Cigarettacsikkek a pokol kapujában 1. rész – Ágnes gyógyulása a Hepa C-ből

Téma címkék:
2020.10.01. 16:40

“Kedves Várószoba!
Nora 51 vagyok, a VIMOR Egyesület elnökségi tagja. Egy betegtársunk -  aki immár hepatitis C-ből gyógyult beteg-  juttatta el hozzám az alábbi írást: “Cigarettacsikkek a pokol kapujában”. Az a kérése, hogy járjak közben, hogy ez megjelenhessen egy olyan fórumon, amit vírusos májbetegek, ill. pszichés betegségekkel küzdők olvasnak. Mivel ő nem használ számítógépet, így én küldöm el most a Várószobának ezt a figyelemreméltó írást, Ágnes történetét.
Előre is köszönöm, Ágnes nevében is.
Jó egészséget kívánva szeretettel üdvözöl:
nora51″

A történetet a kérésnek eleget téve közzétesszük, a hosszúsága miatt több részben olvashatjátok.
VSZ

 

Cigarettacsikkek a pokol kapujában – Ágnes gyógyulása a Hepa C-ből
1. rész

Az írást Dr. Horváth Zsuzsának ajánlom.

Úgy éreztem, vége, ma reggel meg fogok dögleni. Kinéztem a januári reggeli szürkületbe. Az ablakunk előtti parkoló lámpáit már lekapcsolták. A hosszú percek óta tartó köhögés szünetet tartott, éppen csak annyit, hogy észleljem a kinti világot, és ne csakis és kizárólag a fulladásra meg a tüdőmbe jutó levegő mennyiségére tudjak figyelni.

Hát igen. A levegő.
Amíg van, észre sem veszed. De ha már nincs, a hiánya felülír mindent. Kit érdekel ilyenkor, hány dolgozatot kellene kijavítanom holnapra, és hogy enyhén szólva is hiányosan van kitöltve az e-napló… a dolgok, amelyek, amikor árad az oxigén, képesek a stresszig juttatni, semmivé lesznek.
Mert először is életben kellene maradnom.
Ahhoz pedig levegő szükséges.
És amikor van, hirtelen megjelenik az élet összes dolga, mint a fotólaborban ázó papíron az előhívott kép: például a hetek óta javítatlan dolgozatok. Majd jön a szorongás és a stressz. Ezúttal nem, nem a halálfélelemtől. Ó, az emberben dolgozik az életösztön. Hogy pár másodperce még majdnem vége volt? Istenem, hol van az már… Holnap hétfő, az igazgató, az adminisztráció meg az istenverte pénz, ami kell, hirtelen a legfontosabbá válik.
Aztán pár perc múlva, ismét levegő után kapkodva, fulladozva a köhögéstől – láss csodát! – megint köddé válnak.
A laptopom órája 7.02-t mutat. Öt óra óta fent vagyok, ami rekordnak számít manapság.
A gyógyszer, ami miatt rendszeresen éjszakázom, egy cipősdoboz tetején lapul.
Rózsaszín, hosszú tabletták, reggel kettő, este három a napi fejadag.
168 szem, darabja 1000 forint.
Úgy hívják: Copegus ribavirin.
Rettegek tőle, közben tudom, hogy az életemet menti meg.

Amikor augusztusban a Tisza partján feküdtem, nem sejtettem, hogy négy hónap sem telik el, és egy olyan helyre kerülök, aminek a bejáratán színes neonfelirattal az áll: POKOL.
Egy sárga gumimatracon élveztem a tűzforró napot én, aki eddig azért betartotta a napozásra vonatkozó legalapvetőbb dolgokat. Idén nyáron azt mondtam, kit érdekel? Ahová tartok, ott úgysem lesz se UVA, se UVB. Behunytam a szemem, éreztem, ahogy az egymást követő fehér tarajú hullámok ringatnak az időnként el-elszáguldó motorcsónakoknak hála. Egyszóval nem akartam mással törődni, mint hogy szépen lebarnuljak, és kihasználjam a szabadság minden másodpercét.
Pedig tudtam már a májamat pusztító vírusokról nagyjából tavasz óta, akkor közölte velem a háziorvosom, hányadán állunk.
Éppen a sokadik depressziós periódusomat éltem, és jól emlékszem, hogy az első döbbenet elmúltával abnormális nyugalmat, sőt, még abnormálisabb örömet éreztem. Futni indultam éppen, és a futópálya felé menet az járt az eszemben, szuper, nem neked kell elintézned, tálcán kapod az ingyenjegyet a temetőbe. Felszabadultságot és megkönnyebbülést éreztem, hát persze. Milyen könnyű lesz, nem kell a purgatóriumban égnem, kapásból a paradicsomba kerülök majd, hiszen nem öngyilkos lettem, amiért ugye, bünti jár.
December végét már a pokol VIP részlegében töltöttem.
Akkor már szeptember óta csak a reggeli kettőtől az esti három tablettáig araszolgattam előre. A pénteki injekciókat követő esti gyógyszeradag bevétele után többször azt éreztem, nem fogom megérni a reggelt.
Szerintem azt az érzést, ami ilyenkor átjárja az embert, nem lehet elmondani, se leírni, bármennyire jó a beszélőkénk vagy az írókánk. Leginkább egy mérges kígyó marása után érezheti ezt az áldozat.
És a legborzasztóbb nem is ez. Hanem az, ha mindezt egyedül kell végig csinálnod.

A sárga gumimatractól a pokol villogó neonfényéig eltelt pár hónap, nagyjából az egész ősz. Közben orvostól orvosig szaladgáltam, mert ehhez a gyógyszerhez nem olyan könnyű ám hozzájutni. Kell hozzá kardiológus, szemész és nekem mint gyakorló depressziósnak pszichiátriai szakvélemény, ámen.
Szeptember nyolcadikán vonultam fel a belgyógyászat 6-os számú kórtermébe.
Csokibarnán, kisportolva, pizsama helyett pólóban és egy kék rövidgatyában, ami tulajdonképpen a nagyfiamtól elörökölt boxer szabású fürdőnadrág volt.
Na, hát én nem fogok itt betegként létezni egy másodpercig sem, gondoltam.
Egy estét lehúzok, aztán meg haza, oszt jóccakát. Nem fáj semmim, tök jól nézek ki, nem kell mosdatni, pelenkázni, infúziós tűt cserélni, mint a szobatársamnak, szegény Ica néninek. Szóval nincs velem gond. Pár órával ezelőtt kaptam meg az első adag injekciót, kötelező volt ezt az egy estét bent töltenem. Örök lázadóként még az is megfordult a fejemben, hogy á, kihagyom a kórházat, ahogy megkaptam a szurit, megyek is szépen haza. Ezt a tervemet elmondtam az ikertesómnak, aki ki is akadt rendesen. Ő már több mint egy éve áll sorba az interferonmentes gyógyszeréért, hogy életben maradjon.
Na most, hogy is van ez? – kérdezheti az olvasó… Mert az addig rendben, hogy ikrek meg minden, mindenki összetéveszti őket – a mi esetünkben erről szó nincs –, egyforma ruha stb, szóval, ami az ikrekkel együtt szokott járni. De hogy ezeknek még a betegségük is egyforma, az nem sok egy kicsit?
Dehogynem sok. Ezt mindketten érezzük. Tavasszal még azon gondolkodtam, hogy ha nem lehet másképpen segíteni a testvéremen, neki adom a májamat, vagyis egy részét. Boldog voltam, hogy kihúzhatom a testvéremet a szarból. Nyilván – gondoltam – én vagyok erre a legalkalmasabb. Nem éreztem magam hősnek. Csak azt hittem, egészséges a májam.

A legelső injekciótól – amit Ibolya nővér a hasamba szúrt– nagyon féltem, tekintve, hogy a beadása után már küldtek is fel a cókmókommal a belgyógyászatra. Attól, hogy ezt ennyire komolyan veszik, rettegni kezdtem. Akkor már eszembe se jutott a hazamenetel, a rendelőben egyértelmű volt, hogy másnap reggelig nem tehetem ki a lábam a kórház kapuján. Mit a kapuján, felküldtek a nem tudom hányadik emeletre lejelentkezni. Mint aki megkapta az ítéletet a letöltendő börtönre, kimentem a rendelőből, és azt éreztem, körülöttem mindenki szabad, mint a madár. Boldog emberek jöttek-mentek, vagy várták a sorukat a váróban. Néhányan a laborból kijövet könyökhajlatukat szorongatták. Betegszállító tolt egy öreg nénikét. A recepciós pult előtt páran még arra vártak, hogy regisztrálják őket.  Mit meg nem adtam volna, csak hogy ismét közéjük tartozhassak. Regisztrálnak, egyszer sorra kerülnek, aztán hazamennek. Igen, akkor úgy éreztem, itt mindenki boldog, csak én nem. Fogoly lettem, akit már vártak a börtönőrei. A kijárat előtt fel kell mennem az emeletre. A falakon végig sárga csík, a belgyógyászat megkülönböztető színe. Az onkológián narancssárga szín fut körbe a folyosókon. Kint tündökölt a kora őszi nap, felhő sehol.
De már nem láttam a napsütést, a kék eget sem, számoltam a lépcsőfordulókat, igyekeztem nem eltéveszteni a rendelőben kapott instrukciót.
Beléptem a folyosóra, és görcsbe rándult a gyomrom. Ablak sehol, csak a lámpák mesterséges fénye. Az egyik oldalon a szokásos, falhoz szerelt kórházi várószékek, jobbra kétszárnyú üveges ajtó, bal kéz felől szintén. Mindkettő zárva. Lift. Csend. Sehol egy lélek.
Na futás, szólt a tudatalattim, de mire megmozdultam volna, a felettes én elindított a jobb oldali ajtóhoz: tudod, hogy nem lóghatsz meg, tudod… Tudtam. Abban a környezetben a tudatalattim, ami soha nem hagyott cserben, hiperérzékeny ösztönömmel együtt bekötött szájjal, bilincsbe verve kussolt egy mélységes mély, dohos verem alján.
Rátettem a kezem a kilincsre, de az ajtó zárva volt.
Jobbra csengő, megnyomtam, lesz, ami lesz. Zöld ruhás nővér nyitott ajtót, a hajnali műszakkal kezdett, a hepatológiáról küldtek, mondom, udvarias közönnyel beenged, az ajtót bezárja mögöttem.

Előszobaszerű helyiség, ebédlőasztal, székek, mikró, a helyiség folytatása folyosó, jobbra kórtermekkel. Nem látok be odáig, de hallom a kiszűrődő zajokat. Valami itt nem stimmel, érzem, csak még nem tudom, mi. Leülök az egyik székre, előszedek egy könyvet, megpróbálok olvasni, nem megy. A folyosó felől pizsamás fiatalember jön ki, kezében ételes doboz. Keleti típusú arc, fekete, mandulavágású szemek. Száján zöld maszk, a mikróban melegíti az ebédjét. Nem köszön, rám se néz. A kórtermek felől egy öregasszony folyamatosan jajgat, senki nem válaszol neki. Négy-öt jajgatás után tart pár másodperc szünetet, aztán újra kezdi a műsort.
Egyre feszültebb leszek, a kutya meg nem kérdezi, mit keresek itt, takarítónő jön teli szemeteszsákkal, kimegy a bejárati ajtón. Emberek jönnek-mennek, mindenki zárja és kívülről kulccsal nyitja az ajtót, az idő telik, már vagy másfél órája aszalódom a levegőtlen helyiségben és nem történik semmi.
Elképzeltem, hogy itt kell töltenem az éjszakát a szájmaszkos és a jajgató vénasszony társaságában és szorongani kezdtem. Az nem lehet, hogy ezt hallgassam, lássam, szagoljam és szorongjam végig reggelig. De mielőtt menekülőre fogtam volna, a felettes énem visszanyomott a székre.
Kétségbeesésem teljes fordulatszámra kapcsolt, ám akkor megjelent egy nővér, és a nevemet kérdezte. Közölte, hogy gyorsan fogjam magam és húzzak el innen, mert ez a fertőző osztály, és már órák óta keresgélnek a belgyógyászaton.

Nem kellett kétszer mondania, felpattantam, ki az ajtón, le (vagy fel?) a lépcsőn egy emeletet, jobbra-balra, aztán egyenesen egy sarkig tárt ajtóig, szemben folyosó, két kéz felől kórtermek, a végén recepciós pult. Ablakok mindenhol, a recepción egy mosolygós nővér a 6-os kórterembe küldött. Persze hogy bevillant Csehov.
A kétszemélyes szobában külön fürdőszoba, hatalmas ablakok, amelyeken áradt be a ragyogó, szeptemberi napsütés.
Ica néni, a nyugdíjas óvónő lett a szobatársam.
Köszöntem neki, csukott szemmel, fejbólintással válaszolt, úgy tűnt, bár ketten vagyunk, mégis magányos leszek itt.
A cuccomat beraktam a szekrénybe, megpróbáltam berendezkedni a börtönéletre. Elhatároztam, olyan isten nincs, hogy pizsamát vegyek fel. Nem érdekel, mit szólnak hozzá, pólóban és farmerban csinálom végig ezt a cécót.
Megpróbáltam beszédbe elegyedni Ica nénivel és mire besötétedett, már az ágya végébe húzott kis széken ültem, úgy csevegtünk, sikerült megtörnöm a hallgatását.
Akkorra már felvettem a kék rövidnadrágot és egy fekete pólót, mert majdnem megsültem, a délutáni nap alaposan befűtötte a szobát.
Nem telt el azonban sok idő, úgy éreztem, egy űrruha sem lenne elég, hogy felmelegítsen.

A dél körül beadott injekció estére mutatta meg, mire képes. Bebújtam az ágyamba, magamra húztam a takarót, és reszketni kezdtem. Úgy éreztem, egy sarkvidéki jégtáblán fekszem egy szál pizsamában a hóviharban. Éreztem, sőt hallottam is, hogy vacognak a fogaim. Szerettem volna, ha valaki rám teríti a világ összes paplanját. De nem volt már erőm ahhoz, hogy kinyissam a számat és lelkierőm se, hogy akár a kisujjamat is kidugjam a takaró alatti szűk jégvermemből, mert biztos voltam benne, hogy kint még hidegebb van.
Csokonai azt írja az álomról, hogy olyan jótevő, aki megszabadít minket a testi és lelki gyötrelmektől. Ám az interferon erősebbnek bizonyult, mint a szabadító álom, arra ébredtem, hogy még mindig a jégtáblán fekszem, és szét fog repedni a fejem, talán a hidegtől, talán egy láthatatlan erőtől, amelyik nagyon is kézzel fogható, hiszen beinjekciózták a hasfalamba egy ampullából.
Ott és akkor kezdtem el rettegni ettől a szertől, mert éreztem, milyen erős, és hozzá képest én mennyire gyenge és kiszolgáltatott vagyok. Azt csinál velem, amit akar, megfagyaszt, ha úgy tetszik neki, szétrobbantja a fejem, alázatos kis porszemet csinál belőlem, aki kénytelen ezt elviselni, ha életben akar maradni.
Megpróbáltam elaludni, visszapofázni ennek a rémnek, de nagyon hamar feladtam. Összeszedtem a maradék testi és lelkierőmet, majd kimentem a recepciós pulthoz kérni egy fájdalomcsillapítót.
Visszaküldtek az ágyamba.  Arra már nem emlékszem, miként kerültem vissza, de arra nagyon tisztán, ahogyan a nővér kibontja a kezében lévő orvosságot a buborékcsomagolásból, remegő tenyerembe teszi, és egy pohár vizet emelve a számhoz segít lenyelnem a gyógyszert.
Nem hittem, hogy ez a pici, fehér kis bogyó legyűri a sátánt, ami bennem tombol, és – akkor még nem sejtettem – a lelkemet is elkezdte felemészteni, ám egyszer csak már nem éreztem a hideget és a fejfájást. Azt sem tudtam még, hogy a következő másfél évben ez lesz az egyetlen menedékem.

Folyt.köv.

#29411 klmaan hozzászólása: 2020.10.05. 18:44

Háááát, igen! Ezt sokan átéltük, és sokan többször is! Hála Isten ez már történelem,! Lehet, hogy maga a kezelés tett rokkantá néhányunkat, de időt kaptunk hogy megéljük a “mentest” s így kaptunk még éveket itt a Földön.
Egészséges napokat Mindenkinek!
Üdv! Klári

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

 

Várószoba.hu
Email: varoszoba.hu@gmail.com

Médiapartner: Akadémiai Kiadó Zrt.

 

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala.

precognox

Close
Close