Először is szeretném leszögezni, hogy nem mindig érzem így, legalábbis azt hiszem. Illetve amikor azt hiszem, hogy nem érzem, akkor is érzem, hogy valami nincs rendben, csak nem olyan erősen, olyan homályos  és messzinek tűnik az egész.

Utánaolvasás alapján tudom, hogy családi gyökerekkel rendelkezik ez is. Anyukám skizofrén,  apukám alkoholista volt (hogy e mögött mi volt azt nem tudom ). Nem volt jó vagy szép gyermekkorom, végig úgy éreztem, hogy sosem számíthatok senkire. Hogy nem vagyok fontos, mindenkinek csak kolonc vagyok.

Az egész életem ahogy visszaemlékszem, egy várakozás. Mintha csak a buszra várnék. Mindig várok valamire, ami jön jön jön és jön, de még nem ért ide. Mindig várok valamire, egy szóra, hogy valaki azt mondja, csomagolj,megyünk. Elég fura, gondolom ez nem normális. Ezen felül, mintha az egész életem, olyan távoli lenne, mintha nem is a valóság lenne, hanem lenne egy vékony kis membrán réteg köztem és a világ között. Valahogy így. Tudom, hogy mit kell tennem és azt is , hogy miért kell azt tennem, de ennyi. Hogy valóban azt akarom-e tenni? Ezt sajnos nem tudom. Tényleg olyan, mintha nem teljesen lennék itt.Ez kb7-10 éve van így, de az utóbbi 2hónapban az unalom miatt nagyon előjött az egész.

Szerencsére nincsennek öncsonkító vagy egyéb ilyen hajlamim csak evési zavarok, de azok nagyon brutálisak.

Ami még nagyon fura, és nem értem, ha mással is így van, akkor hogy tudják élni a mindennapi életüket, így mégsem gondolom mostmár normálisnak ezt. Ez pedig a következő lenne, hol akarok valamit, egy dolgot nagyon, hol pedig pont az elől menekülök. Ha ez rövid ideje lenne így, nem foglalkoznék vele, de sajnos ez is régóta van így.

És még valami, ami kapcsán most hogy írok világosodtam meg. Mindig csak figyelem az embereket, a vislkedésüket, a külsőjüket, de különösebben nem érdekelnek. Figyelem őket, hogy én is olyan lehessek.

Szerintetek?