„Elég, Mercutio, elég! A semmiről beszélsz, a semmiről!”

Igazán szerencsésnek mondhatom tehát magam, jóval kevesebb testi mellékhatás gyötört, mint a legtöbb sorstársamat. Igaz, az alapból is száraz bőröm olyan volt, mint egy kiszáradt tómeder, liter számra kentem hát magamra a Níveát. Egy kicsit a hajam is hullott, aludni pedig altató nélkül már nem is tudtam volna. A szám telis-tele volt fájdalmas fekélyekkel.
Ha ehhez a listához még hozzácsapjuk a már említett állandó fáradságot és a fulladást, és szépen összeadjuk őket, az egyenlőségjel után kapunk pár kör rózsakerti sétát egy madárcsicsergéstől hangos napfényes ligetben.
Igen, ennyire idillinek látom – ma is – az összes testi nyavalyát, ami megtalált a két kezelés alatt. Mert kettő volt, az első menetben a gyógyszer kiütéssel győzött…
Hogy miért annyira rózsaszín a szemüveg lencséje, amikor a fizikai tüneteket sorolom? Azért, mert nekem nem csak a májamat, hanem a lelkemet is elkezdte felemészteni az interferon–ribavirin-páros.

El lettem volna én a világ végezetéig hol jól, hol rosszul a depressziómmal meg a kis agybogyóimmal, ha nem akarják az életemet másodszorra is megmenteni, ezúttal rendkívül agresszív vírusölőkkel. Ezek a szerek nagyon sok vírust kibeleztek, de sajnos négyzetre emelték a depressziót, amely végül –az első kezelés alatt – majdnem megadta a kegyelemdöfést. A saját kezemmel.

Ahogy teltek a hetek, a hónapok, az ambuláns lapomon egyre több szó, kifejezés utalt arra, hogy elmúltak a szeptemberi vidám, tünetmentes napok–hetek.
Íme, az első interferoninjekció utáni kontroll eredménye: „Az elmúlt hetet jól tolerálta, láza nem volt” – és nagyjából így tovább.
2017.12.22.-én : „Nagyon gyenge, feszült, ideges”. No igen, az idegek, az idegrendszer, leginkább a lelkem volt az, ami decemberre már kétségbeesetten, mindkét kezét feltartva szólásra jelentkezett. A belgyógyászatra jártam, ahol szegény csak a futottak még kategóriába tartozott, pedig nekem ő az Achilles-pontom. Ionok, vese, májfunkció, GPT és LDH meg még egy rakat rövidítés, amikről a tesóm pontosan tudta, mi micsoda, engem meg abszolút nem érdekelt, mert tudtam, hogy a lelkem van a legnagyobb szarban, de nem akadt senki, aki segítsen. Az antidepresszánst hónapok óta önkényesen elhagytam, mert azon a nyáron elég tűrhetőnek láttam az életet, így a ribavirin–interferon-páros kacagva tették decemberre a nyakamra a kést.

Mindenáron meg akartam gyógyulni az interferontól meg a ribavirintől, és közben nem vettem észre, hogy szépen lassan bekerültem egy szűk befőttesüvegbe, ahol nem voltam egyedül. Elég illusztris társaságom volt, akik, amikor nem néztem oda, szép csendben a markukba röhögtek. Ott volt velem a szorongás, a magány, a közöny, a semmi és a halálvágy, ami napról-napra egyre erősödött, lassan elhitetve velem, hogy a világ legtermészetesebb dolga az, hogy kikerüljek a temetőbe, mert ott az én helyem. Az üveg másik oldalán eleinte még láttam a szeretteimet, aztán egyre csak halványult a képük és már semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy befejezzem az életemet.

December negyedikéig bírtam a munkát, akkor mentem el táppénzre. Attól a naptól fogva saját börtönömben éltem, egy apró, szűk, tetőtéri lakásban, ahonnan nem is nagyon mozdultam már ki, mert nem tudtam. A pénteki injekciókig muszáj volt elgyalogolnom. Közben Lóci fiam szalagavatója is lement, ahol kétségbe voltam esve, hogy fogom tudni végigülni a műsort, a szalagtűzést, ami az egyik legboldogabb és megismételhetetlen esemény volt az életünkben. Nem készült közös fotó sem, alig vártam, hogy hazamenjek, Lóci pedig ment, és másodszorra is eltáncolta a keringőt a bálozó szülők, a tanárok és a gimisek előtt. Nem voltam ott a saját gyerekem szalagavató bálján, vacsoráján. Nem vagyok bulizós, táncolós sem, de az egyetlen gyerekem szalagavató bálját soha nem hagytam volna ki. De akkor kihagytam, nem tudtam elmenni, nem ment már sem a fizikai, sem a lelki része. Közben vérzett a szívem, mert tudtam, hogy a többi gyereknek ott vannak a szülei.
Táncolnak, vacsoráznak vele, látják táncolni élete első öltönyében.

Eljött a karácsony, amihez az égvilágon semmi kedvem nem volt, nem vártam én már semmit. Lóci nem volt itthon, a Dunántúlon töltötte a téli szünetet. Huszonharmadikáig bírtam az egyedüllétet. Tudtam, hogy ha még egy estét eltöltök a szebbnél szebb gyógyszereim társaságában, kitűzöm a fehér zászlót a depressziómnak. Összepakoltam hát, és késő délután elindultam a szüleimhez. Emlékszem, ahogy kiléptem a kapun, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Boldog karácsonyt, mondtam, és akkor, hosszú idő után örülni tudtam egy kicsit a szép, lassan mindent beborító fehérségnek. Világosabb lett a sötétség és egy kicsit, rövidke időre megláttam egy nagyon távoli, apró kis lángot, amiről azt hittem, már réges-rég kialudt bennem. Az életöröm halvány, erőtlen kis parazsa volt, ami – volt olyan idő – sok éven át máglyaként lobogott.
Mire a szüleimhez értem, kialudt a kicsi fény, a parázs is kihűlt. Kint tovább esett a hó, az ablakokban égtek az adventi fények, de akkor már megint csak egy üres ,vaksötét alagútban botorkáltam a semmi felé.

Minden nap fénypontja a kora esti elalvás volt. Akkor is és napközben is alig vártam, hogy az álom megszabadítson a valóságtól, a nagy büdös semmitől.
December huszonkilencedikén pénteken kontrollra kellett mennem. Azon a hajnalon egy órakor felébredtem és nem ment tovább az alvás. Nem mertem bevenni még egy adag altatót, mert reggel el kellett érnem a vonatot.
Mire kivilágosodott azt éreztem, a mosdóig nem tudok kimenni, nemhogy Nyíregyházáig.
Szerencsém volt, a nyíregyházi állomáson ott várt Vera, aki elkísért a kórházba.

És még jó, hogy elkísért, mert – úgy emlékszem – K. doktorral is nagyjából ő beszélt, hiszen akkor már az se nagyon ment. De azt hiszem, nem is kellett megszólalnom ahhoz, hogy még egy belgyógyász is leolvashassa rólam, segítségre van szükségem. Egy másik orvosra.
Egy pszichiáterre, de azonnal.

K. doktor felküldött a pszichiátriára, ahol – mint mondta – kollégája emberileg is megfelelő lesz nekem. Ez a mondat adott erőt, hogy felkússzak a lépcsőkön a régi, retró SZTK legfelső emeletéig.  A pszichiátria fekvőbetegosztályának ajtaja zárva volt. Vera megnyomta a csengőt. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, és kijött rajta a Doktornő. Emlékszem, olyan volt, mint amikor egy sötét, levegőtlen szoba ablakát egyszer csak kinyitják és hirtelen beárad a friss, tavaszi levegő és a napfény.
Egy pillantással felmérte a helyzetet, ahogy rám nézett. Akkor már nem nagyon voltam magamnál, Vera mondta el, ki vagyok, és mindent, amit nekem kellett volna, hiszen én voltam a páciens. Az jutott eszembe, mi lesz, ha összeesem a lábai előtt?
„Ilyen állapotban nem engedhetem haza gyógyszer nélkül” – mondta a Doktornő. Elkérte a TAJ-kártyámat, visszament, pár perc múlva pedig kihozott egy receptet, amire azt a gyógyszert írta rá, amit nyáron olyan lazán sutba dobtam pár feldobott hét után. Nem lett volna szabad elhagynia a cipralexet, mondta, aztán elköszönt, és visszament dolgozni.
A gyógyszertárban is Vera intézett mindent, aztán kibuszoztunk az állomásra, felszálltam a vonatra és valahogy haza kerültem.
Szorgalmasan szedegettem az antidepresszánst úgy, ahogyan a Doktornő meghagyta, ám ez a két sátán sajnos zsebre vágott kézzel passzolgatott engem a semmi felé továbbra is. Eljött a február eleje, és akkor egy este azt éreztem, hogy eljött az az idő, amit a ribavirin–interferon páros olyan régóta várt. Félelmetes pillanat volt, úgy éreztem, hogy egy láthatatlan erő átvette az irányítást felettem, és aki addig én voltam, anyagból és szellemből összegyúrva, elvesztette összes, maradék életösztönét.
És az a két gyógyszer, akik odáig elrugdostak, sarkig tártak egy ajtót, ami mögött ott volt a SEMMI, levették rólam a lábukat, cigarettára gyújtottak, majd szemtelenül rám kacsintottak.
És akkor valami, fogalmam sincs, micsoda, talán a helyzet abszurd, rémületes volta segített. Felálltam a földről és elindultam visszafelé. Erőt adott valami, hogy elhatározhassam, nem veszem be többé sem a ribavirint, sem az interferont. Lefeküdtem aludni, hónapok óta először ribavirin nélkül.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtem. Itt az idő, gondoltam, hogy megajándékozzam magam valamivel, ami segíteni fog visszatérnem az életbe, valamivel, ami felvillanyoz, aminek örülni tudok.
Vettem egy vízálló, rózsaszín sportkarórát, és szentül megfogadtam, hogy az úszást, ami egykor az életem része volt, folytatni fogom. De szép is lenne így befejezni ezt a történetet: karomon a rózsaszín órával fejest ugrom egy csodálatos, feszített tükrű úszómedencébe, a napsugár ezer színben játszik a medence alján és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt…
A következő hétvégén a hepatológián vártam, hogy sorra kerüljek. A rózsaszínű óra ott ketyegett a jobb csuklómon, amikor kézhez kaptam az ambuláns lapomat: major mellékhatás miatt a ribavirin–interferon-kezelés bevégeztetett. Viszontlátás novemberben. Kimentem az ajtón, és az onkológia büféjében sírva kértem egy kávét.
Fogalmam sincs, miért könnyeztem. Talán mert tök egyedül voltam, amikor megtudtam, nem volt egészen hiábavaló az öt hónapos küzdelem. Rengeteg vírus elpusztult, de csak csatát nyertem, nem háborút.
Előttem a tavasz, az egész nyár, sőt még az ősz is. Túl hosszúnak éreztem ezt a majdnem tíz hónapot a májam miatt.
A testvérem is hosszú hónapokat várt a következő kezelésére. Eszembe jutott, mennyire sajnáltam, ordított róla, hogy napról napra gyengül.
Akkor már marékszámra ettem a ribavirint és úgy éreztem, nem fair, hogy én teljes gázzal gyógyulok, ő meg egyre rosszabbul néz ki. Vöröslött a szemhéja, gyenge volt, állandóan fáradt, egyszóval kezeletlennek számított, míg én (ez ősz elején volt) azt hittem, szárnyalni fogok egyenesen a nagybetűs GYÓGYULÁS feliratig.
Ittam a műanyag pohárba öntött, kihűlt büfés kávét, a falakra ragasztott összes reklámplakáton szétfolytak a betűk, és mindegyiken az állt: ROHADT MESSZE MÉG A NOVEMBER!

Lement a nyár, júniusban hazahoztam Bogárkát a nyíregyházi kutyamenhelyről, pont a nagyfiam érettségijének kellős közepén. A főbérlő kidobott a kutya miatt, így Lóci írásbelije és a szóbelik közt sürgősen lakást kellett találnom, kutyával, ami még a hepatitis legyőzésénél is nagyobb falat egy ilyen kisvárosban, mint a miénk. Sikerült találnom és – mivel Lóci egész nap tanult – egyedül lezavartam egy költözést, de addig sem gondoltam legalább a C vírusra. A nyár szar volt, egyedül voltam, Lóci a Balatonon, csak a kiskutyám, egy border collie-keverék volt, aki mellett nevetni tudtam, akit meg tudtam ölelni és aki rengeteg szeretetet adott. Emlékszem, nyakig a depressziómban meg tudott nevettetni például azzal, amikor úgy szaladt az eldobott labda után, hogy már fékezni akart, de a nagy lendülettől gyakorlatilag fejre állt.

A nyár egyik nagy feladata volt, hogy új munkahelyet keressek, mert tudtam, hogy ODA nem tudok visszamenni, hiszen novemberben jön a következő kezelés. Nekem a legnagyobb dolgokban mindig eljött a segítség, most is sikerült meglépnem egy középiskolába, viszont az a gyógyszer, amit naponta csak egyszer kellett bevennem, elvitte az összes energiámat. Vonattal kellett minden nap kijárnom kora reggel, előtte leadtam a kutyát a szüleimnek és csak délután értem haza.
Nem akarom részletezni azt a hét hónapot, amit végigdolgoztam, márciusban felmondtam a munkahelyemen, és hazaköltöztem a szüleimhez.
Közben terápiára jártam a Doktornőhöz, aki nélkül soha nem jöttem volna rendbe. Hosszú hetekig beszélgettünk, igazából ő mentett meg, nem a májamra kapott Harvoni nevű gyógyszer.
Nem voltam egyszerű eset, de nem adta fel, tudom, hogy a Harvoni önmagában nem gyógyított volna meg, mert a lelkem nagyobb szarban volt, nem működött együtt a testemmel, annyira, hogy még a terápia alatt is többször gondoltam az öngyilkosságra.

2019. szeptember tizenharmadikán beléptem a májgondozó rendelőjébe, ahol K. doktor azzal fogadott: „Hát, Ágnes, meggyógyult!”
Köszönöm K. doktor munkáját és mindenkiét, aki a belgyógyászaton azon dolgozott, hogy sikerüljön kiirtani a vírusokat a májamból.
A vírusok eltakarodtak, a depresszió viszont maradt, és nem is hagy már el, vagy ahogyan a Doktornő fogalmazott: „Magának soha nem lesz kolbászból a kerítés.”
És miután minden rosszban van valami jó: tulajdonképpen a C-vírusnak köszönhetem, hogy megismerhettem dr. Horváth Zsuzsát, aki szó szerint az életemet mentette meg, és ha Afrikába költöznék, akkor is visszajárnék hozzá, mert mindig szükségem lesz rá.
Neki ajánlom ezt az írást.

Vége

Első rész itt.

Második rész itt.

Az emberek többsége hallott már a hepatitis A-ról, népi nevén sárgaságról.
De hogy mi okozza, azt már biztosan jóval kevesebben tudják. Azt, hogy hogyan terjed, valószínűleg még kevesebben tudnák megválaszolni, bár ilyen statisztikát soha nem olvastam. Hogy miért vagyok akkor ennyire magabiztos? Azért, mert a saját hepatitisemről soha az életben még csak nem is hallottam. Kisgyerekként féltem a hétfejű, még jobban a tizennégy fejű sárkánytól, akit a bátor Vas Laci simán elintézett. Soha nem felejtem el az első sárkányomat, a Hahó, Öcsi!-ből… Hát én ott, a tuzséri kastély dísztermében kábé három-négy évesen csak bámultam a mozivásznon a hatalmas, tűzokádó, villogó zöld szemű, teli torokból ordító fenevadat, és majdnem bepisiltem, olyan félelmetes volt.
Nem tudtam, hogy akitől félnem kell, az nem a sárkány, hanem egy szabad szemmel nem is látható, paránynál is parányibb fenevad, amelyik falkában vadászik az én kis fiatal, alig négyesztendős májamra.

Hogy mit tettem azért, hogy egy több milliós, éhes horda pusztítsa naponta a májamat már ovis koromban? Prométheusz ellopta a tüzet, nekem is, hogy a nagy téli szánkózások után megmelegíthessem a kályhánál a kezeimet, és ezért a máját mindennap egy keselyű marcangolta, míg Akhilleusz meg nem szabadította szörnyű kínjaitól. Az én Akhilleuszomat Harvoninak hívták, de amíg el nem jött, nagyon-nagyon sok víz lefolyt a Tiszán. Nagyapa megengedte, hogy a cserépkályhában mi gyújtsuk meg a tüzet egy fidibusszal, aztán a fahasábok lángolni kezdtek, Nagyapa pedig becsukta a vasajtót, aminek kis, kerek ablakain át láttuk, hogyan táncol a foglyul ejtett tűz, a Kaukázus sziklájához bilincselt titán ajándéka.
Az én májam viszont az övével ellentétben nem újult meg másnapra.
A tűz nélkül megfagytam volna, de a vérplazma nélkül, amit kaptam pár napos koromban, a tűz melege nem ért volna semmit. Akkor és ott megmentette az életemet, de akkor és ott meg is fertőzött egy vírussal, aminek hepatitis C a neve. Az infúziós tartályból elszabadult egy falkában járó, életveszélyes fenevad, ami azonnal marcangolni kezdte a májamat, és ahol beleharapott, ott az élő szövet kötőszövetté vált.
Ráadásul nem érte be velem, az ikertesóm mája is kellett neki.
Az egész család boldog volt, hogy egy kiló hatvan dekásan, túlélve egy hasmenésjárványt, élve sikerült kijutnunk a kórházból.
Ez 1970-ben történt.

Közben eltelt negyvenhat év, sok víz lefolyt a Tiszán. Egy nap a testvérem háziorvost váltott. Dr. Cs. G. belgyógyász-kardiológus olyan szakember, aki nem legyint a legapróbb rendellenességre sem, addig jár utána, amíg ki nem deríti, mi van a háttérben.
Ez az apró rendellenesség az ikertestvéremnél az ízületei gyakori gyulladása, bepirosodása, vérvételkor a rossz májfunkcióértékek voltak, ezek mellett pedig a folyamatos fáradtság. A régi háziorvosa ezekkel az apró-cseprő ügyekkel nem foglalkozott, dr. Cs. viszont rögtön elküldte egy hepatitis C-re fókuszáló vérvételre. Pozitív eredmény jött.
Ez 2016 tavaszán volt.
Emlékszem, munka után beszéltem anyukámmal, mondta, hogy a tesóm sírt. Nem igazán értettem, miért kell sírni egy pozitív hepatitislelet miatt, hiszen azt gyógyítani lehet. Ezt gondoltam akkor. Majd biztosan kap egy-két szurit, egy kis gyógyszert, és meggyógyul.
Úgy gondolkodtam, mint azok, akik semmit sem tudnak erről a betegségről, de még csak nem is hallottak róla. Ma is rengetegen vannak, de ami még nagyobb baj, hogy rengetegen fertőzöttek is közülük. És most, amikor ezt írom, fertőznek. Bárkit, aki a vérükkel kapcsolatba kerül. Merthogy ez a betegség vér útján terjed.

2014 májusában varrattam egy tetkót a bal felső karomra. Nem bántam meg, nagyon szeretem, egy ikrek szimbólum, igazán nagyon szép.
Három év múlva viszont, amikor én is kézhez kaptam a pozitív leletemet, eszembe jutott, vajon hány embert fertőztem meg akkor, és ők hányat még azóta.
Mert elég csupán annyi, hogy azok közül, akik elkapták tőlem a vírust, elmentek, és csináltattak még egy tetoválást. Vagy kettőt. Nem is biztos, hogy ugyanott. Lehet, hogy egy másik városban, másik országrészben, vagy esetleg külföldön.
Vagy piercinget rakattak az orrukba. Folyt a vérük, és ha a piercinges nem fertőtlenített megfelelően, akkor a következő vendég is bekerült a hepatitis C-sek táborába.
Persze, sokan érvelnek azzal, hogy egyszer használatos cuccokkal dolgoznak az ilyen szalonokban. De mi van akkor, ha nem?
Nagyon nagy árat lehet fizetni ma a divatért. Mert nem mindenkinek van vagy lesz CS.G.-ja.
És akkor meg fog halni, májrákban.
Mert ennek a betegségnek ez a végállomása.

Másnap reggel, szeptember kilencedikén szabadultam el, gyönyörű nyárutó volt, ezerrel ragyogott és melegített a nap. Az ikertestvérem volt az első, aki elindult hozzám.
Kaptam két receptet, amiket csak a kórház gyógyszertárában válthattam ki – úgy mondták, az intézeti gyógyszertárban. Megtudtam, hogy az ország egyetlen patikájában sem fogják ezt nekem ide adni, csakis itt, Nyíregyházán.
Szürke, jelentéktelen kis épületben nyomta a kezembe a gyógyszerész a Ribavirin nevű gyógyszert és az Interferonnak keresztelt hiénakutyát, egy hónapi adagot mindkettőből. Az Interferon injekció, amit magamnak kellett – volna – beadnom, hetente egyszer. Egy beutaló is a receptek közt volt, a havi egy vérvétel mint rutinprogram akkor kezdődött.
Nem éreztem rosszul magam, nem voltak fájdalmaim, alig vártam, hogy kikerüljek az utcára, és a hátam mögött tudjam a szenvedésnek és halálnak, a reménytelenségnek és a reménynek ezt az eklektikus, ódon-modern épületét.

Kezdetben hetente jártam kontrollra, aztán beállt az a rendszer, hogy havonta csak egyszer látott K. doktor. Közben jártam dolgozni egy általános iskolába, ahol a pénteki kontrollt sem fogadta be az igazgató gyomra.
Úgy bánt velem – a helyettessel együtt – mintha a Lidóra kéredzkedtem volna, mintha passzióból mennék a hepatológiára.
És akkor, szeptemberben még aránylag jól bírtam mind az injekciókat, mind a napi öt szem gyógyszert. Csodálkozott is a család meg az ikertesóm, Vera, hogy nahát, mintha nem is ilyen bivalyerős cuccot eszegetnék marékszámra. Mennyire bivalyerőset?
Hát, mint a szegény kemósok, csak szájon át, illetve a hasamba szúrva.
A lapról, amelyiken az egymást követő kontrollok eredménye áll, világosan kiolvasható, hogy ez a két szer, a ribavirin és az interferon karácsonyra bizony kinyírtak. ENGEM, aki mindig sportolt (úszás, futás, bicikli), és talán ennek köszönhetően nem is nagyon talált meg semmilyen kórság. (Az injekciót tűfóbiásként nem voltam képes saját magamnak beadni, minden pénteken elmentem hát a körzeti orvosom rendelőjébe, ahol Valika, az asszisztens szépen beadagolta.)

A főnökömet kértem még szeptember elején, hogy lehetőleg péntekre ne rakjanak be nekem órát, mert nem fogok tudni dolgozni ilyen gyógyszerekkel a véremben, az agyamban, meg még isten tudja, mimben.
Leszarták, sőt, voltak annyira szemetek, hogy délelőtt tizenegyre rángattak be, délután négyig.
Ezekből a péntekekből nem volt túl sok, mert nem bírtam bemenni, és hogy ne köthessenek belém, ilyenkor kértem egy egynapos táppénzt. Tartós táppénzhez nem elég egy pozitív hepatitis C-lelet és a kezeléssel járó hercehurca sem…
Emlékszem, amikor arra kértem, csinálják meg a helyettesítésemet péntekre, mert kontrollra kell mennem, a következőt kérdezte: a testvérednek hogy tolerálják ezt a munkahelyén?

A ribavirin az interferonnal kéz a kézben szép lassan a legkülönfélébb tüneteket produkálta. Olyasmit is átéltem, amit addig soha: beszívtam a levegőt, mégsem kaptam eleget. Érdekes – meg is döbbentem, emlékszem – de engem, aki akkor már régóta nem sokra becsülte az életét, olyan vad halálfélelem kapott el, mint azelőtt soha. Egy orvos barátnőm javaslatára ettem a céklát (nyersen), ittam literszámra a paradicsomlevet, hogy pótoljam a vörös vérsejteket a véremben. Rövid időre tényleg segítettek, de olyan volt az egész, mint egy pehelysúlyú (piros zöldségek és gyümölcsök) és egy nehézsúlyú bunyós mérkőzése… Emlékszem, egy este még Verát is áthívtam, hogy aludjon nálam, hogy ha már meg kell halnom, legalább ne legyek egyedül.
Mindenki, akit ezzel a szerkombinációval kezeltek hepatitis C ellen, nagyjából ugyanazokat a testi tüneteket sorolná fel, amiket én is: iszonyú fáradság, légszomj, állandó szájszárazság (hordószám ittam a limonádét és a teát).
Nekem szerencsém volt, csak kevés hajam hullt ki, és egyetlen fogamat sem veszítettem el.
Az életemet viszont majdnem, a kezelés negyedik hónapjában.

Folyt köv.

Első rész itt.

A történetet a kérésnek eleget téve közzétesszük, a hosszúsága miatt több részben olvashatjátok.
VSZ

Cigarettacsikkek a pokol kapujában – Ágnes gyógyulása a Hepa C-ből
1. rész

Az írást Dr. Horváth Zsuzsának ajánlom.

Úgy éreztem, vége, ma reggel meg fogok dögleni. Kinéztem a januári reggeli szürkületbe. Az ablakunk előtti parkoló lámpáit már lekapcsolták. A hosszú percek óta tartó köhögés szünetet tartott, éppen csak annyit, hogy észleljem a kinti világot, és ne csakis és kizárólag a fulladásra meg a tüdőmbe jutó levegő mennyiségére tudjak figyelni.

Hát igen. A levegő.
Amíg van, észre sem veszed. De ha már nincs, a hiánya felülír mindent. Kit érdekel ilyenkor, hány dolgozatot kellene kijavítanom holnapra, és hogy enyhén szólva is hiányosan van kitöltve az e-napló… a dolgok, amelyek, amikor árad az oxigén, képesek a stresszig juttatni, semmivé lesznek.
Mert először is életben kellene maradnom.
Ahhoz pedig levegő szükséges.
És amikor van, hirtelen megjelenik az élet összes dolga, mint a fotólaborban ázó papíron az előhívott kép: például a hetek óta javítatlan dolgozatok. Majd jön a szorongás és a stressz. Ezúttal nem, nem a halálfélelemtől. Ó, az emberben dolgozik az életösztön. Hogy pár másodperce még majdnem vége volt? Istenem, hol van az már… Holnap hétfő, az igazgató, az adminisztráció meg az istenverte pénz, ami kell, hirtelen a legfontosabbá válik.
Aztán pár perc múlva, ismét levegő után kapkodva, fulladozva a köhögéstől – láss csodát! – megint köddé válnak.
A laptopom órája 7.02-t mutat. Öt óra óta fent vagyok, ami rekordnak számít manapság.
A gyógyszer, ami miatt rendszeresen éjszakázom, egy cipősdoboz tetején lapul.
Rózsaszín, hosszú tabletták, reggel kettő, este három a napi fejadag.
168 szem, darabja 1000 forint.
Úgy hívják: Copegus ribavirin.
Rettegek tőle, közben tudom, hogy az életemet menti meg.

Amikor augusztusban a Tisza partján feküdtem, nem sejtettem, hogy négy hónap sem telik el, és egy olyan helyre kerülök, aminek a bejáratán színes neonfelirattal az áll: POKOL.
Egy sárga gumimatracon élveztem a tűzforró napot én, aki eddig azért betartotta a napozásra vonatkozó legalapvetőbb dolgokat. Idén nyáron azt mondtam, kit érdekel? Ahová tartok, ott úgysem lesz se UVA, se UVB. Behunytam a szemem, éreztem, ahogy az egymást követő fehér tarajú hullámok ringatnak az időnként el-elszáguldó motorcsónakoknak hála. Egyszóval nem akartam mással törődni, mint hogy szépen lebarnuljak, és kihasználjam a szabadság minden másodpercét.
Pedig tudtam már a májamat pusztító vírusokról nagyjából tavasz óta, akkor közölte velem a háziorvosom, hányadán állunk.
Éppen a sokadik depressziós periódusomat éltem, és jól emlékszem, hogy az első döbbenet elmúltával abnormális nyugalmat, sőt, még abnormálisabb örömet éreztem. Futni indultam éppen, és a futópálya felé menet az járt az eszemben, szuper, nem neked kell elintézned, tálcán kapod az ingyenjegyet a temetőbe. Felszabadultságot és megkönnyebbülést éreztem, hát persze. Milyen könnyű lesz, nem kell a purgatóriumban égnem, kapásból a paradicsomba kerülök majd, hiszen nem öngyilkos lettem, amiért ugye, bünti jár.
December végét már a pokol VIP részlegében töltöttem.
Akkor már szeptember óta csak a reggeli kettőtől az esti három tablettáig araszolgattam előre. A pénteki injekciókat követő esti gyógyszeradag bevétele után többször azt éreztem, nem fogom megérni a reggelt.
Szerintem azt az érzést, ami ilyenkor átjárja az embert, nem lehet elmondani, se leírni, bármennyire jó a beszélőkénk vagy az írókánk. Leginkább egy mérges kígyó marása után érezheti ezt az áldozat.
És a legborzasztóbb nem is ez. Hanem az, ha mindezt egyedül kell végig csinálnod.

A sárga gumimatractól a pokol villogó neonfényéig eltelt pár hónap, nagyjából az egész ősz. Közben orvostól orvosig szaladgáltam, mert ehhez a gyógyszerhez nem olyan könnyű ám hozzájutni. Kell hozzá kardiológus, szemész és nekem mint gyakorló depressziósnak pszichiátriai szakvélemény, ámen.
Szeptember nyolcadikán vonultam fel a belgyógyászat 6-os számú kórtermébe.
Csokibarnán, kisportolva, pizsama helyett pólóban és egy kék rövidgatyában, ami tulajdonképpen a nagyfiamtól elörökölt boxer szabású fürdőnadrág volt.
Na, hát én nem fogok itt betegként létezni egy másodpercig sem, gondoltam.
Egy estét lehúzok, aztán meg haza, oszt jóccakát. Nem fáj semmim, tök jól nézek ki, nem kell mosdatni, pelenkázni, infúziós tűt cserélni, mint a szobatársamnak, szegény Ica néninek. Szóval nincs velem gond. Pár órával ezelőtt kaptam meg az első adag injekciót, kötelező volt ezt az egy estét bent töltenem. Örök lázadóként még az is megfordult a fejemben, hogy á, kihagyom a kórházat, ahogy megkaptam a szurit, megyek is szépen haza. Ezt a tervemet elmondtam az ikertesómnak, aki ki is akadt rendesen. Ő már több mint egy éve áll sorba az interferonmentes gyógyszeréért, hogy életben maradjon.
Na most, hogy is van ez? – kérdezheti az olvasó… Mert az addig rendben, hogy ikrek meg minden, mindenki összetéveszti őket – a mi esetünkben erről szó nincs –, egyforma ruha stb, szóval, ami az ikrekkel együtt szokott járni. De hogy ezeknek még a betegségük is egyforma, az nem sok egy kicsit?
Dehogynem sok. Ezt mindketten érezzük. Tavasszal még azon gondolkodtam, hogy ha nem lehet másképpen segíteni a testvéremen, neki adom a májamat, vagyis egy részét. Boldog voltam, hogy kihúzhatom a testvéremet a szarból. Nyilván – gondoltam – én vagyok erre a legalkalmasabb. Nem éreztem magam hősnek. Csak azt hittem, egészséges a májam.

A legelső injekciótól – amit Ibolya nővér a hasamba szúrt– nagyon féltem, tekintve, hogy a beadása után már küldtek is fel a cókmókommal a belgyógyászatra. Attól, hogy ezt ennyire komolyan veszik, rettegni kezdtem. Akkor már eszembe se jutott a hazamenetel, a rendelőben egyértelmű volt, hogy másnap reggelig nem tehetem ki a lábam a kórház kapuján. Mit a kapuján, felküldtek a nem tudom hányadik emeletre lejelentkezni. Mint aki megkapta az ítéletet a letöltendő börtönre, kimentem a rendelőből, és azt éreztem, körülöttem mindenki szabad, mint a madár. Boldog emberek jöttek-mentek, vagy várták a sorukat a váróban. Néhányan a laborból kijövet könyökhajlatukat szorongatták. Betegszállító tolt egy öreg nénikét. A recepciós pult előtt páran még arra vártak, hogy regisztrálják őket.  Mit meg nem adtam volna, csak hogy ismét közéjük tartozhassak. Regisztrálnak, egyszer sorra kerülnek, aztán hazamennek. Igen, akkor úgy éreztem, itt mindenki boldog, csak én nem. Fogoly lettem, akit már vártak a börtönőrei. A kijárat előtt fel kell mennem az emeletre. A falakon végig sárga csík, a belgyógyászat megkülönböztető színe. Az onkológián narancssárga szín fut körbe a folyosókon. Kint tündökölt a kora őszi nap, felhő sehol.
De már nem láttam a napsütést, a kék eget sem, számoltam a lépcsőfordulókat, igyekeztem nem eltéveszteni a rendelőben kapott instrukciót.
Beléptem a folyosóra, és görcsbe rándult a gyomrom. Ablak sehol, csak a lámpák mesterséges fénye. Az egyik oldalon a szokásos, falhoz szerelt kórházi várószékek, jobbra kétszárnyú üveges ajtó, bal kéz felől szintén. Mindkettő zárva. Lift. Csend. Sehol egy lélek.
Na futás, szólt a tudatalattim, de mire megmozdultam volna, a felettes én elindított a jobb oldali ajtóhoz: tudod, hogy nem lóghatsz meg, tudod… Tudtam. Abban a környezetben a tudatalattim, ami soha nem hagyott cserben, hiperérzékeny ösztönömmel együtt bekötött szájjal, bilincsbe verve kussolt egy mélységes mély, dohos verem alján.
Rátettem a kezem a kilincsre, de az ajtó zárva volt.
Jobbra csengő, megnyomtam, lesz, ami lesz. Zöld ruhás nővér nyitott ajtót, a hajnali műszakkal kezdett, a hepatológiáról küldtek, mondom, udvarias közönnyel beenged, az ajtót bezárja mögöttem.

Előszobaszerű helyiség, ebédlőasztal, székek, mikró, a helyiség folytatása folyosó, jobbra kórtermekkel. Nem látok be odáig, de hallom a kiszűrődő zajokat. Valami itt nem stimmel, érzem, csak még nem tudom, mi. Leülök az egyik székre, előszedek egy könyvet, megpróbálok olvasni, nem megy. A folyosó felől pizsamás fiatalember jön ki, kezében ételes doboz. Keleti típusú arc, fekete, mandulavágású szemek. Száján zöld maszk, a mikróban melegíti az ebédjét. Nem köszön, rám se néz. A kórtermek felől egy öregasszony folyamatosan jajgat, senki nem válaszol neki. Négy-öt jajgatás után tart pár másodperc szünetet, aztán újra kezdi a műsort.
Egyre feszültebb leszek, a kutya meg nem kérdezi, mit keresek itt, takarítónő jön teli szemeteszsákkal, kimegy a bejárati ajtón. Emberek jönnek-mennek, mindenki zárja és kívülről kulccsal nyitja az ajtót, az idő telik, már vagy másfél órája aszalódom a levegőtlen helyiségben és nem történik semmi.
Elképzeltem, hogy itt kell töltenem az éjszakát a szájmaszkos és a jajgató vénasszony társaságában és szorongani kezdtem. Az nem lehet, hogy ezt hallgassam, lássam, szagoljam és szorongjam végig reggelig. De mielőtt menekülőre fogtam volna, a felettes énem visszanyomott a székre.
Kétségbeesésem teljes fordulatszámra kapcsolt, ám akkor megjelent egy nővér, és a nevemet kérdezte. Közölte, hogy gyorsan fogjam magam és húzzak el innen, mert ez a fertőző osztály, és már órák óta keresgélnek a belgyógyászaton.

Nem kellett kétszer mondania, felpattantam, ki az ajtón, le (vagy fel?) a lépcsőn egy emeletet, jobbra-balra, aztán egyenesen egy sarkig tárt ajtóig, szemben folyosó, két kéz felől kórtermek, a végén recepciós pult. Ablakok mindenhol, a recepción egy mosolygós nővér a 6-os kórterembe küldött. Persze hogy bevillant Csehov.
A kétszemélyes szobában külön fürdőszoba, hatalmas ablakok, amelyeken áradt be a ragyogó, szeptemberi napsütés.
Ica néni, a nyugdíjas óvónő lett a szobatársam.
Köszöntem neki, csukott szemmel, fejbólintással válaszolt, úgy tűnt, bár ketten vagyunk, mégis magányos leszek itt.
A cuccomat beraktam a szekrénybe, megpróbáltam berendezkedni a börtönéletre. Elhatároztam, olyan isten nincs, hogy pizsamát vegyek fel. Nem érdekel, mit szólnak hozzá, pólóban és farmerban csinálom végig ezt a cécót.
Megpróbáltam beszédbe elegyedni Ica nénivel és mire besötétedett, már az ágya végébe húzott kis széken ültem, úgy csevegtünk, sikerült megtörnöm a hallgatását.
Akkorra már felvettem a kék rövidnadrágot és egy fekete pólót, mert majdnem megsültem, a délutáni nap alaposan befűtötte a szobát.
Nem telt el azonban sok idő, úgy éreztem, egy űrruha sem lenne elég, hogy felmelegítsen.

A dél körül beadott injekció estére mutatta meg, mire képes. Bebújtam az ágyamba, magamra húztam a takarót, és reszketni kezdtem. Úgy éreztem, egy sarkvidéki jégtáblán fekszem egy szál pizsamában a hóviharban. Éreztem, sőt hallottam is, hogy vacognak a fogaim. Szerettem volna, ha valaki rám teríti a világ összes paplanját. De nem volt már erőm ahhoz, hogy kinyissam a számat és lelkierőm se, hogy akár a kisujjamat is kidugjam a takaró alatti szűk jégvermemből, mert biztos voltam benne, hogy kint még hidegebb van.
Csokonai azt írja az álomról, hogy olyan jótevő, aki megszabadít minket a testi és lelki gyötrelmektől. Ám az interferon erősebbnek bizonyult, mint a szabadító álom, arra ébredtem, hogy még mindig a jégtáblán fekszem, és szét fog repedni a fejem, talán a hidegtől, talán egy láthatatlan erőtől, amelyik nagyon is kézzel fogható, hiszen beinjekciózták a hasfalamba egy ampullából.
Ott és akkor kezdtem el rettegni ettől a szertől, mert éreztem, milyen erős, és hozzá képest én mennyire gyenge és kiszolgáltatott vagyok. Azt csinál velem, amit akar, megfagyaszt, ha úgy tetszik neki, szétrobbantja a fejem, alázatos kis porszemet csinál belőlem, aki kénytelen ezt elviselni, ha életben akar maradni.
Megpróbáltam elaludni, visszapofázni ennek a rémnek, de nagyon hamar feladtam. Összeszedtem a maradék testi és lelkierőmet, majd kimentem a recepciós pulthoz kérni egy fájdalomcsillapítót.
Visszaküldtek az ágyamba.  Arra már nem emlékszem, miként kerültem vissza, de arra nagyon tisztán, ahogyan a nővér kibontja a kezében lévő orvosságot a buborékcsomagolásból, remegő tenyerembe teszi, és egy pohár vizet emelve a számhoz segít lenyelnem a gyógyszert.
Nem hittem, hogy ez a pici, fehér kis bogyó legyűri a sátánt, ami bennem tombol, és – akkor még nem sejtettem – a lelkemet is elkezdte felemészteni, ám egyszer csak már nem éreztem a hideget és a fejfájást. Azt sem tudtam még, hogy a következő másfél évben ez lesz az egyetlen menedékem.

Folyt.köv.

A Chat funkció ideiglenesen nem üzemel. Azt gondoljuk, ez többségeteknek nem okoz nagy csalódást.
Megértéseteket köszönjük!

Üdv:VSZ

A Hepatitis és annak új gyógymódjai című történetről nem kaptatok értesítő emailt, mert “levi67″ nevű felhasználó, a történet írója csak az “Egyéb” kategóriát tüntette fel a történet mellett. A Hepatitis-t már mi raktuk mellé.

Ezért most itt is jelezzük, hogy az elmúlt pár napban új történet született, akinek esetleg elkerülte a figyelmét, itt találja:

Hepatitis és annak új gyógymódjai

Üdv: VSZ

Ezúton szeretném megkérni azokat, akik még nem vettek részt a World Hepatitis Allinace nemzetközi kutatásában, hogy szánjanak pár percet egy kérdőív kitöltésére.

A felmérés a betegek társadalmi, szociális helyzetét méri fel valamint az általános tudást a betegség területen. Az itt összegyűlt eredményekkel kívánják a civileket támogatni abban, hogy a döntéshozókat arra serkentsék, hogy a betegeknek jobb helyzetet teremtsenek.

A kérdőívet az alábbi linkre kattintva tudjátok elérni (vagy másoljátok be a böngésző sávba).
http://bit.ly/1Cu3SfQ

Segítségeteket előre is köszönöm!

Netnograf

A Várószoba.hu az Akadémiai Kiadó gondozásában álló, elsősorban krónikus betegek számára létrehozott közösségi oldal. Más egyéb orvosi szaklapjainkon túl ugyancsak Kiadónk szerkeszti a több, mint 150 éves Orvosi Hetilapot, amely fennállása óta az egyik legelismertebb hazai szakmai folyóirat. Ezen online és nyomtatott folyóiratainkban, ahogy a Várószobán is, igyekszünk hitelesek maradni. Ez nem azt jelenti, hogy elvetjük/megvetjük az alternatív és komplementer orvoslást, hiszen egy alternatív terápia is bekerülhet a bevett módszerek közé, akár a hagyományos orvoslásnak a hivatalosan elfogadott eszközei közé is, ha megfelelő bizonyítékok támasztják alá. Ilyen témákban is folynak kutatások, pld: gyógynövények.

Viszont olyan állítólagosan hatásos kezeléseknek, különböző hitek és termékek terjesztésének, hiteltelennek tűnő lehetőségeknek ahol nincsenek megfelelően alátámasztott bizonyítékok, nem szeretnénk teret nyitni az oldalainkon.

Ezért a hasonló típusú bejegyzések az eddigi gyakorlathoz hasonlóan előzetes figyelmeztetés nélkül törlésre kerülnek a Várószobáról.

Megértéseteket köszönjük!

Üdv: VSZ

Először is bocsánatot kérek kérdéseim miatt, de sajnos nem találtam Mo-n olyan orvost aki tiszta szívvel,bizalommal válaszolt volna a kérdésekre.

Nem akarok senkit untatni. Régebben kiderült, hogy hepa-b -s vagyok 40ezres víruszámmal, elszedtem egy peginterferon kúrát, nyílván mint az esetek 99%-ban sikerrel azaz a PCR nem mutatott vírusszámot, de utánna előjött újból a vírus és egyre emelkedik.

3 kérdésem lenne csak:

1. Valaki hasonló cipőben járt-e már, mert attól félek, hogy gyakorlatilag 2 év alatt elérem amivel startoltam (40 ezres vírusszám) és utánna is csak emelkedik, azaz teljesen felesleges, sőt káros volt az Interferon kúra (mintha csak belobbantotta volna a vírus replikációt)?

2. Miért van az mikor elkezdtem a kúrát jobb volt a fibrózis eredménye mint a kúra után 1 évvel? Mielőtt elkezdtem F1-es voltam utánna már F2-es?

3. Baraclude-on kívűl magyarországon szoktak -e más gyógyszert ajánlani ?

Bárkinek aki válaszol köszönöm!

Sándor

ui:
A 2. kérdésnél úgy értettem, hogy a kúra végeztével eltelt 1 év és utánna mértem.

Mikor kezdtem (5,7 Kpa-vel F1-es volt a fibrozis) 2 évvel rá (1év kúra után 1 év várással) meg 7,2Kpa azaz már F2……

Azért is aggódom mert sose derült ki, én tünetmentes hordozó vagyok -e vagy beteg, az biztos, hogy ez a 40ezres vírusszám már több éve (akár évtizede) fennálhatott…

Köszönöm mégegyszer, ha valaki válaszol!

(Fenti történetet Sanyi1 jegyezte be az oldalra, de sajnos nem ment róla értesítés, ezért jegeyztük be újra. Üdv: VSZ)

(Fenti történetet Ungárjohanna jegyezte be hozzászólásként Sanyi1 “Hepatitis-B kapcsolat teremtés ” története alá. Mivel minden Hepa C-s társának szól és nem Sanyinak, ezért kiraktuk történetbe. Üdv: VSZ)

Kedves Sortársak!

Gyakran olvasom az írásaitokat, és felkészülök arra, ami vár vagy várhat rám is. Eddig tünetmentes hordozó vagyok (F2), remélem, sokáig marad ez így. Persze a diéta és a kontrollvizsgálatok alól így sem mentesülök. Kezelésen még nem estem át, de így is kíváncsian olvasom a praktikákat és tanácsokat. Egyszer talán én is vírusmentes leszek, de ez még távol van.

Kitartást kívánok a kezeléshez és a mellékhatásokhoz!

Üdv: reménykedő