A szeretet a fájdalomban nyilvánul meg. A mértékegysége= könnyek. Boldogságunk nem más, mint könnyek és fájdalom. Az életünk találkozások és búcsúk sora.

Nagyon nehéz szeretni, nagyon nehéz valakit közel engedni magadhoz – a felszínt tisztán látják, amit mutatni akarsz magadból, de ez mindig más, mindig változik, de te sem vagy benne biztos. A szerepeket felveszed, aztán leadod, ennyi csupán az egész, te sem vagy több, szerep-szerepről és mikor igazán önmagadnak érzed magad és mikor igazán azt érzed, ez vagy te, akkor megtörsz a szerepek által.

-          Három nap múlva utazom – szólalt meg a lakótársam.

-          Oké – feleltem és közben saját gondolataimba merültem.

Igazság szerint nehéz volt felfogni, elfogadni, avagy értékelni a saját maga egységében a dolgot. Nem tudtam sem elfogadni, sem értékelni, sem elfogadni. Nem is akartam, vagy nem is tudtam volna. A lényeg; a valóság messze ált tőlem, mint minden más. Semmisé vált, valamikor a pillanatban vagy az egységben, a megszokás megszokott fertőjében. Elképzelni sem tudtam, hogy az a lány, aki hónapok óta itt élt mellettem, egyszer csak így elmegy. Három nap múlva. Tudtam pontosan mikor, az időt is érzékeltem, de egyszerűen nem jutott el a tudatomig, hogy hamarosan mindennek vége van.

Szeretem a magam módján, ezt talán ő is tudja – vigasztaltam, mikor nem volt más, simogattam a karját, mikor tudtam, hogy meg kéne ölelnem. Ott voltam vele, minden elfelejtett szar pillanatban, minden együttérzés és empátia nélkül.

Legalábbis ezt hittem.

Ebben a tudatban voltam.

Éreztem, ahogy elszorul a torkom a fürdőkádban. Eszembe jutott az a három hét, amit tíztől-kilencig együtt dolgoztunk. Felrémlettek hülyeségeink, amikkel az időt próbáltuk elszúrni, hogy gyorsabban teljen, vagy éppen sikításom, hogy merre is van.

A búcsú pillanata volt a nap, a sírásé, ami elmondja az utolsó boldogságokat.

Éreztem, hogy bármikor, mikor az elutazására gondolok, elszorul a torkom és könnyek fojtogatnak. Éreztem, hogy többet jelentett nekem, mint amennyit eddig érzékeltem belőle. Éreztem, hogy belefogok roppanni a fájdalomban.

Az utolsó órák, az utolsó percek. Nem tudom, mit mondhatnék neki, a gépet nyomkodom, verseket írok, mennyire sokat jelentett nekem és úgy érzem, nem tudom kifejezni neki – még megölelni sem tudom. Könnyek fojtogatnak, a torkom elszorul, a fájdalom szörnyé válik bennem, aki mindent felzabál. Itt virrasztok a gépére várva, mikor kell fel. Utoljára még látni akarom és meg fogom ölelni döntöm el magamban – bármennyire is nem tudom, hogyan kell ezt.

Ki jön egy cigire.

Berakom a mostani kedvenc számom, amit ezerszer hallott, amit ezerszer utált és szeretet, de ami pont az alkalomhoz illik. Viszlát hollywood hills, hiányozni fogsz, bárhova is mész… – elnevettem magam, ő nem tud nevetni. Újabb számmal próbálkozom, egy nap bébi, meg fogunk öregedni – éneklem neki halkan, csendesen. Nevet és nevetek én is, de könnyek vegyülnek a nevetésünkben.

Soha nem értékeltem a barátságot – önzőségnek tartottam, feleslegesnek, olyannak, aminek semmi értelme nincs – de ez a csaj felkúszott a tudatomban és megszerettem. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni, ahogy az elutazásával sem.

Nem szóltunk egymáshoz.

-          Tudod, bazd meg – szólaltam meg én először – részegen mindig azt hiszem, tudok verset írni. Pedig nem. De hetek óta részegen az elutazásod jár a fejemben és írtam párat. Le fogom írni egy lapra és elküldöm veled. Csak a repülőn nyithatod ki.

Nem válaszolt semmit, látott és mintha érzett is volna a saját egészemben. Tudta, hogy nem a szavak és a tettek embere vagyok, hanem a leírtaké. Furcsán bámult rám, tökös lány volt, igazán kemény, bár napok óta láttam, hogy könnyezik azért, mert el kell mennie.

-          Csináld – mondta megerősítve engem az elhatározásomban.

Kézzel leírtam őket, aztán borítékba zártam a másik ajándék mellé – ami egy album volt az elmulatott hónapokról összegyűjtött képek emléke, aminek a végére oda írtam, hogy hozza vissza, hogy augusztusban folytathassuk.

Mert folytatni fogjuk.

Mert folytatódnia kell.

Mert nem lehet ennyivel vége.

Másfél éve egy szobában nem tudtunk megmaradni, most meg… most meg nem akartam elengedni.

Olyannak tűnt, mint egy cseppnyi halál.

Nem engedek senkit közel magamhoz, tagadom, ami van és menekülök. Ő mégis, valahogy bekúszott szépen lassan a velőmbe és szeretet, ami furcsa volt, közönséges.

Csigaházam volt a lelkem körül, ő mégis belemászott, mert annyira hasonlítottuk és annyira , akartunk, hogy szeressenek.

Néztem, néztem és nem bírtam elképzelni, hogy elmegy pár óra múlva. Elmegy és fél év múlva látom újra. A megszokások egyben tartanak, de az élet folyamatosan változik. El kell fogadnunk a változást, ahogy az életet is.

-          Pakolok – szólalt meg az utolsó nap.

-          Oké – beraktam a kedvenc számom, amit ő mutatott, és amit ő is szeretett.

Csendben pakolt, folyamatosan pörgött, hogy lefoglalja az agyát, én pedig bámultam a klipekre, mert úgy éreztem nem tudom az egészet felfogni. Nem mehet el. Ez képtelenség.

-          Tudod, azt szeretem a leginkább, hogy tartod bennem az erőt – szólalt meg, véreres szemekkel, keményen tartva még magát.

-          Milyen erőt? – néztem rá.

-          Hát, ha most könnyeznél, akkor valószínűleg összeroppannék – válaszolta félvállról.

-          Nem szoktam sírni – ásítottam.

A szart nem, ma anyámnak elmondtam mennyire kikészít, hogy elmegy, most mégis erős voltam, beton és kő, csak egyszerűen nem ment, hogy kifejezem mennyit jelent nekem. Napok óta elszorult a torkom, ha arra gondoltam elmegy és könnyek fojtogattak, de erős voltam. Csak könnyeztem kicsit, ha eszembe jutott.

De minek?

Érzések nélkül mégis miért élünk?

Elfelejt, ahogy te is elfelejted, elmúlik. De jól esett fürdőzni a fájdalomban.

Minden elmúlik egyszer.

Elküldtem neki az egyik versem facebookon, ami nem tudom, hogy neki szólt –e vagy másnak:

megtanuljuk szeretni egymást,

megtanuljuk elfogadni egymást,

s egyszer talán

megértjük, hogy az élet nem más,

mese és csodavilág,

vadregény,

hegy, tenger, s vidék,

egyszer talán,

megértjük egymást.

rájövök, hogy az életem,

puszta köd és látomás,

rájössz egyszer, hogy az életed,

sivatag, sivár pusztaság,

felfedezünk mindent magunknak,

végül a kezünkben semmi nem marad,

ne ítéld el, mert ő az,

ne szeresd jobban a másikat,

érték, értékrend,

mondd el nekem, minek kell?

csalódás, kiábrándultság,

ennyit tartogat csupán,

ne lásd, ami nincs

és ne várd, ami nem lesz,

te vagy az erő,

te vagy az ember.

Nem tudom, hogy neki írtam –e pontosan. Csak azt tudtam, nem jó versem, született ennél jobb is neki is, de azt kézzel írtam le neki egy levélben, a barátai üzeneteivel és fotóival egy albumban. Soha nem hittem, hogy képes vagyok ilyen üzenetekre. Soha nem hittem, hogy valaki ennyi lehet nekem.

Virrasztok, mindjárt kell, megy a gépe. Hajnal van, az alkoholmámor még hat.

mert egyesek elvesznek az út során,

de nincs aggodalom, jön más,

és az utat szépnek lásd,

ne dönts mindig jól,

szubjektív az a “jó”,

ne fájjon, ami fáj,

jön majd ezerszer más.

barátnak lenni úgy lehet,

hogy ismered az életet,

és vele érzel, ha érzel,

vele vagy, ha kell,

megérted, gondoskodsz róla,

ahogy tennéd, kivert kutyával.

a sors változik, hidd el nekem,

a barátságok elmúlnak, ahogy az életek,

itt volt, hol nem volt,

kérlek, te maradj meg nekem.

nem fogadok senkit szívembe,

azonban veled megtettem.

soha, de soha ne felejtsd el,

az élet változás, s nem maradás,

amit hozz, bőkezűen fogd tenyeredbe,

emeld fel, büszkélkedj benne,

s ha nem maradt másod, csak ez,

akkor gondolj arra a pillanatra,

mikor egy sorsnak alkatrésze lettél.

nem sok az egész,

egy kicsi kéj,

dráma csupán,

de emlékezz a jóra,

minden egyes pillanatra.

nem lesz másod az út során,

egy elbaszott, szerencsétlen lélek,

sorstalan öröktörvény,

klisé, és még több vágy,

ne felejtsd el, ezek űznek tovább.

nincs, amiért megállj,

ne aggódj, lesz aki vár rád,

közöny arca fedi most el,

de mindig itt lesz neked,

bár barátságotok,

csillagéjjelen született,

öröké is tarthat olykor,

ha szereted az életet,

mit ő annyira nagyon szeret!

(és téged, megszeretett.)

Ne várj tőle megbocsátást,

nem ítél el, bármit tegyél,

csak azt várja, hogy vele légy.

Lesz más, jő ezeregy éjszakán,

de soha ne felejtsd el,

hogy embernek sorsa lettél,

bárhogy döntöttél.

elmentél, messze hív a döntés,

de egy embernek fontos lettél.

jobb vagy ezer szónál,

el nem mondott sorsoknál,

meg nem írt embereknél,

kérlek, életemnek alkatrésze légy,

utánzok másokat, ne tégy mássá,

ennyi, amire emberszív képes,

s te hatottál erre az elbaszott lélekre.

nem vágyok nagy szókra,

jövőbe vesző csodákra,

csak kérlek, emlékezz rá,

hogy egy embernek számítottál.

Megmutattad másképp is lehet,

leélni ezt a szörnyű életet,

te vagy az erő, a jó, a lélek,

nagyon kérlek, ne vessz el,

mert én itt leszek, várni fogok rád,

ahogy várt Aladin, ezeregy éjszakán.

Egy nap megöregszünk

nagyon is holtak leszünk

meghalunk ezerszer

ahogy haltak már sok ezren

és milliárd életen át

csodának tekintjük, ami ránk vár.

E-mailt választottam. Nem akarom, hogy ezt ma még lássa. Még nem szabad. Húsz perc és kell, hogy hívja őket, véletlen nem kell – e maradnia a hóvihar miatt. Megöleltem. Olyan volt, mint egy hosszú perc, amit nem akarsz megállítani, mert tudod, a másik a zokog. Te nem érzel a felszínen, de a szíved kettéhasad – fogod még látni, jön vissza, de a búcsúzás szörnyű élmény.

„Hogyan búcsúz el attól, aki nélkül nem tudod elképzelni az életed?

Nem búcsúztam el. Egyszerűen elmentem.”

Ez a legigazabb. Nem lehet búcsúzni. Csak ölelni és szeretni.

Az életünk találkozások és búcsúzok sorozata. Élvezzük a fájdalmat, élvezzük a kínt és a boldogságot valahol a felszín mélyén, amivel nem tudunk mit kezdeni és mások sem. Bágyadtan tekintünk körbe, keressünk valamit, amit soha nem találunk meg, és vágyunk valamire, amit soha nem kaphatunk meg.

Holnap felhívom az orvost, akinek megadták a számát, ha még nem dobtam ki.

Nagyvonalakban: 42 éves vagyok, több mint 8 éve diagnosztizált Parkinson beteg. 2011 októberében átestem egy DBS műtéten, és azt követően kezdtem írni a blogomat, ahol megpróbálom bemutatni a kezdeti tünetektől egészen az “agyi pacemaker beültetéséig” vezető utam, valamint az azt követő időszakom betegséggel kapcsolatos érzéseimet, állapotomat. Gyakorlatilag megpróbáltam csakis kizárólag a betegséggel kapcsolatos részeket bemutatni az életemből, de aztán rá kellett hogy jöjjek, a Parkinson kór teljes egészében behálózza a mindennapjaimat, a gondolkodásomat, az érzelmeimet, magát a fizikai állapotom egészét, így bármit is írok a betegségem óta eltelt ídőazkaról, az szerves része a Parkinsonos tüneteknek, állapotnak is… :(  Beleolvasva ezen az oldalon a sorstársak történeteibe számos hasonlóságot véltem felfedezni köztünk, ami persze nem véletlen, hiszen annak ellenére hogy két telljesen egyforma kórtörténet, kórlefolyás nincs, azért a gyűjtőnevünk a  a bennünket körülvevő család és társadalom számára mégis az az átkozott Parkinson kór!

Belinkeltem még a többi blogom elérhetőségét is, hiszen mindazon által, hogy sok rosszat kaptam a betegségtől, számos más területre sikerült betévednem… ilyen pl, többek között az informatika vagy a vers írás is, amivel azt olvastam más sorstársam is próbálkozik… imádom a gyermekeimet, sokat köszönhetek a közvetlen környezetem segítő szándékának, már gyermekkorom óta imádom a fotózást, és ami a legfontosabb megtanított a betegség arra is, hogy az apró kicsi dolgok is válhatnak nagyon értékes emlékezetes boldog pillanatokká a szürke hétköznapok során…. ezekért a pillanatokért érdemes élni, harcolni, és nem szabad soha sem hagyni, hogy a hosszabb depressziós időszakok elvegyék az élethez való ragaszkodás érzését. MIndenhonnan el lehet jutni a csúcsra életünk során, ha racionálisan gondolkodunk, vagyis a lehetőségeinket, képességeinket, tudásunkat mérlegelve jelöljük ki magunknak minden esetben az elérendő célt, nem pedig  becsapva magunkat hajszoljuk az elérhetetlent. Csak ez az egyetlen és megismételhetetlen életünk van úgy gondolom, és ezt ha nem szükséges ne tegyük még magunk is nehezebbé, hiszen amúgy is sokkal súlyosabb terhet cipelünk másoknál, akik néha megpróbálnak elgáncsolni benünket az életbenmaradásért folytatott harcban….  mondom ezt úgy, hogy a DBS nem gyógymód, hanem csupán egy terápia..  Szóval nem szabad feladni, csak akarni kell….! Nekem is sikerült akkor másnak miért ne menne…!

1. rész Bevezető….Fél lábbal itt, fél lábbal odaát

http://www.blogger.com/profile/02896157145620461399