Már régebben is voltak gondjaim az evéssel, bár ez inkább tartozik evészavarhoz, mint depresszióhoz. Kiskoromban nagyon rosszul lettem és annyira féltem, hogy újra megtörténik, hogy nem voltam hajlandó se enni, se inni. Ekkor kórházba kerültem 1,5-2 hétre. Azóta javult a helyzet, bár idegen környezetbe még mindig nehezen oldódtam fel, ha evésről volt szó, de nem volt ilyen problémám. A jegyeim is egész jók voltak, voltak barátaim, nem piszkáltak, párkapcsolataim is voltak rendesen. Ki tudtam heverni egy-egy szakítást is.

Aztán elballagtam a középiskolából, dolgoztam félállásban egy munkahelyen. Ott volt egyszer, hogy egy nyaralás előtt szörnyen rosszul lettem, nem is tudtam elmenni, bár kiderült az egy vírus miatt volt, de sok idő volt mire kilábaltam belőle.

Aztán elkezdődött az egyetem… Az évnyitón ki kellett állnom az eskütételhez rengeteg ember elé, akik idegenek voltak számomra. Ekkor kezdődhetett a fóbiám és a szorongásom. Alig tudtam otthonról elindulni, hánytam is reggel, remegtem, sírtam is, nem akartam kimenni, de végül megcsináltam. Ám utána nem voltam hajlandó enni, vagy csak alig, az egyetemre gyomorideggel jártam be, állandóan hányingerem volt, a gólyatábor alatt sem ettem semmit ezért szinte végig a szobába feküdtem émelyegve. Végül jobban lettem idővel, de ekkor szakított velem az akkori párom 2 év után. Rettentően megviselt, Fejet ugrottam egy másik kapcsolatba,a mi fél évig tartott, de ugyanúgy képtelen voltam enni mellette, ha vele voltam sose ettem egy falatot sem. Mikor szakítottam vele, mert éreztem nem az igazi akkor megkönnyebbültem. Az egyetemi évek alatt javult a helyzet, jobban ettem már, lazább voltam, nem volt semmi gond. Majd elérkeztem idén az utolsó félévemhez. A vizsgaidőszakban a vizsgák miatti stressztől folyamatosan hányingerem volt, volt hogy rosszul is lettem és képtelen voltam a lakásból kimozdulni, mert egyből émelyegni kezdtem. Voltam háziorvosnál is, de azt mondta semmi gond, meg a laborom is jó. Majd elmúlik… Ez volt 1 hónapja. Az államvizsgám is jól sikerült, 5-re zártam mindent, de egyszerűen utána is maradt ez a rosszullét.

És ekkor lépett be a depresszió az életembe. Már nem lakom együtt a családommal, így egyedül vagyok itthon és valahogy úgy éreztem egyedül vagyok a világban úgymond, úgymond elvesztettem a gyerekkorom. Lebetegedtem, vagyis azt hittem valami vírus tört rám a folyamatos émelygés miatt. Egyedül feküdtem itthon és gyűlöltem magam, hogy mindenki önfeledten élvezi a vizsgák végét, még olyanok is akiknek rosszul sikerült, én meg otthon fekszem betegen. Képtelen voltam enni, de le voltam gyengülve sokat szédültem egyszerűen kilátástalannak éreztem a helyzetet. Akkor voltam jobban mikor néha kicsit hazalátogattam. Már ekkor is egyre többet sírtam az állapotom miatt. Egy családi délután után elkezdtem kicsit jobban lenni, többet ettem már, de még mindig nagyon nagyon keveset és elkezdtem rosszul aludni. Nehezen bírtam elaludni, felébredtem éjjel és nagyon korán keltem. Később javult a helyzet megint, már el tudtam aludni este, de ugyanúgy gyakran felébredtem és korán keltem olyan hajnali 4-5 körül. A diplomaosztóm előtt 2 órát aludtam csupán annyira stresszeltem miatta. Nem volt kedvem kimozdulni, felöltözni, munkába se menni, egyszerűen nem láttam értelmét… közben rengeteget sírtam, főleg miután a családommal voltam.

Elmentem végül pszichológushoz, akihez 1 hónapja járok. Azt mondja javul a helyzet, de nem tudom, hogy ez neki vagy az időnek köszönhető. Már vannak jobb napjaim néha szívesebben mozdulok ki, vagy el merek itthonról menni egyedül is. De még mindig nem jó és úgy érzem sose lesz vége. Egyszer volt egy sírásmentes hetem, de utána újra visszaestem, főleg most, hogy a párom elment nyaralni, szinte úgy érzem mintha szakítottunk volna. Ma megint mélyponton vagyok, alig eszem, és kimozdulni sem merek/nincs kedvem sehova sem. Egyszerűen rettegek attól, hogy visszaesek a korábbi állapotba. Munkába is igyekszem minél kevesebbet menni, mert már sokszor ott is rámjött a sírás, illetve ez a feszültség. Már bírok 6-ig aludni, de csak akkor ha nagyon későn fekszem le.

A családom egy része és a barátaim tudnak a depresszióról, a pszichológus is megállapította hogy az enyhe és a közepes közt stagnál az állapotom és erre jön még a fóbiám az evés és a tömeg miatt.

Félek sose jövök ki ebből, hiába vannak jobb napok. Rám is vár még egy nyaralás, de ahelyett hogy várnám inkább itthon begubóznék és lennék, minthogy annyi idegen ember közt legyek ilyen állapotban és előttük kelljen ennem. Félek nem javul és gyűlölöm magam azért hogy ilyen állapotba kerültem. A hasam sem jó, gyanítom lehet IBS-em van azzal sem tudok mit kezdeni és gyűlölöm….

Egyedül érzem magam, szinte mintha csak nekem lenne ilyen problémám és rettenetesen el vagyok keseredve.

Ez az én történetem, ha valakinek volt már hasonló és valahogy kijött belőle gyógyszerek nélkül kérem írjon.

22/L

17 éves vagyok, már hosszú ideje küzdök a depresszióval.

Amióta az eszem tudom, mindig magányos voltam. Kiskoromban nem voltak barátaim, már az óvodában is terrorizáltak a nagyobbak. Hamar zárkózott lettem. Nem játszottam, mint a többi gyerek, hanem állandóan az óvónénit követettem mindenfelé. Mellette éreztem magam csak biztonságban. Nagycsoportban megismertem egy lányt, később ő lett az egyetlen barátnőm. Még a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de különváltak útjaink, így csak ritkán látjuk egymást. A szüleim megpróbáltak mindent megadni nekem, de sajnos az öröm mindig csak ideiglenes volt, mindenre ráuntam pár hét után. Sokszor sírva kérdeztem anyát, hogy engem miért nem tudnak szeretni, velem mi a baj? Az általános iskola sem volt fényesebb. Kitűnő tanuló voltam, ezért lettem kiközösített és ezért használtak ki. Akárhányszor kaptam egy ötöst, a háttérben mindig valaki felszólalt és elkezdte édesanyámat trágár szavakkal illette. Az egyetlen barátnőm ugyan ott volt velem, de amikor ő sem jött iskolába egész nap egyedül voltam. Egyszer emlékszem, hogy a testnevelés tanárnő odajött hozzám, megszánt és elkezdett velem beszélgetni. Kérdezte, hogy miért nem megyek oda a többiekhez, de én nem válaszoltam. Velük egyszerűen nem éreztem magam jól, talán azért, mert utáltak. Viszont kihasználtak ott, ahol csak tudtak. Számtalanszor segítettem nekik dolgozatok közben, házit feladatot írtam nekik és még sorolhatnám. A középiskolát új reményekkel telve kezdtem el, most már a barátnőm nélkül. Az első félév avval telt el, hogy szünetben anyának telefonálgattam, iskola után pedig mindig beültem a cukrászdába, hogy gyorsabban teljen az idő. Sűrűn megbetegedtem, néha pedig sírva könyörögtem anyának, hogy ne kelljen iskolába mennem. Egy-két hónapra rá megismertem három lányt, és velük sikerült viszonylag összebarátkoznom. Eljött a tizedik, majd a tizenegyedik év is. Minden szép és jó lett volna, ha ezek a lányok nem lennének olyanok, amilyenek. Sokszor minden jelentéktelen dolgon megsértődnek és képesek napokig levegőnek nézni. Valami szörnyű érzés. Jelenleg is a háromból kettő haragszik rám. Az egyetlen barátnőm sem ért meg mindig.

A családomra kitérve a szüleimmel és a nagymamámmal élek. Viszont édesapám és a mamám sokszor megríkatnak a “gonoszságaikkal”, sokszor kérleltem anyát, hogy váljon el, de ő nem akar, hiszen, akkor nem lenne hová mennünk.

Szerelmi életem pedig egyáltalán nincs. 14 évesen lettem először szerelmes. Természetesen a fiú észre sem vett. Később az interneten megismerkedtem egy tőlem 4 évvel idősebb francia fiúval. Távkapcsolatot kezdtünk, egy hónapig úgymond együtt voltunk, aztán szakított velem, eldobott, mint egy használt rongyot. De attól még hónapokon át gyötört, szórakozott velem, míg egy nap meg nem elégeltem és letiltottam.

Ez a rengeteg minden a depresszióm kiváltója. Egyszer voltam pszichiáternél, de a terápiás beszélgetésen sem tudtunk sokat beszélgetni, hiszen alig tudtam abbahagyni a zokogást. Kaptam nyugtatót, egy hónapig szedtem körülbelül. Azután anya nem engedte, hogy visszamenjek a doktornőhöz, szégyellte, hogy oda kell járnom. Jelenleg a padlón vagyok, sokszor kérdezem a Jó Istent, hogy miért kell ennyi rossznak velem történnie, miért hagy szenvedni, miért nem szólít már magához…?! Ha nem lenne édesanyám, már rég végeztem volna magammal. De tudom, hogy abba belerokkanna. Ezért megpróbálok… túlélni.