Hol is kezdjem az egészet? Remélem valaki magára ismer egy kicsit is, és megtudja mondani miért érzem mindig kivülállónak, magányosnak, akit soha nem ért meg a világ. Már gyermekkoromban is azt kérdeztem magamtól: ki vagyok én, miért születtem meg, honnan jövök?

Szüleim nagyon hamar lettek szűlök alig 17-18 éves korukra. Édesapám akkor még gyermeteg fejjel nem igazán állt a család mellett. Édesanyámnak így egyedül kellett 9 évig majdnem nővéremet nevelnie mire édesapámnak mondhatni benőtt a feje lágya.Nehéz időszakok voltak.

Én már tervezett gyerek voltam,mert mint tartja a történet nővérem igazi egyke undok gyermek kezdett lenni, ám mindenáron fiút szerettek volna, persze nem így lett. Már kiskoromban is azzal kellett szembesülnőm hogy miért nem fiúnak születtem. Édesanyámhoz valahogy nem kötődöm annyira mint édesapámhoz. Édesanyámnak valahogy soha nem volt türelme hozzám. Mindig örökmozgó voltam, aki kiváncsi ám még is visszahúzodó. Közösségi ám még is magának való. Mai napig szeretek sok időt egyedül tölteni, valahogy megbékélek, szükségem van egy nyugodt helyre.

Édesapám velem többet foglalkozott mint nővéremmel, és valahogy ezt tartom az egyik legjobb magyarázatnak ami miatt velem úgy viselkedett édesanyám ahogy. Mindig nővérem volt a mindene, állandóan össze hasonlítgatott minket, soha nem voltam elég jó neki. Mindig azt kaptam hogy soha nem fogok felérni a nővéremhez. Ha állandóan piszkált anyám, apám mindig bevédett aminek köszönhetően anyám vagy elvert vagy pedig a sárga földig elszídott minden utolsó mocskod dögtől kezdve a dögöltem volna meg inkább vagy minek kellett a világra jönnöm rohadt szemétláda szöveg kiséretében már egész kicsi koromtól kezdve. Minidg is szeretetre vágytam anyámtól amit kevésbé éreztem úgy hogy meg ad. Amikor 9 éves voltam megszületett nővérem kisfia még kevésbé éreztem magam szeretve biztonságban a saját otthonomban. Még kevésbé foglalkoztak velem. Nem mondaném hogy féltékeny voltam unokaöcsémre mert imádtam első pillanattól fogva, csak még jobban elszigeteltnek éreztem magam, és még jobban vágytam a szeretetre.

Nővéremmel sosem volt úgy gonddom mert úgy neveltek minket ha a szüleink már nem élnek csak egymásra vagyunk útalva. De valahogy még is távol vagyunk egymástól mert csak akkor keres ha kell valami.

Szinte mindig elmenekültem egy álomvilágba ahol minden szép és jó csendes, soha nem éreztem magam biztonságban oda haza a családomban meg végképp. Soha nem tudtam elviselni ha kiabálnak velem, sem azt ha valaki nem olyan hangnemben mond valamit. Mindig is képes voltam mások hangulatát érzékelni, meghallgatni felvidítani, ám kénytelen vagyok ismeretlenek szemébe nézni sokáig mert kényelmetlennek tartom. Nem szeretem ha ismeretlenek ölelgetnek,kellemetlenül érint, alapjáraton kedves segítőkész empatikus embernek tartanak,sőt első ránézésre nagyon közvetlennek, akit bár nehéz kiismerni.Nem szeretem a zsúfolt tömeget, a nagy hangzavart. Kiborítanak a változások legyen az akármennyire is kicsi, nehezen dolgozom fel ha valami más közbe jön az addigi megszokott/megbeszélt dolgokba.

Az állandó megfelelési kényszer egy idő után átment leszaromba, persze elszakandi akkor sem tudtam önmagamtól.Állandóan rágom magam a dolgokon, akár a múltton, nehéz elszakadnom tőle.

Tini koromban kollégiumb a kerültem ahol életemben először jól éreztem magam, biztonságban. De hamar elromlottak a dolgok. Az állandó vágy a szeretettre mindig kihasználáshoz csalódáshoz és mély időszakokhoz vezetet. Volt amikor annyira mélyre kerültem hogy az egyetlen módja a sok stressz levezetésének azt jelentette hogy kárt tettem magamban, idegileg teljesen kiborulva vagy nem ettem vagy kijött minden belőlem. Volt mikor dükitöréseim voltak, volt mikor madarat lehetett fogatni velem, de általában könnyebb volt egy falat húzni magam köré aki mögé senki nem lát be és nem bánthatnak.

18 évesen ismertem meg jelenlegi páromat akivel 9 éve vagyunk együtt. Voltak hullámvölgyek melyik kapcsolatban nincs? De amiket én műveltem.. mai napig áldom a párom hogy még nem hagyott faképnél.

Volt mikor olyan féltékenységi rohamaim voltak, egyszerüen maga a gondolat hogy elveszíthetem pánik rohamot generált, azóta nem tettem kárt magamban amióta együtt vagyunk viszont azóta pánik rohamaim vannak szerencsére ma már kevesebbszer mint a kapcsolatunk elején. Ő az egyetlen aki képes megnyugtatni, bár sokszor neki is nehéz megértenie min is megyek keresztül. Sokszor fáj maga az egész világ, ahonnan szeretnék kiszaladni.

Köszönöm hogy elolvastál.