam pszichológusnál is DE NEM VETT ÉSZRE SEMMIT.

Az egyetem vége alatt rendszeresen dührohamaim voltak, mert önkínzásos stresszel motiváltam magam. Mára odáig jutottam el, hogy fáj a gyomrom és reggelente hányok.

Mindkét munkahelyemen negativista voltam, nem bírtam leállni a stresszeléssel, ezért megoldani sem tudtam a problékámat, ezért kirúgtak. Rettenetes fiziológiai fájdalmakat éltem át mind eközben, állandóan idegbeteg voltam, anyámmal ordítoztam, már úgy mentem haza pénteken hogy bele kötök a szüleimbe. Apámat megütöttem és eltört az egyik bordája.

Amikor a második helyről is kirúgtak, könyörögtem a pszichiáteremnek hogy vizsgáljanak ki, mert úgy érzem túl buta vagyok hogy dolgozzak. Először neuropszichológushoz küldött, ő pszichológushoz küldött. A pszichiáterem elintézte, hogy eljussak egy SZTK kognitív pszichológushoz,

aki alaposan kivizsgált, Borderlinet, koncentráció zavart és teljesítménycsökkenést talált.

Kitöltöttem vagy 4 kör tesztet és kiderült hogy gyógyítható a negativizmusom.

Elkezdtem járni a NAP körbe, és kezelik a Borderlineomat is szerencsére.

Most itt tartok.

Köszönöm ha elolvastátok.

Üdv.

Dév

megint egy mélypont? inkább állandó disztimiás állapot. miért? talán mert a nőgyógyászati műtét után kevesebb gyógyszert szedek, hogy ne legyenek megint daganataim a hormonok miatt, talán mert kapuzárási pánik gyanánt beleszerettem valakibe aki nem viszonozta, talán mert nem is vár rám semmi jó az életben…40 éves leszek mindjárt nincs gyerekem, aki értelmet adna (?)  (másokkal ellentétben nem is vágyom rá, hogy neveljek valakit, rám hasonlítson, és soha nem is voltam anya típus) folyatatva… mert közeleg az öregség, mert közeleg az idő amikor már nő sem leszek igazán, a testem eltorzul méginkább, a hormonjaim leállnak és tüneteket produkál a klimax, mert nem sok hely van már a világon ahova még el akarok utazni, mert a hétköznapokon le kell foglalnom magam, mert túl sok az idő ahhoz, hogy értelmeset csináljak, mert kevés ami feldob, mert amihez a legjobban értek az az unalom és a lelki nyomor? állandóan 2 világ közt csúszkálok, az egyik a sajátom amikor magam vagyok, negítavan, kritikusan, egyre jobban eltaszítva mindenkit, szürke magányban, a másik a szocializált világ, ahol figyelek másokra, csevegek, próbálok élni, nem magamat adom, hanem amit kell, elvárnak, a kapcsolatokhoz szükséges, de egy idő után elfáradok, belefáradok, nem érzem teljesen magaménak…hullámzok egy nap többször is, kellenek a kapcsolatok, de fájnak, fárasztóak, folyton változóak (bárki akármikor bánthat, és csak nézem, hogy mi is történt, mit rontottam el, mi rosszat tettem) semmi sem biztos, bármi megtörténhet, és az ellenkezője is. Nincs nyugodt, kellemes középút, amikor minden rendben, nem unalmas, de nem fárasztó, nincs agyalás mit kellene máskép, mit kellett volna máskép, jó lesz-e így, miért nem lehet…sok kínzó gondolat. Néha azt hiszem bölcsebb lettem, erősebb, aztán ugyanaz megint a végtelenségig, amíg végre vége nem lesz mindennek.

27 éves fiatalember vagyok, 2 hete kezdődtek aa panaszaim…

Stresszes életet élek, a munkám, a párkapcsolatom, és egyéb tényezők miatt.

Azt vettem észre, hogy majd fel robbanok az idegtől, fájt a hasam, és bepánikoltam, kapkodtam levegő után, szédültem.

Elmentem az ügyeletre, ahol (mivel tűfóbiám van) Andaxint itattak velem. Tokéletesen megszünt minden problémám.

De ahogy kiürült a szervezetemből, kezdődött minden.

Hétfőn voltam a dokimnál, aki Naturland nyugtató teát, Valeriana Relaxot javolt. Ezektől csak folyamatosan pisilek, amitől még jobban fáj a hasam, de a gondom ugyanúgy meg van. Félek, mhhogy mindig újra előjön a rosszullét, a házunkban nem tudok meglenni, folyamatosan félek. Mit tegyek?

Nem értettem soha az embereket, nem értettem egyetlen döntést sem, amit hoztak. Talán ezért választottam hivatásként azt, hogy megértsem őket. Mióta meg tanultam írni egyetlen szenvedélyem volt, mégpedig; az írás. Tudni akartam mi vezeti minden döntésüket, minden moccanásukat, de közben képtelen voltam elképzelni, hogy ők is „léteznek”. Mindennap szembesülök létük bizonyítékával, azonban a mai napig nehezen fogadok el ennyi életet. Ennyi létet, vágyat, célt felfogni hogyan lenne képes az emberi elme? A végtelent nem tudjuk magunkba szívni.

Már nem próbálkozom. Írok, de minek? Minek, ha szavaim senki nem érti? Ha a történetem nem elég jó, nem elég egységes? Szétesik, ahogy a valóság hullik szét. A szerelemről írok, talán senki nem tud úgy szeretni, mint egy borderlinos, mikor nem fogadtam még el, hogy az vagyok, azt írtam a barátomnak egy veszekedés után smsben, hogy: te soha nem fogod megérteni, hogyan szeretlek. Veled az életet szeretem. Nem fogod soha megérteni, mennyit jelentesz nekem. – és ez így igaz. Az életet szeretem vele együtt, amit nyújtani tud abban az édes zűrzavarban, ami minden pillanatban darabokra szakít.

Nem értettem saját leírt szavaimat, csak úgy jöttek, ahogy alkony követi a napfényt, természetesek voltak, kifejezőek, szívhez szólóak, minden mesterkedés nélkül. Ez így igaz, nem volt bennük semmi törekedés, semmi manipuláció. Szeretem vele együtt az életet, bármit, amit adhat nekem.

De hol marad az a szerencsétlen, az a romlott, aki elmém magját alkotja és űzz egyre tovább? Skorpió vagyok, talán ez is ront a helyzeten; szörnyű csillagjegy, ne szülessetek bele, ha tehetitek. Nem tudom, hogy a horoszkóp vagy a személyiségzavar, de egyre űzz, mint megszálltat a kiszemeltje; egyre tovább, még, még, még! Kényszerbeteg lettem, az írással és az élettel kapcsolatban, a megszokások tartanak egyben és a fájdalom, ami minden percben őrizz engem, mint egy kegyetlen szerető.

Vannak ilyen, vannak olyan emberek, én pedig magukra öltöm személyisük apró morzsáit, mint mennyasszony azt a bizonyos fátylat. Akad, akit szeretek és akad, akit nem, de az életem és így, a személyiségem részei. Mindannyian bennem vannak, meg tudom őket fogni, minden porcikájukat birtoklom. Jobb és még jobb leszek általuk, felveszem azokat a tulajdonságokat, amik tetszenek, – közben elveszem én magam létezni-, míg nem más emberek személyisége nem alkot engem.

Gyűlölöm őket, mégis, emberek sűrítménye vagyok.

Nem több, nem kevesebb.

Nem vagyok képes megérteni őket, mégis, mintha meg tudnám fogni azt az apró részecskét, ami alkotja őket.

Néha, egészen úgy érzem, a részük vagyok, vagy ha az nem is, értem, mit miért tesznek a csontig megfejtve lelkük minden apró benyomását. Meg fogok halni saját magam, választott magányában, miközben keresem a válaszokat.

A társasági konvenciók életem másik nagy kérdései. Nem értem, hogy lehet a jót és a rosszat meghatározni, az elmét korlátok közé fogni. Mindig egy Szabó Lőrincz vers jár a fejemben;

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

A jó és a rossz, persze, nem lehet eldöntendő kérdés, kellenek szabályok melyek meghatározzák, de akkor sincs abban semmi igazság, hogy ezek a dolgok nem rugalmasak, hanem adottak. A személynek is van értékrendje, az én értékrendem szerint senki nem jó és nem rossz, senki nem több vagy kevesebb másoknál, mert ilyet vagy olyat tesz. Ha már a döntéseink határoznak meg minket, és ezek a döntések határozzák meg, hogy jók vagyunk –e vagy rosszak, akkor miért ítélünk el másokat, pusztán társadalmi meghatározásból?

Az Én-nek nem szabadna ennyire függnie a korlátoktól, ott kéne hagynia őket, inteni nekik és azt motyognia közben magában: na, végre!

ui.: kicsit elmélkedős lett, sajnálom, máskor izgalmasabbat írok: )

Mivel más módját nem találtam itt az oldalon ennek a dolognak, szeretnék levelezni olyan emberekkel akik hasonló betegségekkel küzdenek, mint én (alvászavar, alkoholizmus, bipoláris depresszió, skizofrénia, pánikbetegség, stressz, szorongás, szédülés) hátha így könnyebb, mert itt az oldalon én nem találtam ilyen lehetőséget csak azt, hogy egy-egy történethez lehet hozzászólni. Úgyhogy aki szeretné hogy megoszthassuk egymással problámánkat annak üzenetét a ludmilla1002@freemail.hu címre várom.