Ezelőtt 6 évig nem volt munkám, a párom tartott el. Nem mertem állást vállalni, mert “én nem tudok helytállni egy munkahelyen, nem vagyok elég jó, nem tudok semmit sem!” Így otthon vegetáltam. Hat év után lett elegem és munkát kezdtem keresni. Konkrétan beleőszültem az egészbe az idegeskedés, szorongás miatt. Valóban tele vagyok ősz hajszálakkal. Végül felvettek egy helyre, ügyfélszolgálaton dolgozom 4 hónapja. Így utólag visszagondolva nem tudom, miért vállaltam el, már annyira akartam, hogy legyen munkám, hogy beleugrottam. Hiba volt. Szociális fóbia, állandó beszélés, telefonálás… A poklok pokla. Más munkát keresek azóta is, de nem jártam sikerrel, felmondani nem akarok, amíg más nincs, de egyre nehezebben bírom… Sírva kelek, sírva fekszem, alig alszom, enni nem tudok. Nem jó ez így…

Miért nem élek az álmaimnak? Miért nem csinálom azt, amit igazán szeretnék? Nem merem, félek, “baj lesz…!”

A szociális szorongásom az egész életutamat belengi. Talán 5-6 évesen különösebb dolgokat nem éreztem belőle, de mindig komolyabb, szomorúbb, problémásabb gyerek voltam. Nehezen barátkoztam, nem nagyon viseltem el, ha puszilgattak, megérintettek, állandó hisztikkel küzdöttem. Nem akartam óvodába menni, nehezen tanultam meg írni és olvasni, habár az iskolai váltás jót tett, talán kicsit nyitottabb lett a személyiségem, befogadóbbá váltam. Lakóhelyet váltottunk,amikor iskolába kerültem, ez volt az első váltás az életemben, 6 évesen Magyarországra költöztünk. Bekerültem a helyi általános iskolába egy nagyon szigorú tanítónénihez, aki folyton rettegésben tartott bennünket, akkor kezdtem el rágni a körmömet is. Ezidőtájt még nagyon szerettem versenyekre járni, a szavalóversenyek állandó szereplője voltam. Több jó helyezést, első helyet is elértem, bár már akkoris megfigyeltem magamon, hogy nagyon erőt vett rajtam az izgalom, minden ilyen nyilvános megmérettetést igénylő helyzetben- izzadt a tenyerem, kipirult az arcom – de ez kisgyereknél inkább aranyos, mintsem elítélendő. Nagyon tehetségesnek bizonyultam egyébként, mind a szavalás, mind az ének és zongora terén. 8 és 12 éves korom között azért történtek kisebb-nagyobb nézeteltérések, apukám azt vallotta, hogy a testi fenyítés a legjobb tanítómester. Többször volt, hogy bántott engem, szerintem nagyon igazságtalanul. Szelíd, könnyen alkalmazkodó gyerek voltam, a lelkiismeretem több helyzetben is eléggé megdorgált, nem kellett volna már semmilyen testi fenyítés, de ezt ugye nem lehet elmagyarázni egy szülőnek. Elkezdtem félni az apukámtól, mert ő fizikailag hatalmas előnyben volt, én pedig, gyöngének, kicsinek bizonyultam, ráadásul sohasem mertem visszaszólni, mert féltem, hogy még többet kapok, mint amit eltervezett. A dührohamait folyton rajtam vezette le, kiabált velem, csapkodott, sokszor a szobámba menekültem és összeszorított kézzel vártam, hogy vége legyen az előadásainak és lenyugodjon. Ez előbb-utóbb megtörtént, amint lefeküdt aludni. A mai napig félek egyébként tőle, mert még mindig nem tudja kontrollálni az indulatait, habár mostmár 21 éves vagyok.. rengeteg dühöt és haragot érzek iránta, nem tudok beszélgetni vele, és folyton szorongok, ha egy légtérben vagyok vele. Úgy érzem, hogy nem tudom kellően szeretni és folyton hibáztatom a lelki fogyatékosságaim miatt.

Édesanyámmal sosem jöttem ki túl jól, folyton veszekedtünk, a testvéremet bálványozta, mindig ő volt a szép, a jó, a kedves én pedig az akaratos, hisztis, önző dühöngő. Folyton olyanokat mondott, hogy bárcsak úgy viselkednél, mint a testvéred.. hát ezek sem estek túl jól nekem. Szerintem egy édesanya még ha látja is, hogy a gyerekei nem ugyanolyanok, mindkettőben meg kell, hogy lássa a jó tulajdonságokat is, és nem kell,hogy differenciálja őket. Sokszor sértett meg lelkileg, habár testileg sosem bántott, így igazából egyik szülőmhöz sem tudtam közelebb férkőzni. Anyukám mai napig a tesómat hívja fel többször és ha valami gondja támad neki mondja el… vajon miért?

6.osztályos koromban bezárták az iskolámat, kevesen voltunk, ezért el kellett mennem otthonról és kollégiumba kerültem. Református iskola volt, tele hittel, szeretettel, kedves emberekkel.. ott is sok támadás ért, mert én voltam a legkisebb és hetedikesként még nem tudtam, hogy viselkedjek. Ráadásul a gimnazisták mind lenéztek a hülye kérdéseim, problémáim miatt. Hetente egyszer mehettem haza, akkoris csak olyanokról beszéltünk otthon, hogy mi újság az iskolában, milyen jegyeket kaptam. Lelkileg hogy érzem magam, vagy vannak-e barátaim senkit sem érdekelt…

folyton úgy éreztem, hogy mindenhonnan kinéznek. Az osztályközösségem nem volt egy rendkívüli közeg. Sok volt benne az elkényeztetett odamondós gyerek és én mindig egyedül voltam. Sokszor élcelődtek rajtam, kinevettek. Volt olyan, hogy a tesicuccomat a szemem láttára dobták ki a kukába. A szép új fehér melegítővel, felmosták a padlót, amit édesanyám vett drága pénzen. Ezek nagyon megviseltek.

A kollégiumban folyton közösségben kellett lennem… mindig én voltam mindenhol az utolsó, hogy elkerüljem a nyüzsgést. Utolsónak mentem le enni, utolsóként jöttem fel… utolsóként mentem el az osztályból.. mindenhol tulajdonképpen a legutolsóként éreztem magam. Akaratlanul is rangsoroltam.. ez a tulajdonságom mai napig megvan, utolsóként jövök fel a mozgólépcsőn, távozok az előadásról, megyek be egy terembe. Szállok fel a metróra. A járdán mindenkit előreengedek, hogy ne legyek útban. Gimnáziumban is sokat szerepeltem, sokat mondtam verset, énekeltem, kiemelkedő tanulmányi eredményeim voltak. Mindig ki akartam tűnni, legalább ebben, ha már igazi barátaim nem voltak. Gimnazistaként nagyon elkezdtem izzadni az órákon.. rendkívül ciki volt. Folyton szorosan magam mellé tartottam a kezemet, hogy senki meg ne lássa.. mert a kedves osztályom úgyis csak szétcincált volna emiatt is.

Aztán persze, szép tanulmányi eredményeim révén felvettek egyetemre, de első évben volt egy olyan szobatársam, aki folyton meglopott. Ezt nem nagyon tudtam feldolgozni lelkileg és sose mertem neki szólni.. nagyon gyenge karakter vagyok. Végignéztem, ahogy tulajdonképpen legatyásodok.. volt olyan, hogy hetekig nem ettem, csak anyuék mg ne tudják, hogy eltűnt a pénzem. Akkor szépen le is fogytam.. az egyetemi karrierem elkezdődött. Eleinte nagyon motivált voltam, mindent meg akartam tanulni, barátokat szerezni.. itt volt az új esély. De valahogy megint elpártoltak tőlem a barátok.. maradt a szomorúság, az izzadás, heves szívdobogás.. nagy volt a tömeg, de én mindenhol egyedül voltma. Egyedül voltam a terheimmel, s ha panaszkodtam is, folyton csak azt mondták, ne haragudj, de én nem tudok rajtad segíteni.. oldd meg egyedül. Nem voltam elég oldott, elég érdekes, elég jó, hogy mások tetszését elnyerjem. Lett egy párkapcsolatom is, de a barátom folyton kibeszélt és megcsalt egy másik lánnyal.. onnantól kezdve tényleg ritka szarul éreztem magam. Aztán lett egy másik barátom, akivel még most is boldog párkapcsolatban vagyok, egyetemet váltottam, anyuéknak nem tudtam, hogy mondjam el.. féltem tőlük.. de végül megtudták. Most másodéves vagyok azon az egyetemen, de ismét boldogtalan vagyok és nincsenek barátaim. Nem tudok metrózni, nagyobb tömegekben lenni.. sokszor elönt a szégyen.. kicsinek, kevesebbnek, rosszabbnak érzem magam a többieknél. Ha metrózok leizzadok, alig kapok levegőt.. ha bemegyek egy terembe akkoris ez történik. Minden nap próbálok küzdeni ellene.. de annyian elítélnek.

Sokan nem tudják mire vélni, hogy miért izzadok úgy, mint egy ló közösségekben? Folyton ideges és feszült vagyok. Szar azt látni, hogyha bemegyek valahová, mindenki kinéz.. leszorított hónaljjal ülnek mellettem és folyton az orrukat fogdossák az emberek. Sokszor már azt hiszem, olyan büdös vagyok, hogy nem lehet mellém leülni. Tanácstalan vagyok, 21 évesen, tudom, hogy nem ezek a világ legnagyobb problémái, de számomra megoldhatatlannak tűnnek. Tudom, hogy sok beteg ember van és hogy rengetegen nélkülöznének és sokan örülnének, ha szimplán élhetnének. De nem értem miért történik ez velem.. és nem tudom elfogadni, hogy annyi jót tehetnék és mégis itt ülök tehetetlenül bezárva a saját kis lelki börtönömbe. Kiabálok, hogy segítsen valaki, de senki nem hallja… valahogy csukott fülekre találok.

jelenleg 24 éves egyetemista nő vagyok. Elég sok problémám van. Kezdjük azzal,hogy nagyon rossz gyerekkorom volt,apám vert minket,és pszichopata volt,legalábbis mindig ordítozott velünk,ha bármi gondja volt,akár a semmiért is,de anyummal is ordibált,bár őt nem verte csak minket. A mai napig egy idegbeteg,viszont bántani már nem bánt és nem vezeti le rajtunk a feszültségét,max anyámon,de ő meg eltűri,mert alapvetően nagyon intelligens ember az apám,a társaság középpontja ő.

Vagyok én akit nem csak az apja bántalmazott,hanem a nővére is,sőt talán ő sokkal jobban,nagyon beteg dolgokat mondott nekem,hogy megölne ,mert féltékeny rám,részletezte ,hogy kínozna. Otthon mindig elnyomott,nem engedte,hogy beszélgessek ,ha megszólaltam elkezdett kötekedni,addig addig folytatta,hogy inkább ráhagytam,és kialakult,ha ott van meg se szólalok. Szerintem ennek köszönhető a szociális szorongásom,elég csendes vagyok,társaságban nem merek beszélni.

Nem vagyok egy szépség,ez kiderült általános iskolában,mindenki csúfolt,hogy milyen ronda vagyok,mondanom sem kell koplalni kezdtem,bár nem voltam elhízva,de úgy voltam vele,ha már a fejem ronda a testem legyen jó…haha.. Középsulira sikerült is mindig mellkidobás ilyesmi,furcsa ,de ott már szépnek neveztek..na mindegy ekkor jött életem első szerelme akivel 4 éven keresztül együtt voltam. Mondanom sem kell apa2,nyilván ez úgy a 2. évben jött elő. Nyilván nem tudtam kilépni,mer tőle kaptam csak szeretet,kedves szavakat ilyesmi. Fontos,hogy ekkor ebben a kapcsolatban veszítettem el önmagam,mivel nagyon meg akartam felelni a barátomnak,de ugye neki semmi nem volt elég jó,mindig talált bennem hibát,bántott szavakkal,akkora feszültséget okozott bennem ez a 4 éven át tartó tökéletesség hajszolás,megfelelési kényszer,elnyomott érzelmek,hogy a kapcsolat utolsó évében ,már jelentkeztek nálam olyanok ,mint egész nap az ágyban feküdtem,nem bírtam az alapvető dolgaim elintézni,csak teltek a napjaim üresen,semmi értelmét nem láttam az életnek stb. Megcsalt végül és elhagyott szó nélkül. Ekkor jött a bulímia és evészavar,ettem,ettem egész nap, ez megnyugtatott,aztán hetek múlva jött a hánytatás ,mert addig ettem amíg fért belém,ez megy a mai napig kb. Eleinte nem híztam,mert tényleg nagyon jó alakom volt és jó genetikám is van,de úgy 1 év múlva már feljött pár kiló,aztán szépen jöttek a kilók lassan,de biztosan. Aztán jött a gyűlölt ,undorodok magamtól hájas vagyok,viszont nem tudom megállni ,hogy ne egyek annyit,egyszerűen képtelenség,már mindent próbáltam.Olyanokat nem írtam le,hogy volt egy önpusztító időszakom is középsuli elején és kapcsolat után rögtön,pár hónapos időszakok ezek amikor féktelen bulik,ivászat ilyesmi,azt igazából kordában tudom tartani a legfőbb bajom ami a fogaimat már eléggé szétszedte a bulímia a végeláthatatlan zabálás.

Egyébként szüleimnek hiába mondtam régebben is ,hogy gondjaim vannak,sőt mások is tanácsolták,hogy vigyenek engem orvoshoz, nem érdekli őket,vagy azt mondják,hogy felejtsem el a gondjaim ,mert ők nem hisznek az orvosban,na meg persze soha nem fizetnének egy ft-ot se.Kérdésem van kiút?? Hova fordulhatnék? Bp

Megosztanám a történetemet, aki bármilyen segítséget tudna nyújtani, hogy egyátalán mi lehet ez amin most keresztül megyek, annak nagyon hálás lennék!

Az utóbbi pár hónapban nagyon rossz lelki állapotban vagyok. Folyton szomorú vagyok, egy nap többször is rámtör a sírógörcs. Amit eddig szerettem csinálni, ahhoz sincs már kedvem, nem látom értelmét. Sok mindehez úgy állok hozzá, hogy “minek”? Úgy érzem semmire se vagyok alkalmas. Szeretek álmodozni egy jobb életről, vannak álmaim/vágyaim, és az ezekkel való fantáziálással telnek gyakorlatilag a napjaim, de amikor jön a felismerés, hogy ez csak képzelgés, még jobban elhatalmasodik rajtam a kétségbeesettség, reménytelenség érzése.

Nem szeretek a valóságban élni, nem lelem benne semmi örömömet. Reggelente is ahogy felkelek, már szinte reflexszerűen jön rám ez a kilátástalanság-érzés. Gyakran érzem azt, mintha a mellkasom környékén valami nyomás lenne, olyan mintha valami ránehezedne, és ez csak zokogás után szűnik meg.  Néha jön egy ilyen “hullám”, és akkor javul a közérzetem, de az is csak bizonyos ideig-óráig tart, utána elmúlik.

A másik része a problémáimnak a szorongás. Elképesztő módon szorongok a szociális helyzetekben, ez már tini korom óta bennem van. Akkoriban jártam is emiatt pszichológushoz, de nagyon rossz tapasztalataim voltak vele, gyakorlatilag semmit nem segített, és szerintem félre is diagnosztizált. A szorongásom miatt nem is nagyon járok emberek közé, napjaim nagy részét itthon töltöm. Gyűlölöm emiatt is magam, de egyszerűen a félelem mindentől visszatart. Barátokkal is csak akkor szeretek találkozni, ha tudom, hogy kocsmába megyünk, mert akkor lesz alkohol. Utálom a pia ízét, de iszom, mert attól fel tudok oldódni. Úgy érzem alkohol nélkül már beszélni is képtelen vagyok velük rendesen. Olyan mintha körülöttem mindenki kapott volna valami útmutató könyvet az élethez, csak én nem. Amikor látom, hogy másoknak milyen könnyen mennek ezek a dolgok, és, hogy milyen boldogok egyszerűen szánalmasnak érzem magam, hogy nekem ez miért nem megy?

Öngyilkos gondolataim csak nagyon ritkán vannak, ha vannak is, akkor csak arra tudok gondolni, hogy mennyire megviselné a családomat a halálom, ezt nem tehetem velük. Viszont néha ha kisebb fájdalmat okozok magamnak, akkor ez a mellkas-nyomás érzet megszűnik, és kicsit nyugodtabbnak érzem magam.

Eddig ezt a szomorúságot magamba tartottam, nem engedtem, hogy mások meglássák, hogy bajom van, de mostanában már ez is nehezemre esik. Olyan mintha ez a ‘nincsen bajom’ tettetése is energiát venne el tőlem, ezért már nem tudom jól leplezni.

Ha valaki hasonló dolgokat él(t) át, és azt megosztaná, vagy akármilyen tanáccsak szolgál, azt előre is nagyon köszönöm!

Hogy milyen betegségem/rendellenességem van, azt nem tudom, és egyenlőre a felcímkézés sem biztos, hogy jó valamire.

A múlt: kis településen nőttem fel, az apám alkoholista volt, erőszakos, kiabált, időnként verte az anyámat, de kb mire kamasz lettem leszokott az alkoholról. Ettől függetlenül évekig nem kezdtem beszélgetni vele, ő sem velem, és azt hiszem még mindig nem dolgoztam fel a történteket. Belémivódott, hogy a világ ilyen, esetleg egy-egy napra jobb . Persze azóta sem alszom el könnyen éjjelente, a legújabb rekordom az éjfél, ezzel szinte elégedett vagyok, bár sosem kipihent. Pár naponta “sztrájkolok” és csak tizensok óra alvás után vagyok hajlandó felkelni, hiába kellene dolgozni vagy egyetemre mennem. Óvodás koromtól kb 20 évig elég gyakran elájultam, voltam vele többször kivizsgáláson, nem találtak semmi különöset, talán némi hajlamot epilepsziára.

A fő probléma, amiért valaminek változnia kell, az az, hogy ahova járok egyetemre, itt nem tehetem meg, hogy gyakran hiányzok vagy akár hetente egyszer, mert elég speciális hely, örülhetek, hogy valahogy felvettek idén, szóval nem kockáztathatom. Itt nincs olyasmi, hogy halasztok, vagy más rendben járok be, meghát nagy hangsúly lenne a csapatmunkán, elég kis létszámú csoport vagyunk. A másik dolog az, hogy a csoporttársaimmal nem nagyon találom a hangot, ők felhőtlen életű nemdolgozó egyetemisták, tök jó nekik… én picivel idősebb vagyok mint ők, meghát a problémáimból adódóan nem annyira felhőtlen… Nem tudom, mit tegyek, sok ez nekem, egyedül lakom (mármint családtól távol, 6 éve) nonstop a tanulmányaimmal kellene foglalkoznom, de közben úgy érzem, a személyiségem már vagy eltűnt, vagy sosem volt. Nincsenek tulajdonságaim, csak ami ezzel az árnyléttel jár. Én is sokat figyelem az embereket, kivülállónak érzem magam, érzem, hogy valami más és ők is érzik, de azt sem tudom, mit akarok ezzel kezdeni, csak azt érzem, hogy ez így nem jó. Szeretnék aktív lenni, nem is tehetném meg, hogy ne folytassam a teendőimet, hiszen önellátó vagyok. Viszont az az evickélés, amit művelek, az nem élet… ahelyett, hogy feladatokra koncentrálhatnék, folyton az életem megoldásán jár az eszem, úgy érzem, először magamat kell megoldanom. Igazából muszáj is, mert nem látok tisztán, nem látok tovább magamon, de közben nem is szeretem és nem is tudom mi az a magam.

Nem vagyok benne biztos, hogy én értem amit írtam. Nem is elég kifejező… de röviden nem elég, hosszabban meg nem szeretném untatni a sorstársakat…

Már évek óta szociális fóbiában szenvedek. Sokáig gyógyszert szedtem, de panaszaim nem javultak. Gyógyszerfüggő is lettem! Napi 8-10szem rivotril, persze teljesen tompa lettem tőle.

A férjemmel egy idő után babát szerettünk volna, így mondta az orvos, hogy csökkenteni kell a gyógyszeradagom, majd elhagyni, de ez sok idő. Én a drasztikus megoldást választottam és egyik napról a másikra elhagytam a gyógyszert. Másnap ugyanúgy mentem dolgozni, napokig rosszul voltam (elvonási tünetek), de sikerült! Mára van egy 18hónapos gyönyörű, egészséges kisfiam, és a gyógyszert sem szedem!

Sajnos viszont pár hónapja újból előjöttek a tünetek. Nem bírok társaságban, nem hogy megszólalni, de a lazulás, vagy egy sima beszélgetés sem megy. Sajnos vissza kellett mennem dolgozni, és hát ott is érezhető a változás. Félek, nehogy elveszítsem a munkahelyem. Gyógyszert nem szeretnék semmilyen körülmény között szedni, de csoportterápiára nagyon szívesen járnék. Sajnos anyagilag nem engedhetem meg magamnak a magán orvost, de ha valaki tud segíteni, hogy hogyan, illetve hol működik ilyen hely, azt nagyon megköszönném!Én hiszem, hogy ez segítene a teljes gyógyulásban!

A rövid távú kapcsolatok hajszolása azt az illúziót keltette bennem hogy nem vagyok egyedül. Utána aztán gyakran csak üresség marad sőt..mindig.. ördögi kör.. amennyi “jót” adott az illuzióval akkora pofont is adott a valóság keserű megmutatkozsásával..

Mindenkinek hasznára akartam válni, segíteni jó dolog, de valójában bármit el/be vállaltam.. és felőrlődtem másokért, csak hogy addig se legyek egyedül…. Egy senkinek érzem magam, csak mert nincs valakim. És a valakit értsd nyugodtan szó szerint, már nem is érdekelne ki az, csak ne legyek ennyire magányos… Néha megpróbálok pörögni, emberek közé menni, de miután hazamegyek szinte megfulladok, annyira szerencsétlennek és magányosnak érzem magam… De emberek között sem jó, mert arra megy el minden erőm, hogy kifelé azt mutassam, hogy ez egy önként választott függetlenség nem pedig szánni való magány… Barátaim, ismerőseim nem alig vannak, hanem konkréten egy sincs………. Nem szeretek társaságba járni mert úgy érzem megbélyegeznek… Az egyedülálló mások szemében, az hogy se pasim se barátaim nincsenek mindkét esetben vagy lúzer, vagy selejtes kivülálló szemmel.. Néha csak azért megyek bevásárlóközpontokba, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. De ez sem megoldás mert az ilyen helyeken még inkább úgy érzem, rajtam kívül mindenkinek van párja, családja, barátai, ezért menekülök vissza haza.. Bármennyire szenvedésnek élem meg a magányt, nem teszek nem tudok tenni ellene… Hacsak azt nem vesszük annak, hogy pszichiáterhez járok vagy hogy elmegyek hébe hóba egyedül bulizni ami mindig szerencsétlenűl balul sül el… A legnagyobb gond az, hogy nem tartom magam annyira sem hogy elhiggyem, szívesen lennének velem az emberek. Mások attól félnek hogy öregkorukra egyedül maradnak én meg néha attól, hogy el sem jutok addig mert már jóval előbb feladom…………..

Nálam mikor is kezdődött? Fogalmam sincs. De már tinédzserkoromban is éreztem h. vmi nincs rendben, h. mindentől félek (iskolai felelés, buszra felszállás,boltba eljárás stb….) és nem csak szorongtam szociális helyzetekben, hanem intenzív fizikai tüneteim is voltak szinte napi szinten ( elpirulás, izzadás, zavartság stb…).

Ezt sosem tudtam feldolgozni, zárkózott lettem, úgy éreztem nem vok normális. Hosszú éveket éltem így le, de már kezdek belefáradni a félelem elleni küzdelembe, nem lehet így élni. Szinte csak ez irányítja az életem és ami a legfájobb, nem tudok senkinek sem beszélni róla, mert azt vélik csak beképzelem magamnak. Hát nem!

Nehéz így az élet és kegyetlen is az egész! Aki átéli, jól tudja miről beszélek. Én is tele vok álmokkal, vágyakkal, de egyre távolabb kerülnek mert a legtöbb szociális helyzettől menekülök. Nem fogom feladni, de tudom, nehéz lesz ezt legyőzni!