Nem tudom, hogy bipoláris depresszió -e

2011.06.28. 22:36

Nem tudom mi a bajom, de talán van bajom. Nem tudom milyen betegségem van, ha van egyáltalán, vagy egyáltalán beteges e a viselkedésem. Csak folyamatosan azt érzem: nem bírok élni.

Ősszel töltöm be a húsz esztendőt. De kezdjük az elején. Szeretnék jó előre menni, hiszen ott kezdődött… Csendes, kicsit komoly, jól nevelt kislányként éltem egy fedél alatt édesanyámmal és nagyszüleimmel, szeretetben és teljes átlagban éltem, édesapámat és annak rokonait soha nem ismertem. Talán három éves lehettem amikor végleg elköltözött, anya ezt mondta, de nem lehetett akkor sem velünk sokat, hiszen se az arcára nem emlékszem, sem egy történetet nem tudok felidézni, nagyobb koromban egyszer kérdeztem anyát felőle, de sírni kezdett, nevelőapám pedig megkért ne akarjam firtatni a múltat. Később nevelőapám betölötötte édesapám szerepét. Óvodás korom nagycsoportos szakaszában kerültem először intim viszonyba valakivel, ez rettentő sokáig így maradt, de azthiszem olyankor nálam képszakadás lehetett, mert soha nem gondoltam rá, és soha nem éreztem ezzel kapcsolatban semmit. Vagy ha igen, most nem emlékszem rá.

 

Fura dolgokat rajzoltam. Rajzolt alakjaimat kínoztam és elvéreztettem. Természetesen mást is, sok szép rajzot készítettem azokon kívül, állandóan rajzolgattam, nem lehetett kivenni a kezemből a ceruzát, filctollat, zsírkrétát. A „remekműveimet” mindenki agyondicsérte, nekem meg nőtt a büszkeségem. Iskoláig egyetlen barátnőm volt, akit nagyon szerettem, mindig együtt voltunk, de a későbbiekben is együtt maradhattunk, hiszen mindktetten ugyanabba az iskolába, sőt osztályba jártunk! Iskolában azért több baráttal is gazdagodtam, közülök néhányat mai napig ismerek. Anya szerette volna, ha járok sportra, táncra, vagy bármi ilyesmire, és akármennyire mondogattam mindig hogy mennyi minden akarok lenni ha nagy leszek, soha nem kezdtem bele egyik ilyen programba sem, és nagyon sok játékomat eladtam másoknak, amit mai napig bánok! Anya bármit megadott volna nekem, rengeteg ajándékot kaptam mindenkitől, minden mindig olyan profin és hibátlanul nézett ki körülöttem, mintha gazdagok lennénk, gyakorta elmentünk művelődni, múzeumba, állatkertbe, kirándulni mindenfelé, mert anya mindennel meg akart ismertetni, és mindig jól néztem ki, divatos és komoly, nagylányos ruháim voltak, talán 10 éves koromig anya mondta meg mit vegyek föl.

Anya gyakran mélységes depresszióba süllyedt, pánik és dührohamai voltak, olyankor pedig minden mocsoknak lehordott és tényleg nagyon idegbeteg volt, mintha nem lenne magánál olyankor… Pár évvel később a dühöngései még mindig folytak, máskor sírni láttam, mert nem értette miért utálom. Korán hazudozni kezdtem. Soha senkinek nem hazudtam, csak édesanyámnak, kisebb koromban iskolával kapcsolatban, később tizenévesen pedig arról, hogy hova megyek, mit csinálok, stb. nem szerettem anyával lenni, mert soha nem lehetett tudni, mikor lesz éppen dühös. Máskülönben tényleg mindennel elhalmozott és mindenfelé elvitt, esténként mesét olvasott! Rendszeresen hazudtam, az iskolai jegyeim romlani kezdtek, mégjobban hazudtam. Anya nehezen mutatta ki a pozitív érzéseit, nem az az ölelkezős típus.

Tízenéves korom előtt már meg akartam halni. Nem sokára nem telt el úgy egy hét hogy ne szerettem volna öngyilkos lenni, bár ez a tettekig soha nem ment el, bár történt hogy annyira komolyan gondoltam hogy féltem a „pár óra múlva eljövő” halálomtól, vagy gondoltam a barátaim mentették meg az életem, egyszer leültem az út közepére, fölszedtek. De tipikus depresszió nem volt, ha épp nem akartam meghalni, és nem gyűlöltem magamat anyámmal együtt akkor nevettem, szórakoztam, fecsegtem a barátnőim körében. Minden hétvégén a nagyszüleimmel aludtam, szerettem ott lenni, jobban mint itthon. Szinte még most is érzem a mamám öreges ujjait a kézfejemen ahogy simogatja! Nevelőmet szerettem, mert megnevettetett, amikor matekot gyakoroltunk nem szerettem, szorongtam, a fejemre volt koppintva mindig és este tizenegyig tanulni nem jó dolog. 12 évesen lett egy újabb, másik legjobb barátnőm, akit idealizáltam és állandóan együtt voltunk, és ugyanazt csináltam amit ő. Életemből 2 évet töltöttem intenzív pasizással, amit csakis kizárólag ezzel a barátnőmmel együtt csináltam. Később is megismertem sok fiút, volt gyűjtögetős időszakom, de őket leginkább interneten ismertem meg, és ennél közelebb nem kerültek, de közülök egy-kettővel mély lelki barátságot kötöttem, meg rájöttem milyen jó az internet, hiszen itt írni kell, és játszhatok a szavakkal, és miközben szavakkal játszottam, úgy éreztem a beszélgetőpartneremmel játszom.

Szüleim ha jól emlékszem 12 éves koromig vittek az iskolába, és jöttek értem, mert féltem egyedül járkálni. Akkoriban fejlődtek az idegbeteg hajlamaim, dühöngtem, titokban a hajamat tépkedtem sokáig. Az iskolában nem voltam jó tanuló, és anyáék is megmondták, hogy reménytelen az esetem, hiszen soha nem változtattam semmit a hozzáállásomon. Menekültem otthonról, inkább eltűrtem pár megaláztatást a suliban, mint otthon legyek. Mivel – állításuk szerint – nem vettek volna fel sehová, egy ismerősöm régi középiskolájába kerültem, amiben a szakma tökéletesen távol állt tőlem, de egy évre lettem ott hogy angolt tanulhassak, ahol az első fél évet bezérva antiszociálisan folyamatos rajzolással töltöttem, aztán szereztem magamnak 2 barátnőt, akikkel együtt voltam. Akkoriban kezdett el a hangulatom szélsőséges változatosságot produkálni, közben szerettem volna kiríni a tömegből, hülye dolgokat csináltam, zenekarért rajongtam (pont úgy mint az előző legjobb barátnőm), és először dühből karcoltam, majd depresszióból és szorongás miatt vagdosni kezdtem a csuklómat és a lábamat. Imádtam vagdosni magam. Nevelőapám egyre jobban megőrülni látszott, néhányszor megütött, félelmetes hangon övöltött, és sokat veszekedtek anyával, illetve rettegni kezdtem a nevelőmtől mert folyamatosan azt éreztem belémlát. Jellemző volt még egész kisebb koromban, hogy ha anya szerint „ilyen” vagyok, akkor pillanatok alatt – függetlenül attól mit gondoltam előtte – olyanná változtam, legalábbis olyannak éreztem magam, és ez középiskolásként még erősebb lett. Következő iskolámban egy olyan szakra jelentkeztem ami igazából annyira nem is vonzott, de mivel művészethez tartozott, és mert anyáék mondták, nincs sok választásom, ezért az lett. Nagyon korán megismerkedtem újdonsült legjobb barátnőmmel, akkor ő lett a középpont, illetve az ő barátnőivel is jóban voltam, az osztály többi részével megutáltattam magam. Már jártam pszichiáterhez a vagdosás és hangulatingadozás miatt, végül is ő megmondta hogy valószínűleg bipoláris depresszióm van, de nem tudom igaz e, az évek folyamán egyre inkáb nem, mostanra egyáltalán nem nyílok meg a dokinak, szerepet játszom előtte, nem kedvelem, de nem merem megmondani neki, és valószínűleg soha nem tudott rólam elég sok mindent.

Rákaptam az alkoholra, meg akartam ölni a lelkem, iskolába nem jártam. Szerencsére abbahagytam az alkohol ivást, barátok támogattak. Nyárra elhatalmasodott rajtam egy olyan „nem tudom mi van” érzés, mintha vak lennék, süket, s néma egyszerre és az égvilágon nem értek semmit. Düh és hisztis rohamok törtek rám, törnek rám mai napig, ilyenkor verekszem vagy a lábamat ütöm ököllel, vagy ököllel a falat, vagy fejemet is beleverem valamibe, ilyenkor mindig sikoltoznom kell, de ezt ritkán teszem. Miután egyik barátommal rosz lett a viszonyom olyan depresszióba és övádba csöppentem hogy ez miatt szinte egyáltalán nem ettem, és teljesen szétestem, nehezen találtam a valóságot, nem tudom most jól elmagyarázni sajnos… Miután egy másik barátommal ugyanez történt, még mélyebben kezdtem vagdosni a karjaim és egyáltalán nem érdekelt hogy halok e vagy élek. Sebészeten kötöttem ki. Kisgyereknek éreztem magam, ez most is így van, nem vagyok nő, semmit se tudok, persze tudom hogy igazából nem vagyok kicsi, csak nincs meg az az érzés hogy 19 vagyok és kész. Féltem és félek magamtól. Hatalmas befolyással vannak rám a barátaim, de mivel a való életben csak felszínes kapcsolatokra futja, és senkinek sem nyílok meg szóban, ezért a barátságaim távkapcsolatban mélyülnek ki, de velük találkozom is, csak nem hetente. Nem mindig értem, mit miért teszek. Drogokat használok, gyakran egyedül itthon, társaságban mindig, fiúkkal csakis így állok szóba és testileg közeledem hozzájuk. Pánik és dührohamaim vannak. Egyetlenen, a nem-evős időszakomon sikerült túllépnem önerőből, és szerettem volna jobb ember lenni, egy darabig bírtam a jobb-ember létet, de nem sikerült megtartanom és jelenleg szana széjjel vagyok esve. Jelenleg 2 olyan barátom van, akikért szinte rajongok, és egyre inkább nyílok meg nekik, ahogyan at az előző barátaimnál is tettem, túl közel kerültem hozzájuk. Tulajdonképpen az összes hangulatomat ők uralják, máskor meg menekülnék el tőlük, és egy ideig ilyenkor tényleg elmenekülök. Ugye kellenek nekem, mert ők tartanak egyben, de közben menekülnék el, mert nem bírom ha valaki hosszú ideig rámtapad és egyébként is túlzottan megnyíltam! Nem értem az érzéseimet nem értem a cselekedeteimet, paranoiás vagyok a kapcsolataimban, miközben az összes új kapcsolatban a biztonságot keresem, meert mindig arra vágyom hogy fogják meg a kezemet. És segítsenek, persze ez lehetetlen, de mégis, legbelül ezt szeretném. És szeressenek. Csak én ezt már nem mindig bírom elhinni, hogy szeretnek. Máskor – főleg a „meneküléseim” első pár napjában – azt hiszem hogy nincs szükségem senkire és megállok a saját lábamon. Itthon a szüleim előtt szerepet játszom. Egész életemben hagytam hoy mások irányítsanak, és egész életemben mindig magam ellen működtem. Szeretek segíteni msáoknak, mert ettől érzem jót teszek, de minél inkább szét van esve minden, ez se sikerül, mert kibújik az önzőségem, és gyakran álmodozok arról hogyan teszem tönkre magamat, a testemet.

Hosszú lett és értelmetlen, bocsánat, de le kellett írnom.

 

 

 

#6662 Barbarella69 hozzászólása: 2011.08.28. 10:46

Szia Ramonna!

Olvastam történetedet és nagyon hasonló vagy, mint én. Akár én is írhattam volna.

Ha gondolod levelezhetünk, címem:

kulcsar.barbara@gmail.com

Írj!! Válaszolok neked!

Üdv!

Barbi

#6661 tunder4950 hozzászólása: 2011.07.01. 17:02

Kedves Ramonna!

NEkem is folyton ezt olvassák a fejemre “Túlgondolom, túl agyalom a dolgokat” de úgy érzem én ilyen vagyok hiába mondják ne tegyem, egyenlőre még azt sem láttam be miért kellene másképp gondolkodnom, sőt magamra erőltetni egy más fajta gondolkodást?? Ilyen a személyiségem, ennek megfelelően tudom csak értékelni a helyzeteket, hiszen spontálnul csak zsigerbe, sejtekbe kodolt felépités irányit engem is. Oké, az igaz mivel ezt már annyiszor mondták nekem néha sikerül megvalósitani hogy na jó akkor eddig gondolom a dolgokat és netovább, de érzem ez nem én vagyok, megerőltetés, és önbecsapásnak tünik. Talán az eredmény ugyanaz, de még sem az igazi…Ha ennyire hasonlókat érzünk gondolom neked is főleg az Önbizalomhiány, Önértékelési problémák lehetnek a mozgatórugóid, s mindennek az okozója. Amit egyértelműen az anyukád okozhatott, akaratlanul is akár, meggondolatlan kijelentésekkel, ami Benned egyértelműen károkat okozott. Bennem is ugyanezeket az épitőköveket rakta le Apám (Anyukámat sajnos félig elveszitettem). Most torz, visszataszitó, és állitólag teljesen valótlan kép van bennem magamról, és még ez is harc hogy megküzdjek a gondolatért hogy igenis van aki elbirja viselni látványomat… Sőt mikor kineziológushoz jártam kideritette, azaz rám erőltette : “Igenis higgye el hogy egy szerethető ember!” – na és ez az a mondat amit képtelen vagyok hallani, befogom a fülem, összekuporodok, elfordulok, vagy ottthagyom, csak NE kelljen hallanom, ha valaki ezt mondja nekem akár milyen helyzetbe, időbe, hangulatba vagyok gátolhatatlanul feltőr belőlem a sirás…Eléggé kétségbe estem, mikor irtad Anyukádtól féltél és nem szerettél a közelébe lenni. Félek én is ilyen vagyok. Félek túlfegyelmezem gyermekeimet, és ezt semmi esetre sem akarom. Szeretném nagyon jól csinálni, nagyon jó anyukájuk lenni, de többször előfordul a nagy mesevilágukba, mert még elég kicsik, hiába kérlelem, javaslom, utasitom őket, csak ha rákiabálok, vagy felemelem a hangom akkor hajlandó megtenni kérésemet, emiatt félek már röbzült nekik, hogy én kiabálos vagyok, és hirtelen haragú, kiszámithatatlan, közbe csak ő nem figyelt fel amig szépen szólongattam…Ahogy Te irtad milyen érzés volt ez számodra. mostmár nem tudom hogy kellene ezt másképp tennem hogy nehogy ők is igy érezzenek… Csak azt tudom NEM igy. Szeretném ha egészséges, öntudatos emberek lennének, és ne ilyen szörnyű teherrel kelljen élniük mint nekem, vagy neked…Szerintem nyugodtan irj hosszan részletesen ide, mindenki örömmel meghallgat, s ha tud, vagy késztetést kap reagál rá. Vagy ha szeretnél irhatsz nekem emailt az egediandi@gmail.com-ra én szivesen privátba is meghallgatlak. Ne zavarjon a terjedelme, Öröm hogy megfogalmazod, hogy engeded kiáradni magadból ezeket az érzéseket és nem visszaszoritod, rejted magadba, mint eddig…Lehet hogy nem a legkomolyabb, legmélyebb depresszió amit érzel, nem tudom pontosan, de azt tudom egy fiatal “kislány”nak nem kellene ilyeneket gondolnia, éreznie, ez semmiképpsem természetes. Az igaz kamaszkorban szinte kötelező utálni mindent és mindenkit, főleg a szüleit az embernek, de tudom vannak rengetegen akik szeretve, háboruskodások nélkül élnek szüleikkel. Nem tudom ők hogy csinálják, mi a titok… Az biztos jobb még most megoldani ezeket az érzéseket Benned – mert már most is épp elég fájdalmasnak tünnek nehogy több negativ érzés rakodjon ezekre. Jó hogy itt vagy, jön segitség, Bizz Benne!

Szia Tündér

#6660 Ramonna hozzászólása: 2011.07.01. 11:41

Köszönöm Nektek! Igazából a felét, ha leírtam az életben történteknek, ez amolyan összefoglaló-féleség lett, ez úgy hangzik mintha ennyi idősen nagyon sokat megéltem volna, főleg ha ránézek erre a nagy szöveghalmazra, de ezt nem tartanám igaznak, vagyis nem tudom. TÜNDÉR, elolvasva a kommented, mintha rólam szólnál, szval detto ugyanaz mint neked ma, 11.43-kor, vicces és megrázó egy kicsit egyszerre, amit írtál arról eszembe jutott, sokmindenre emlékszem, de máskor meg nem tudom, attól félek kitaláltam és ez-meg az soha nem történt meg, de hogyha azt kitaláltam, akkor mi a valóság? Közben kb félévente elmesélem magamban az életem történetét, mintha bizonyítani akarnék, vagy le akarnám tenni. Kérdeztem egykor anyát milyen volt terhesnek lenni velem, milyen voltam kisbabaként, SOHA nem tudott rá válaszolni, annyit tudok hogy terhes soha többé nem akar lenni, mert undorító az a has, hát kösz szépen. De nem tudom, hogy egyáltalán gondok e ezek, vagy ezek átlagos problémák e, vagy mindenki anyja és mindenki ilyen, vagy mi van? Ami egész koromat végigvitte amit nagyon sokáig tagadtam, az vajon mennyire befolyásoló tényező, itt spec a kihasználtságról írok, de ez egy kérdés, többet ebben a témában nem, maradjunk anyámnál, ha egyáltalán maradunk, valószínűleg vissza fogok térni a weboldalra, csak nem tudom fogok e ilyen bőbeszédűn nyilatkozni a későbbiekben. :) És az is megfordul a fejemben, hogy megtehetem e, hogy ennyi idősen – ilyen fiatalon – azon agyaljak mennyi problémám van, és meg kéne oldani, hiszen lehet hogy majd „kinövöm” mert későn érő típus vagyok, és a jelenlegi helyzetemet, meg az egész életemet úgy ahogy van túlreagálom? Végül is ha nem agyalnék ennyit, ha nem verdesném a fejemet a falba normális fiatal is lehetnék.

Minden jót

#6659 tunder4950 hozzászólása: 2011.07.01. 09:43

Drága, Kisérteties, szórul szóra ezt érzem 19 éves korom óta, hihetetlen volt olvasni,ugyanezeket teszem, érzem. Müvészlélek vagyok, vagdostam magam, öngyilkos gondolataim voltak – s sajnos ismét vannak -, mindig arra törekszem hogy szeressenek, de egyedül vagyok, és ezt talán leginkább én akarom, igaz én se alkoholt, se drogot nem hivtam segitségül de én mással pusztitom magam. Félek mert hangulatingadozásaimat én is, gondolom gyermekeim is megélik. Mint a Te anyukád, születésük óta, minden gondolatom az hogy elvarázsoljam őket, élményeket, örömöt szerezzek nekik minden percben, de mégis vannak mellette megmagyarázhatatlan, és váratlan pillanatok mikor orditok mint a sakál, kiabálok, és legszivesebben arcul csapnám magam hogy térjek már észhez.. és persze utána folytatom a jóságos, és kedves anyaszerepet, mert én is szerepet játszok, legbelül senki se tudja milyen vagyok valójában, senkinek nem tudom elmondani… Nekem is egy – egy különleges ember – barát volt mindig életem során, de akkor ő tőle vártam, és törekedtem a jóra, a boldogságra, a szeretetre, szinte szerelmesen figyeltem, és másoltam tetteit, gondolatait,érzéseit, ámulva néztem mit hogyan tesz s gondolkodtam én miért nem tudom ezt magamtól igy-úgy-amugy csinálni, miért csak másolni vagyok képes az emberi érzéseket? Gyermekkoromról két emlékem van és hiába próbállok képtelen vagyok visszaemlékezni, ez bosszant mert lehet hogy csak beleképzelem de ugy gondolom valami blokkolja az emlékezést bennem. Segitséget kérek már szinte mindenkitől, folyton segélykiáltásokat küldök de nem kapok.. Elfoglaltak, és felületesek az emberek körülöttem én meg szakadatlanul sirok belül…Most nincs barátom se, távol vagyok mindenkitől, Minden erőmmel mindig arra törekszem hogy mindenki körülöttem boldog és elégedett legyen, de mikor teszi ezt meg más én értem?…

Tudom amit leirtam számodra nem segitség, hiszen leginkább rólam szól, de tiszta szivből kivánom, vezesse el hozzád a megfelelő embert, a segitséget a mielőbbi gyógyuláshoz.  Rendkivüli ember vagy, ennyi idősen én ilyen csodálatosan szavakba önteni talán nem is lettem volna képes érzéseimet, és a legjobb helyen vagy,itt foglalkoznak veled, és tudom már ez is óriási ajándék Nekünk. Hiszen ha tényleg egyformán érzünk a szeretet és a figyelem az ami leginkább éltet bennünket, ha foglalkoznak velünk lubickolunk boldogan benne, amint nem kapunk figyelmet érdeklődést, legalább 10  emeletet zuhanunk.. Nehéz igy meglátni az élet szépségét, mégis törekszünk nap mint nap… Értelek, és érezlek nagyon.

Sok erőt küldök Neked: Tündér

 

#6658 atlantiszi hozzászólása: 2011.07.01. 07:31

Kedves Ramonna!

El kell döntened, hogy mit is szeretnél az élettől, örökkön szerepjátékosnak maradni, vagy rálépni egy olyan útra ahol a test-lélek-szellem egyensúlyba kerül: eléggé veszélyes dolog Önmagadat vagdosni:igen a gyermekkorod hozzájárult bizonyára ehhez, nem kaptál könnyű sorsot az élettől. De van egy jó hírem a számodra,Te is kezedbe veheted saját életedet, írtad a művészetek vonzanak, próbálj meg bennük kiteljesedni. Tegyél értelmes dolgokat,és ha valóban szeretnél másoknak segíteni akkor először saját magadon segíts. Megbízni másokban csak aúgy fogsz tudni,ha magadban is megbízol már. A hangulatváltozás megszüntetésére illetve a

pánikrohamok elengedésére van egy működő módszerem teljesen természetes ,ha érdekel szívesen segítek.

 

Szeretettel :Tóth László m.pszichoterapeuta- speciális tanáűcsadó( lelki segítő)

e-mail:laszlo.thot@freemail.hu

#6657 lenafeher hozzászólása: 2011.06.29. 07:47

Kedves Ramonna!

Elolvastam a történeted. Eléggé letaglózott, nem is tudok mit mondani. Olyan összetett az ember személyisége. Nekem is voltak hasonló dolgaim, gondolataim, de persze nem teljesen ilyenek, hisz sokfélék vagyunk mi emberek. Már lagalább egy éve, hogy normális az életem és a gondolkodásom, de emlékszem még azokra az érzésekre, amikről írtál. Én is éreztem azt, hogy valami nem stimmel velem, az én kapcsolataim sem voltak normálisak, ugyanúgy mint az életem, de hála Istennek, valahogy idejében segítséget kaptam, és nem mérgesedett el úgy, mint Nálad. Remélem valakitől “közülünk” kapsz segítséget. Nekem kórházban állapították meg a bipoláris zavart, és én tökéletesen produkáltam is, tehát nincs kétségem felőle. Többekről olvastam, vagy halottam tőlük, hogy a bip. zav.-on kívül más betegség, zavar is társul a betegségükhöz, talán nálad is – legalábbis első olvasatra így érzem – több probléma áll fenn. Nem hiszem hogy bárkinél is nyom nélkül marad, ha ilyen gyermekkora volt, ha ilyen az édesanyja, szerintem ezen túljutni, és egészséges pszichével létezni segítség nélkül nem nagyon megy. Ismerek valakit akinek skizofrén volt az édesanyja – ő sem egy egészséges psziché, látszik rajta, hogy valami gond van vele.

Szép napot !

Szeretettel: Léna

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

 

Várószoba.hu
Email: varoszoba.hu@gmail.com

Médiapartner: Akadémiai Kiadó Zrt.

 

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala.

precognox

Close
Close