Alkoholista szülők gyermekeként születtem. Elég jóeszűnek, azt mondják mások.
Gyermek koromban még nem éreztem, hogy valami nagy baj lenne velem, pedig sosem tudtam felszabadultan játszani. Van egy testvérem, húgom, akit mindig kézen fogtam és rángattam ideoda, hogy most ezt játszuk, aztán azt játszuk. addig hisztiztem ameddig nem kaptam amit akartam, de a végén sosem tudtam azt megbecsülni és őszintén örülni neki. Mindig megjátszottam, hogy örülök valaminek, vagy valakinek.
Nagyjából 18 éves koromra jöttem rá, hogy velem komoly gondok vannak. Akkor kezdtem el először érezni, hogy a viselkedésem a normálistól eltér. A legkisebb sértéseken is elsírom magam pillanatok alatt, máskor pedig kacagok és azt sem tudom hogy min, és nem bírom abbahagyni, vagy ordítozok, meg tányért csapkodok. Vagy megrugdosom a másik embert, akit meg kellett volna nagyon becsüljek.
Meg van mindenem amit szerettem volna. Van elég ruhám, van egy otthonom és mégsem érzem magam boldognak, kiegyensúlyozottnak. Gyakran azt érzem, hogy bármit csinálok mindent elrontok, minden kiesik a kezemből, folyton lemaradok. Nem tudom, hogy ki vagyok én és mit akarok. Nem tudom hogy mit csináljak, hogy kiszakadjak ebből a végtelenségig tartó unalomból.
Próbálok munkát keresni, de mikor odaérek, mindig lehajtott fejjel és idegesen állok ott, és a munkaadó első kérdése mindig az hogy mitől félek annyira és az én válaszom az hogy saját magamtól. Abban sem vagyok biztos, hogy mégha fel is vesz valaki egy munkahelyre (az illető biztos nem normális) azt végig bírom csinálni mindennap, úgy hogy ne kössek bele senkibe, és ne sírjak, vagy ne panaszkodjak, és ne ordítsak toporzékoljak.
Apám piszkál folyton azzal, hogy miért nincsen párom, társam, hiszen olyan szép vagyok, és olyan okos. Én ezt nem így látom. Undorodom magamtól. A tükörbe sem merek belenézni sokszor. Milyen férfi tudna engem elviselni olyannak amilyen vagyok?
Eddig mindenhonnan kiközösítettek a viselkedésem miatt, pedig sokszor úgy érzem, hogy én nem tehetek ellene. A szegényes gondolataim írányítanak engem, és nem én írányítom őket.
Ha emberek között vagyok, akkor úgy érzem hogy mindenki engem néz, és ez engem idegesít. Gyakran előfordult már, hogy odamentem egy idegenhez és rászóltam hogy ne nézzen, és ő váltig állította hogy nem is nézett. Gondolom van benne valami igazság és mégis mindig így érzem.
És az orvosok? Mi lesz ha függővé válok egy orvos személyétől?
Gyógyszerek? Eddig egyiksem használt a nyugtatón kívül, azt pedig nem írják fel nekem, nehogy függővé váljak. Én őszintén szólva nem hinném hogy gyógyszer segítene a személyiségzavaron, a problémás viselkedés megváltoztatásán pedig méganyirra sem.
Voltam már rehabilitáción az kicsit segített, dehát örökké ott sem lehetek.
Félek az élettől is és félek a haláltól is. Még ha jelentős mennyiségű alkoholt iszok akkor is félek. Ott még nem tartok "hálistennek" hogy drogozzam magam.
