Szembesülni a betegséggel

2014.06.11. 16:27

Sziasztok!

Nagyjából egy évvel ezelőtt írtam kétségbeesve és azon töprengve, hogy mi lehet velem a baj, mi okozza a lelkemben a hatalmas zűrzavart. Pár ember tanácsára hallgatva végül elmentem orvoshoz, és kiderült: bipoláris személyiségzavarom van… Többek között az is kiderült, hogy a családom anyai ágán az összes nő(édesanyám, nagynéném) ugyanebben a betegségben szenvedett, és ennek a betegségnek az árnyékában élt. Mondhatom baromira örülök neki, hogy ilyen nemtörődöm módon engem erre sosem figyelmeztettek, holott tisztában voltak vele, tudták, hogy én is örökölhetem. Nem írom megint le az egyszer fent egyszer lennt állapotomat részletesebben, aki ebben szenved úgyis tudja miről van szó. Az egész életem tönkretette. Hiába a gyógyszerek, vagy a családom szeretete, vagy a barátaim támogatása, én nem bírok már mégegyszer végigcsinálni egy depressziós fázist…Elég volt…A barátaimmal megint megszakítottam a kapcsolatot…3 óra kell, mire összeszedem magam hogy csak a sarki boltba elmenjek…Bánt a fény…sírógörcs gyötör…beszélni akarok végre valakivel aki érti és érzi is hogy ez mivel jár, és nem azzal jön, hogy “szedd már össze magad”….Mert ilyen állapotba kevés az akarat, ezt nem a beteg ember befolyásolja. Kérem, valaki segítsen! Pengeélen táncolok…

#18679 nolalawson hozzászólása: 2014.08.09. 07:02

Szia. Én is mindig ezt mondom, h nem bírok végigcsinálni egy fázist. De 5 éve végigcsinálom. (Magam se tudom miért.) Most patológiása takarítok, fertőtlenítek, rendszerezek…rengeteg elfojtott érzelmem van és bűntudatom, hogy nem találkozok a barátaimmal (ha barátok egyáltalán). Bűntudatom van, hogy másokat terhelek a problémáimmal és baromi nehéz magamat erősnek mutatni, mikor olyan állapotban vagyok, hogy elfelejtem a napokat, teljesen kicsúsztam az időből, hiába írok fel mindent és van már vagy 6 db. órám és 5 jegyzettömböm. Azt érzem, hogy közel az idő és sürgősen meg kell csinálnom mindent, mert holnap nem ér rá. És mindenki – még a barátaim is az ellenségeim és gyűlölök emberek közé menni, mert látom rajtuk, h félnek tőlem vagy én félek tőlük, de muszáj megcsinálnom, muszáj bemennem dolgozni, de..mindenki ellenséges. Legszívesebben elmennék most önkéntesnek valami háborús övezetbe.

Florci
#19203 Florci hozzászólása: 2014.09.27. 20:05

Na én is pont nemrég gondoltam erre, h el kéne menni önkéntesnek Pakisztánba.. Utána is néztem..

#18423 Kismacska hozzászólása: 2014.06.25. 09:34

Sziasztok!

Nagyon jól esik, hogy hozzászóltatok történetemhez. Eszterci, hogy kérdésedre válaszoljak, kb most 9-es szinten vagyok az egytől tízig terjedő kurvaszarulvagyoklistán…:D Az a baj, hogy sosem tudom előre melyik napom elviselhetőbb, vagy mely napokon van az a szitu, hogy szó szerint életképtelen vagyok…Az öngyilkosság gondolata engem is kísért, de sosem jutottam tettlegességig, ilyenkor meg elkezdem magam azzal stuffolni, hogy “még erre sem vagyok képes”…Jelenleg gyógyszert sem szedek, max ha érzem, hogy már nem tudom elviselni magam bekapok egy xanaxot…Semmi nem oké. Meséljetek, ti ezt a szakaszt hogy szoktátok könnyebbé tenni? Lehet egyáltalán? Vagy van akinek esetleg sikerült olyan gyógyszert találni amitől teljesen rendbejött? Kérlek, segítsetek!

#18524 kicsimimi hozzászólása: 2014.07.09. 18:51

Szia Kismacska! Ne hidd, hogy ezzel a betegséggel egyedül vagy. Én is ezzel küzdök, lassan már 15 éve, voltak jobb és rosszabb időszakaim, egy a lényeg, hogy észre tudd venni, hogy mikor kezdődik a lent és mikor a fent. Tudom ez nem könnyű, de senki más nem tudja kitapasztalni, csak Te, és úgy gondolom mindenkinél másként jelenik meg. Nálam a depressziv fázis akkor kezdődik, amikor kiesnek a kezemből a tárgyak, az irásom elromlik, kezdem azt érezni, hogy nincs szüksége rám senkinek. Ilyenkor szoktam elmenni az orvoshoz, és beszámolni ezekről a dolgokról, felír gyógyszert, néhány hónapig szedem, majd azt mondja, ha úgy érzem, hogy legalább 2 hónapig nincs gond, abbahagyhatom. Olyankor teljesen úgy érzem magam, mint az egészséges felnőtt. Próbálom ezt az időszakot kitolni, már amennyire lehet, de sajnos a körülöttünk lévő világ minden apró rezdülése előhozhatja ezt a betegséget, így nagyon kell figyelni, mikor, hogyan reagálsz bizonyos dolgokra. Én ilyenkor el szoktam menni pszichológus segitségét kérni, hogy megbeszéljük, hogy mi az, ami nekem rossz, negativan hat, hogy könnyebben el tudjam kerülni a bajt. Remélem tudtam segiteni ! Kérdezz bátran, látod nem vagy egyedül!

#18310 hopihe64 hozzászólása: 2014.06.12. 16:56

Szia kedves Kismacska!

Elolvastam a történetedet és a soraidban mintha magamat látnám.Eggyütt érzek veled,mert a betegségünk teljessen ugyan olyanok.Sok szakorvos keze alatt voltam már,és nekem is azt monták,hogy az állapotomon sem gyógyszerrel sem pedig terápiás kezeléssel sem fog meg változni,és hozzá tette valószinü úgy örököltem ezt a betegséget.2000-óta kezelnek pszichiátriáán,de az állapotom nem,hogy javult volna hanem sokat romlott.Olvasd el az agorafobia,depresszió,pánikroham,tejcukor érzékeny írásomat és kérlek lécike adj rá választ oké.Üdv hópihétől

 

 

#18309 Eszterci hozzászólása: 2014.06.12. 12:04

Helloooooo! Kismacska, itt a Föld! Merre vagy?

#18308 Eszterci hozzászólása: 2014.06.12. 08:04

Szia Kismacska!

Itt vagy még? Hogy érzed ma magad (= egytől tízig terjedő kurv@szarul-listán)? Tudtál sírni? Vagy legalább szentségelni egy jót?

Tök ügyi vagy egyébként, hogy jelentkeztél, ezt tudod, ugye? Ebben az állapotban baromi erőt mutat ez, hogy képes voltál “szólni”, hogy gebasz van. Én most épp kevertben (én ezt viselem talán a legszarabbul) nyomom, ezért vagyok itt, de egyébként rettenet módon be bírok fordulni, és akkor se kép, se hang… (Kivéve,  amikor azt mondják, hogy szedjem össze magam, mert attól elsőre sikítok, aztán meg simán nyakonvágám az illetőt, ja, és előtte még átadnám neki a bipolárist, hadd érezze már, miről is van szó.)

Bocs az összeszotyorodott fogalmazásért, ilyenkor nem vagyok egy Coelho, csak gondoltam, szólok, hogy itt vagyok, dumálhatunk, ha szeretnéd.Örülnék, ha legalább picit elterelhetnélek a negatívból (már amennyire ezt a mi esetünkben lehetséges, ugye…) Orvoshoz jársz a diagnózis óta is egyébként? Én járok, meg gyógyszerem is van, így talán könnyebb egy hangyányit, hogy hetente egyszer beszélek vele (plusz motiváló tényező: jó pasi :D).

Jut eszembe: tök jó ez a betegség, mert ha nem egyszerre van ugyanaz a fázisunk, akkor képesek vagyunk segíteni egymásnak. :) (Pfffff, nagyon kis pozitív vagyok… :P)

Na szóval, itt vagyok, szólj, ha megvagy!

Addig is relax, és szarj az egész galaxisra, tedd, ami jó neked (amíg az nem veszélyes sem rád, sem másokra nézve, ugye)! :)

 

 

#18307 hARC hozzászólása: 2014.06.11. 20:19

Szia Kismacska!

Én 21 éves vagyok és mániás depresszióm van nekem is, de én is csak nemrégóta tudom. Már egész kiskoromban vonzott a halál gondolata és sokszor direkt fájdalmat okoztam magamnak. Akkor még nem tudtam mi van velem, de nem is nagyon érdekelt, mert egyáltalán nem éreztem magam nemnormálisnak, naívan azt hittem, mindenki ilyen. :D 12 évesen próbáltam először öngyilkos lenni, persze az még egy elég gyenge próbálkozás volt, semmi komolyabb bajom nem lett belőle. Aztán jött egy borzalmas kamaszkor.. Úgy éreztem, más vagyok, mint a többiek és ettől borzalmasan szenvedtem. Őrülten egyedül éreztem magam, alig kommunikáltam valakivel, teljesen bezárkóztam. Szinte folyton szomorú voltam és állandóan sírtam. Ekkoriban vettem észre a hullámzást is, és szabályosan rettegtem boldogságot érezni, mert azt vettem észre, hogy minél boldogabb vagyok, annál mélyebbre kerülök utána. Utáltam otthon lenni, amire elég jó okom volt, el akartam szökni. Összesen kb 6-szor próbáltam öngyilkos lenni 16-20 éves korom között (mindig gyógyszerekkel). Kettő volt, ahol tényleg rezgett a léc és nem magamnak köszönhetem, hogy túléltem.. Az az időszak azért volt borzalmas, mert képes voltam megtervezni egy kísérletet, hetekig készülni rá és közben mégcsak el se bizonytalanodtam.. De túléltem a kamaszkort és egyszer csak az a gondolatom támadt, hogy ez talán egy probléma, amivel kezdeni kéne valamit. Rengeteget olvastam a mentális zavarokról, gyógyszerekről, alternatív gyógymódokról. Én tulajdonképpen magam jöttem rá, hogy mi a bajom, nálam nem állítottak fel semmiféle diagnózist, mert nem mentem sehova vele, nem bízok a pszichiátriában. De az, hogy megértettem, mi van velem, hatalmas lépés volt. Így már tudtam, mit várhatok magamtól. És sokat számított az is, hogy kinőttem a kamaszkorból. Most már alapvetően nem akarok meghalni, mint tizenévesen. Persze ettől még nem múltak el a depressziós időszakaim. Legutóbb három hónapig tartott a sötét szakasz, ami miatt nem tudtam teljesíteni a félévemet az egyetemen. Annyira nem volt kedvem embereket látni, hogy nem jártam suliba se. Egész nap az albiban aludtam, meg bőgtem. Szóval tudom milyen amikor 3 óráig tart, mire összeszeded magad, hogy lemenj a boltba. De így, hogy már igazából nem akarok meghalni, valamivel könnyebb, mert egy depresszív szakasz után, mikor kezdek jobban lenni, képes vagyok az újratervezésre. Persze így is vigyázni kell nagyon, mert a depis fázisban eléggé elborul az ember agya.. Pl nekem sokszor van olyan élményem, hogy egyik pillanatról a másikra lezuhan a kedvem, hirtelen mindent sötétnek látok és az a bizonyos “rosszabbik énem” elkezdi magyarázni, hogy miért lenne mindenkinek sokkal jobb, ha meghalnék. Ilyenkor teljesen tehetetlennek érzem magam, mert olyan, mintha erősebb lenne nálam. Múltkor pl épp a vonaton ültem, mikor ilyen történt. Kényszert éreztem, hogy kiugorjak belőle. Lepergett előttem, ahogy zuhanok, földetérek, összetöröm magam és ott fekszek a sínek mellett véresen és mozdulatlanul. Vonzott, egyszerűen át akartam élni, az a “másik” pedig csak bíztatott. Ilyenkor szinte minden izmomat meg kell feszítenem, hogy egyhelyben maradjak, olyan, mintha ez nagyobb erőfeszítést igényelne, mint az, hogy megtegyem. És csak bőgök tehetetlenül, mint akit kínoznak. Ilyenkor én is azt érzem, amit te írtál, hogy pengeélen táncolok. De én élni akarok és boldog akarok lenni. És hiszem, hogy így is sikerülhet. Azt nem tudom, hogy meg lehet-e gyógyulni a mániás depresszióból, én megmondom őszintén ebben nem bízom.. De abban igen, hogy meg lehet tanulni együtt élni vele és megfelelő módszerek mellett fel lehet építeni egy színvonalas életet és nem csak a “megint nincs munkám”, “nem tudom fizetni az albit”, “jobb ha én nem vállalok gyerekeket” – típusú életet.

Dehogyisnem tudsz túlélni még egy depressziós fázist! Annyit tudsz, hogy ha nem csinálsz semmit, akkor nem halhatsz meg! Hülyén hangzik, de én így élem túl őket. Nem csinálok semmit. Tudom, hogy őrülten nehéz, hidd el, tudom.. De szerintem Neked is vannak módszereid. Például az, hogy a dapressziós periódusod közepén beírtál egy ilyen oldalra, hatalmas dolog! Én tuti nem bírtam volna megtenni.. De mi itt azért vagyunk ilyen sokan, hogy segítsünk egymásnak, mert tényleg csak az tudja megérteni ezeket, aki át is éli. És amikor meg én leszek a padlón és te leszel jó passzban, akkor meg majd kiszedhetsz engem a szarból :D Ha esetleg szívesen beszélnél privátba, ez vagyok én: kovacsflora111@gmail.com Megoszthatnánk a tapasztalatainkat, problémáinkat, túlélési stratégiáinkat egymással..

Kitartást és vigyázz magadra!!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close