Kicsit mindig furcsább ember voltam, sosem akartam azonosulni az átlaggal, de fiatal felnőtt koromban csak ilyen formában jelent meg nálam ez a betegség, aztán egyre jobban begyűrűzött. 33 évesen diagnosztizálták nálam a bipoláris affektiv zavart, miután teljesen összeomlottam, majd hirtelen felpörögtem. Elég zavaros időszak volt ez, a pörgés sem volt felhőtlen állapot. Azóta járok terápiára, meg sikerült megküzdenem a betegségtudattal, de azóta egy szarnak érzem magam, aki semmire se képes az életben, és az egész életét elkaszálták. Állandóan visszanézek a múltra, és gáznak látom magam, az egész életem, és azon gondolkodom egyfolytában mennyire gázos lehettem, és elrontottam az egész életemet. Aztán felötlik bennem, hogy az egész a betegség miatt volt, de akkor meg azért leszek szomorú, hogy ez a betegség tette tönkre az életem, és elszakitott attól, hogy teljes életet élhessek. Amig nem tudtam róla, legalább királynak hittem magam a magam módján, a magam furcsaságával, de amióta tudom hogy ez egy betegség, és hogy egy betegség miatt tértem el mindig az átlagtól (a normálistól) azóta inkább önbizalomhiányként élem meg mindezt. Volt egy időszakom, amikor nagyon norális akartam én is lenni, és minden létező helyzetben kontrolláltam magam, de akkor ebből megfelelési kényszer nőtt ki, és egyre jobban zavaros lettem, és szorongani kezdtem. Nem tudom mi lenne jó megoldás, hogy elfogadjam magam, és merjem magam adni, de ezzel a betegséggel nehéz belőni azt az állapotot (viselkedést) amikor még nem vagyok megfeleléses, de van egy kis kontroll a viselkedésemen. A legszörnyebb a folytonos önvádlás, és a múlt elemzése, amiatt hogy nem tudom magam elfogadni, és azt adni aki én vagyok, mert folyton attól rettegek, hogy engem úgysem fogadnak el, mert biztos kettyósnak néznek. Mivel állandóan ezeken gondolkodom, hogy ki vagyok, és hogy viselkedjek, ez teljesen lebénit, és végül nem tudok semmit se csinálni, senkikkel komolyabb kapcsolatba kerülni, mindenkivel amolyan távolságtartó vagyok, mert félek hogy belém látnak. Aztán meg van hogy sokszor túl kitárulkozó vagyok, szándékosan szembenézve a kellemetlen következményekkel (rejtett harc), hogy ha meglátják az igazi énem, akkor elfogadnak-e majd? Rengeteg kudarc él a fejemben a múltból (ahol rosszkor voltam rossz helyen, és pofonokat kaptam, csalódtam magamban, vagy más emberekben) és ezek mindig gyötörnek, feljönnek bennem, nem tudom őket elfelejteni. Hogy tudnám ebből az ördögi körből kitekerni magam?más is van igy ezzel?